Harmadik időszakasz Nagy Sándor halálától a Római Köztársaság eldöntéséig
Harmadik időszakasz
Nagy Sándor halálától a Római Köztársaság eldöntéséig
Nagy Sándor halálától a Római Köztársaság eldöntéséig
Világ teremtése után 3660–3982
A Sándori Birodalomhoz tartozott tartományok napkeleten a történetirat legelőkelőbb tárgyai maradtak. Afrikában fő figyelmet kiván Carthago, de mindenikénél többet Róma, amelly is Parthián kivel mindezeket hatalma alá hódította.
Nagy Sándor számos nemzetségének csekély becse, s ministereinek s vezéreinek becsületre vágyások miatt mindgyárt Sándor halála után igen sok országokra osztatott a nagy birodalom; legnevezetesebbek Macedonia, a görög birodalmak, Aegyptus, némely kisásiai tartományok Syria és Parthia. A macedoniai hősnek indus hódításait elveszté szem elől a történetírat.
*
Méltatlan uralkodóinak gondatlansága s önkénye miá mindezen birodalmak egy olly belső erőtlenségbe allyasodtak el, amelly is egy bátor s hatalmas ellenségnek ellentállaniok nem engedett. Róma egyiket a másik után hatalma alá hódította s széles kiterjedésű birodalmának tartományaivá változtatta.
A Sándor nemzetségének gyilkosa Cassander* által fundált Macedonia belső polgári háborúk s a vándorló gallusok egy csoportjának béütése által mindgyárt eleinte mélyen elgyengült, majdan a Demetrius* nemzetiségebeli vitéz s bölcs uralkodók alatt lábadozni kezdett, sikeres béfolyással volt a görög viszálkodásokba s IV. Philipp* alatt hajdani erejének nevezetes lépcsőjére jutott; derék tulajdonok szunnyadtak e fejedelemben, de a szerencse s hízelkedés elvakították őt. A statusi okosság kivánta tőle, hogy Róma, ama közelfekvő hatalmú uradalom ellen magát Hanniballal* egyesítse, de nem eléggé munkásan vitte végben a feltételét, s uradalmának határszélein hitetlensége által már akkor sok ellenségeket támasztott. Flaminius a cynoscephaläi győzedelem* által Macedoniának erejét örökre megtörte. Perseus, Philippnek alávaló fia hiában igyekezett Róma ellen a maga vétkes rágalmazás útján nyert thronusát megoltalmazni, a pydnai ütközet által mind magát, mind birodalmát kézre kerítette a győzedelmes Paulus Aemilius.*
Cassander (i. e. 355–297), a Nagy Sándor halálát követő háborúk egyik fő szereplője; ő fogatta el és börtönöztette be Nagy Sándor feleségét és gyermekét.
Demetrios (i. e. 337–281), Antigonos fia, Cassander halála után Makedónia királya.
Nem IV. hanem V. Fülöp (uralk. i. e. 220–179) alatt vált Makedónia átmenetileg ismét nagyhatalommá.
Hannibal (248–183), Karthago nagyhatalmi állásának megújítója a zamai vesztett csata (i. e. 201) után kísérelte meg, hogy bevonja Fülöpöt a Róma elleni szövetségbe.
Quinctius Flaminius 197-ben aratott döntő győzelmet a thessaliai Kynoskephalai-nál Fülöppel szemben.
V. Fülöp törvénytelen fia, Perseus (179–168) 168-ban vesztett csatát Aemilius Paullus consullal szemben Pydna mellett; a vereség egyben Makedónia önállóságának végét is jelentette.
A görög statusok szabadságok megoltalmazásának hellyes úttyát választva, az aetoliai és achäai nagy kötésekben egyesültek, de gyengébb kötésű volt az egybenfoglaló láncz, mintsem hogy terhet birhatna, az egyesült statusok egymásban nem frigyeseket, de vetélkedő társakat tekintve, féltékenység s viszálkodások közt haboztak, a porba hevert Athena s Spartának hajdani ereje, nem virágzott egy város is elég hatalmas főül szolgálni, s a görög nemzeti virtus Aratus s Philopömmal* mindenütt kihol. Czivódásaikba belé avatkoztatták Macedoniát, s ekkor kétségesek az e lépés által Macedoniának engedett teljhatalom ellen hol nyerhető ótalom felől, Rómát szólították ált az Adriai tengeren. Ezen szövetséges hatalom Macedoniának meghódítása után frigyeseinek elnyomására fordítá erejét, s elébb az aetoliai, majd az achäai szövetségen győzedelmeskedvén, ez utolsónak fővárosa, Korinthus elpusztításával egész Görögországot hatalma alá vetette.
Aratos (i. e. 271–213) és Philopoimen (253–183), az acháji szövetség utolsó vezéralakjai.
A Syrus birodalomnak Seleucus,* Nagy Sándor vezére lett felállítója, de hatalmának örökösei között egy teljérdemű uralkodót sem esmérünk. Parthia és Bactria, vagyis Közép Asia már a harmadik király alatt elpártolt. Azonban hatalmának hibás képzelése, Hannibal biztatásai s az aetoliai kötés kérelme elcsábították a hizelkedés által nagynak nevezett Antiochust, hogy Rómának hadat üzenne. Scipio Asiaticus győzedelmeskedett rajta Magnesiánál,* s az ezen győzelem által elgyengült s hosszas belső háború által méginkább senyvedő Syria nem birt elég hatalommal csak annak is meggátlására, hogy ama csekély nép, a sidók, a makkabeusoknak nevezett asmonäus nemzetség vezérlése alatt magokat függetlenné ne tegyék. Az illy csapások által végképp elgyengült syrus birodalmat Pompejus* egészlen Rómának alája vetette.
Seleukos (i. e. 357–280), harminc éven át tartó háborúk során kovácsolta össze a szíriai birodalmat.
III. Antiochost (i. e. 223–187) 190-ben verte tönkre a két Scipio Magnesiánál.
Cnejus Pompejus Magnus i. e. 64–63-ban, kisázsiai hadjárata során nyilvánította Szíriát római tartománnyá.
Kis Asia több tartományokra volt osztva, a Róma–Syrus háború Pergamumot közöttök legerősebbé emelte, minthogy a rómaiak Eumenes Pergamum királyának,* a magok szövetségesének az Antiochustul elnyert s a Tauruson innen fekvő tartományokat ajándékul adák. De a Római Köztársaság 3-ik Attalus, Pergamum utolsó királyától* (amint állíták) őket illető örökség czímje alatt elfoglalta ezen birodalmat s Kis Asiába lett bélépések az ezen vidékek statusi helyheztetésében korán nagy változást okozott. Egészlen a rómaiaktól függöttek Bíthinia, Cappadocia s Paphlagoniának kis királyai, azonban a Fekete tenger napkeleti partján egy viaskodó támadt fel ellenek, ki hatalmoknak soká ellentállott, s méltán legrettenetesebb ellenségeik közé számítható VII-ik Mithridates, Pontusnak királya,* egy vitéz, tudomány szerető, okos, de a római írók szerént egyszersmind hit- és kegyetlen fejedelem Rómaként, az ottani vidékek egyedül uraságára vágyodott. Minekutánna egy, később a keresztény nemzeteknél is, vallási düh s nemzeti gyűlölség által sokszoroztatott véres árulással 80,000 rómaiakat megöldököltetett volna, kénszerítve látá magát Róma, egymás után a szerencsés Sullát,* a vitéz bujálkodót Lucullust,* s a maga kedvenczét Pompejust* Mithridatesnek ellenébe állítani, akik is győzedelmeskedtek ugyan, de meg nem győzheték, míglen tulajdon fiátul elárulva esne el. Mithridatesnek halála Romának hatalma alá hajtotta a Caspiai és Fekete tengerek közt fekvő vidékeket.
II. Eumenes, Pergamum királya (197–159), nagy segítséget nyújtott Rómának az Antiochus elleni háborúban.
III. Attalus, II. Eumenes fia (megh. i. e. 133), állítólagos végrendeletében Rómára hagyta birodalmát.
Nem VII., hanem VI. Mithridates (i. e. 121–63), a pontusi birodalom létrehozója.
Lucius Cornelius Sulla (i. e. 138–78) római consul, majd diktátor; a 86–85-ben Mithridates ellen viselt győzelmes háborút a dardanosi békével fejezte be.
Lucius Licinus Lucullus (megh. i. e. 56) consul, 74–66 között a Mithridates elleni harmadik diadalmas háborúnak volt a vezére.
Cnejus Pompejus Magnus (i. e. 106–48), 66-ban véglegesen megtörte Mithridates hatalmát.
Aegyptom, a maga fundálója Ptolemäus, Sándornak legnevezetesebb hadvezére,* és az ő két legelső örökösei alatt minden más Nagy Sándori birodalomból támadt országok közt a leghatalmasabb s dúsgazdagabb volt. Kezekben volt Kelet Indiának kereskedése, s Alexandria általok a napkelet leggazdagabb s pompásabb városává emeltetett. De nem hasonlítának hozzájok a későbbi Ptolemaeusok, akiknek gondatlanságok miá Aegyptomnak ereje hamar szertedűlt. A maga belső dolgaikba engedett római béavatkozás hamar függővé tette azt e köztársaságtul, azomban minden Sándori tartományok közt legtovább megtartotta tulajdon királyait, s csak Octavius* alatt lett valóságos római tartománnyá.
I. Ptolomaeus (i. e. 367–283), Nagy Sándor halála után Egyiptom helytartója, majd királya lett és ott dinasztiát alapított.
Helyesen Octavianus, a későbbi Augustus (i. e. 63. – i. sz. 14), a római császárság megalapítója; i. e. 30-ban foglalta el Egyiptomot, miután vetélytársát, Antoniust Actiumnál tönkreverte.
Charthágót már annak előtte meggyőzte Roma. Ezen birodalom a maga széles kiterjedésű kereskedése által szerfelett hatalmassá lett, s a Földközi tenger nyugoti részein kirekesztőleg uralkodott. Háromszor viaskodott Rómával, s az ezen punicus háborúk másodikának alkalmával közel volt ahhoz, hogy Rómának kezéből kicsikarja a világ uralmát. Azonban a cannäi nagy győzelmes ütközet* után a gondviselés homályt bocsájtott Hannibal szemeire, a Carthagónak belső polgári alkotmányában uralkodó kereskedői lélek pedig, s azon pártok, amellyek a tanácskozásait öszvezavarták, Hannibal segéllését akadályoztatták, s a tanácsból minden állhatatosságot s kitűrést száműztek, a háborút Rómára nézve szerencsésen végeztették. A késlelkedő Fabius Marcellus,* s a nemeslelkű nagy Scipio Africanusnak* állhatatosságok s rendíthetetlen bátorságok érdeme volt, hogy tartós fáradságaikat illy dicsőséggel koronázza a szerencse. Négyszer volt meggyőzve Róma, négyszer megrázkódtatva hatalmának minden oszlopai, s mégis ellentállhatott a győzőnek, Carthago csak egyszer győzettetett meg, s kéntelen volt olly békekötésre állani, amely a győzedelmes Romának önkénye alá vetette egészlen. A második Scipio Africanus* végrehajtotta a harmadik punicus hadban azt, amelynek az első Scipio megvetette alapkövét. Ha Carthago mindég olly kétségbenesési ellenvédelmet mutatott volna, mint amíllyel végpusztulását egyideig tartóztatta, nehezebb lett volna Rómának győzelme. Carthagónak hatalmát semmi sem bizonyíttya jobban annál, hogy Roma még akkor is rettegett tőle, mikor a második punicus had által már megtörve látta erejét, s hogy nem is hitte hamarébb biztonságban lételét, csupán midőn vetélkedő társát már egészlen a semmibe sodorta alá.
Hannibal i. e. 216-ban verte tönkre Cannae-nál az Aemilius Paullus és Terentius Varro által vezetett római sereget.
Quintus Fabius Cunctator, i. e. 217-től mint diktátor halogató hadműveleteivel sikeresen gyöngítette Hannibal erejét.
P. Cornelius Scipio Africanus maior i. e. 210-től Hispániában védte Róma hatalmát a punokkal szemben, majd Afrikába ment s 202-ben Zama mellett döntő győzelmet artott Hanniballal szemben.
P. Cornelius Scipio Africanus minor a harmadik pun háború során i. e. 146-ban Karthágót elfoglalta és a földig leromboltatta.
A szomszéd Numidia a vitéz, s statusi bölcsességgel biró Massinissa,* Rómának, s Scipionak barátja alatt segíté Carthagót eldönteni. Belső háborúk, Jugurtha királynak, Massinissa unokájának hitetlen uralkodása Numidiát hajdani szövetségeseinek kezékbe kerítetté,* kik is azt tartományaikhoz kapcsolák.
Massinissa, Numidia királya (i. e. 238–149).
A Jugurtha elleni háborúk i. e. 111–105 között folytak Quintus Caecilius Metellus, majd C. Marius és Sulla vezérlete alatt.
Így leve Roma mindezen birodalmaknak győzedelmese, s a Földközi tenger környéki tartományokon egyedül uralkodó hatalom. Nem maradnak megfejtetlünl a philosophicus iró előtt azon okok, mellyek Rómát csekély kezdetébül a leghatalmasabb európai birodalommá emelték, ámbár ezen változás az ó történetekben a legcsudálatra méltóbbaknak egyike. Itáliának kis tartományai közönségesen véve hatalom nélkül szűkölködtek, amint Róma épülni kezdett vala. Az etruriai lucomoniak leggazdagabbak voltak közöttök, de valamint hibázott az oltalomra elegendő erős politicai kötés, úgy más oldalról éppen gazdagságok miá, nem látszattak keresni a hadnak alkalmát. Romának minden szomszédjai sokat veszthettek a haddal, a szegény Roma pedig soká csak hadakozásaiból élt, s első polgáraik még asszonyaikat is fegyverrel kénteleníttettek megszerzeni. Azon czélarányos rendszabás, melly szerént a meggyőzettetteket polgártársaikká tették, cselekvé, hogy az örökös háború, mely más birodalmakat gyengíteni szokott, Romának belső erejét nevelné. Még maga a patricziusok és plebejusok, vagyis a nemesség és polgári rend közt tartott hosszas viszálkodás is, ahelyett hogy a statust allyasította volna, inkább a nagy tettekre vágyás nemes vetélkedésnek lett szülőanyja. Közel szomszédjaik meghódításával erősödve, immár merhettek Rómának polgárjai a samnitusok s más Alpes innénti (Cisalpina), Gallia beli erős s vitéz nemzetekkel hadra bocsájtkozni. 70 esztendei ellentállás után hódoltak csupán meg az elsők, s a felső itáliai gallusok még Hannibal idejében sem voltak egészlen a római hatalom alá vetve, mindkettőjükön nem nagyobb vitézségek, hanem miveltebb hadtudományok által győzedelmeskedtek Romának polgárjai. Minden győzelmeik közt csupán Italiának meghódítása s később a carthagói diadal került sok vérbe s tartós munkába. Italiának urai, kénszerítvén a zászlóik alatt teendő szolgálatra ezen meghódolt népeket, nevelt erővel ütöttek a már említett napkeleti nemzetekre, melyeknek elpuhult erkölcseik, characterek s polgári helyheztetések a győzedelmet egyébaránt is nemigen nehezítették. Midőn elsőbben ütnének napkeletre, még el nem távoztak volt Roma polgárai minden puhaságot gyűlölő, katonai erkölcseiktől, olly annyira fontos s legtiszteletesebb volt még a hadi szolgálat, hogy a közemberek csupán a könnyű seregek osztályaihoz használtatnának, s minden sorban s tagokban (Reihe und Glieder) viaskodók pedig sokat veszthető polgárok volnának, akik is annyival nagyobb tűzzel védették tulajdonokat. Később, amint e szerencsés győzedelmesek meghódítottjaiknak szokásaikat s erkölcseiket követni kezdették, s puha bujálkodókká változtak, nem volt az ellentállásra eléggé erős csak egy nemzet is, a parthusokon s germanusokon vagyis németeken kívül s ezek győztelen maradtak.
Róma nagyságának történetíratja világosan három szakaszokra oszlik. Az első a samnitusok s Phyrrhus, Epirus királyán vett s Itáliának meghódítását bérekesztő győzedelmig* terjed. Ez időben maga Roma volt vitéz, szegény s durva, de egyszersmind állhatatossága s deréksége miá nagyrabecsüllött. Hadjai eleinte a kétségben esés viadaljainak látszottak, minden vesztett ütközet enyészettel vagy járommal fenyegette őt. Kevés hold földből állott polgárjainak birtokjok, nem birt kereskedéssel, s szorgalommal gondoskodott a pompa távoztatásáról, polgárjainak munkás, takarékos életmódját legfőbb gyámoszlopa gyanánt tisztelvén. Ez a Dumetius, Cincinnatus, Camillus, Fabricius, Curius, Dentatus, Deciusok, Duilius, Regulus és Lutatius remek időszakasza.* Azon nagyrabecsülésnek s tiszteletnek, mellyet még ellenségeitől is nyert ez időben Róma, példányául szolgáljon a Pyrrhussal viselt háború. Midőn a gallusok seregei a tuscusok s samnituscusokkal Roma ellen egyesülnének, de Cn. Cornelius Dolabella polgármester* által eltöröltetnének, a vég Itáliában lakó Tarentinusoknak üzentetett had a Róma követein elkövetett sértések megbosszulása végett, azok Epirus királyát, az Achilles véréből származott Pyrrhust hívták segítségül. Ez gyorsan megjelent Itáliában, s ekkor volt Rómának egy tengerentúli ellenséggel első viadalja. P. Valerius Levinus polgármester küldettetett ellene, ki is Pyrrhusnak elfogott kémjeit a táboron keresztül vezetné s megmutatván nékiek az egész sereget, Pyrrhushoz visszaküldetni parancsolá, hogy a látott dolgoknak hírét vinnék meg Pyrrhusnak. Meglett az ütközet, s ámbár már megfutamlana Pyrrhus, győzött mégis elephántjainak segítségével,* melly nem esmért állatoktól megfélemlének a romaiak, az éjtszaka azomban véget vetett ez ütközetnek, Laevinus pedig egész éjjel szaladt, 1800 rómaiakat tett Pyrrhus foglyokká, kikkel a legfőbb tisztelettel bánt, a holtakat eltemetteté, kiket midőn bár lélektelen, de ellensebekkel (adverso vulnere) s mord képvonattal szemlélne heverni, ég felé terjeszté karjait s felkiáltott:
Pyrrhus, Epirus királya (i. e. 295–272) Beneventum mellett szenvedett döntő vereséget Manius Curius Dentatus és Cornelius Lentulus consulokkal szemben 275-ben.
Az i. e. 241-ig, Quintus Lutatius Catulus consulságáig terjedő időszak.
P. Cornelius Dolabella i. e. 283-ban volt consul, ekkor aratta az említett győzelmet.
Pyrrhus először 280-ban Heraclea mellett, majd 279-ben Ausculum mellett győzte le – főleg elefántjai segítségével – a rómaiakat, azonban maga is mindkét alkalommal súlyos veszteségeket szenvedett.
Nékem juttatott volna a sors illy katonákat, s ura lennék egy világnak!
Ezután Pyrrhus a samnitesek, lucanusok s bruttiusokkal egyesűlve sietett Rómát megszállani. Útjában minden tüzzel vassal pusztított, Campaniát zsákmányra bocsájtá s Praenestéhez ért, a várostól (Romátul) 18 mértföldnyire. De a polgármesterrel közelgető sereg félelmébül visszavonta magát Campaniába. Itt Pyrhushoz a foglyok váltsága iránt követek küldettek, kiket legnagyobb tisztességgel fogadott, a foglyokat sarcz s váltság nélkül ereszté Rómába. Ezen követeknek egyikét, Fabriciust* annyira csudálta, hogy megtudván, hogy szegénység s szükölködsében élne, országa negyedének igéretével ingerlené az áltpártolásra, de Fabriciustól megvettetett. Azért Pyrrhus Romának csudálásától elfoglalva követet külde, ki is helyes feltételek alatt békességet kérne. Fő ember volt a követ, neve Cineas, ki is Itáliának már Pyrrhus által elfoglalt részét kérve, békességet ajánlott. Nem tetszett Rómának a feltétel, s üzenetűl kapta Pyrrhus a tanácstól, hogy még egész Itáliábul vissza nem lépne, békességet ne is reményljen. Akkor, a Pyrrhus által viszabocsájtott foglyok becsteleneknek (infames) tartatni parancsoltattak, minthogy fegyverrel védelmezheték vala magokat, becsteleneknek tartani mindaddig, míglen esmert s megölendő ellenségeiknek zsákmányait elő nem mutatandják. Ezt látva viszatért Pyrrhus követje, akit midőn kérdene Pyrrhus, millyennek találá Rómát, méltóságos tekintettel felele Cineas: Láttam a királyok hazáját, csaknem minden polgár ollyan ott, amillyennek Epirusban s az egész görög földön csak maga Pyrrhus esmértetik.
Caius Fabricius Luscinus, 275-ben censor Rómában.
Pyrrhus ellen P. Sulpicius és Decius Mus polgármesterek* küldettek, kik is öszveütközvén, Pyrrhusnak táborát megfutamtatták, maga a király megsebesíttetett, az elephántok s az ellenség 20,000 embere megölettetett. Romának ötezer hős életébe került e diadal. Majdan Fabricius neveztetett vezérré, kit elébb a követek közt országa negyedének igéretével hasztalan kivánt Pyrrhus megvesztegetni. Ekkor, midőn szomszéd táborban állana Fabricius a királlyal, ennek orvosa éjjel áltszökvén, méreggel igérte kivégezni Pyrrhust, ha jutalmat kapna tette béréül. Fabricius bilincsekre szorítva küldé vissza az árulót, s tudtára adatá a királynak gonosz készségét ez árulónak. Ekkor a király csudálva a nagy vezért: Im, úgymond, Fabricius, ki nehezebben tántorítható el a becsület útjáról, mint a nap a maga futásától. Ezután a király Siciliába ment. Fabricius pedig meggyőzvén a samnitesek s lucanusok egyesült hadait, diadalmaskodott. Majdan Curius Dentatus és Cornelius Lentulus polgármesterek lettek Pyrrhus ellen Róma vezérei. Curius megütközött véle, megverte seregeit, elfoglalta táborát, s mint polgármester diadalmaskodott.* Curius első volt, aki Rómába négy elephántot hozott. Pyrrhus majdan Tarentumból is, ahová futamlott Curius elől, tovább tért, s Argos görög városnál megölettetett.
Publius Sulpicius és Publius Decius Mus, 279-ben voltak consulok.
A diadal (triumphus) nem azoknak engedődött, akik különös hatalommal felruházva vittek végbe nagy dolgokat, de akik tiszteséget viselve (in magistratu) győzedelmeskedtek. Valer. Max. II. 8. 5. és Liv. XXVIII. 38. Törvényben is volt, hogy csak a dictator, consul és praetor triumphálhat, azoknak sem engedődött a diadal dicsősége, akik a birodalmat valósággal nem nagyították, hanem csak az elvesztetteket nyerék s foglalák vissza. (Kossuth jegyzete. – „Diadal” alatt diadalmenet értendő.)
A romai nagyság második időszakasza a harmadik punicus háború végeig tart. Óriási lépésekkel ment itt elő Roma nagyságának dicsőséges ösvényén, meghódítá az Alpes innénti Galliát, Hispaniát, Macedoniát, Siciliát, Kisasiát, a görög földet, Carthagót, ez időben éltek legnagyobb hősei, a késlelkedő Fabius Marcellus, Scipio Africanus, T. Q. Flaminius, P. Aemilius, Q. Metellus, Scipio Aemilianus s más számtalanok. Azomban már e második időszakaszban sem válogatá a birodalmának nagyobbítására szolgálható módok közt az igazságost, elveszté régi becsületét (Rechtschaffenheit), nemes egyszerűségü erkölcseit ásiai pompává s puhasággá változtatá, s a napkelet kincseivel egyesülve kapta napkelet bujaságát, tékozlását s minden ezt követő vétkeket. Valjon elégtétel volt-é e szerencsétlen változásért, hogy egyszersmind a tudományok s mesterségek pompás bémeneteleket tartották Romába, hogy nem volt többé egy második Mummius,* aki csupán kardjának, nem pedig a corinthusi szobroknak s képiratoknak tudta becsülni érdemét??
Lucius Mummius, i. e. 146-ban mint consul elfoglalta Corinthust és a műkincsekben gazdag várost elpusztíttatta.
Ezen második időszakasz tetteit ámbár már feljebb a többi nemzetek leirásáiban szétszórva említettük, méltó csak Romára nézve tekintve közelebbrül röviden megemlíteni:
Roma építésének 477-ik esztendejében* ámbár híres volt immár Roma városának neve, Italián kivül mégis had nem folytattatott. Minekutánna tehát a nép öszveszámíttatott s 292,334 polgár főkre találtatott volna,* elhatároztatott az első africai had Appius Claudius és Q. Fulvius polgármesterségek* idejében. Siciliában történt az első ütközet, holott is Appius Claudius mind az afrusokon mind Hiero Sicilia királyán győzedelmeskedett. Következett esztendőben nagy és szerencsés dolgokat vittek végbe Siciliában Valerius Marcus és Otacilius polgármesterek* alatt, a Taurominitanusok, Catanensesek s más 50 városok esküdtek Romának hűséget, majdan Hiero Syracusának minden nemeseivel, kétszáz ezüst talentumon vásárlotta meg a békességet. Az afrusok ellen folytatott punicus had 5-ik évében C. Duilius és Cn. Cornelius Asina polgármesterek alatt* legelsőbben ütköztek meg a rómaiak tengeri viadalban, liburnának nevezett orros hajókkal, (naves rostratae). Cornelius polgármester fortély által megcsalattatott. Duilius öszveütközvén győzött, XXXI hajót elfogott, XIV-et elmerített. Egy-egy római győzelem nagyobb örömmel nem fogadtatott, azt látván, hogy a földön győzhetetlen seregek már tengeren is rettenetesekké lésznek. C. Aquilius és L. Scipio polgármesterek idejében* Scipio Corsicát s Sárdiniát pusztította, győzelemmel térvén vissza elnyerte, a diadal dicsőségét.
Roma épülni kezdett a 6-ik olympiádnak 3-ik esztendejében, Kal. Maii XI., azaz 21-ik aprilisben, Krisztus sz. e. 638. (Kossuth jegyzete.)
Servius Tullius, Romának 6-ik királya, ki is Roma építése 174-ik esztendőtül 188-ikig uralkodott, volt első, aki a még addig esméretlen népszámítást béhozta. Romának népessége 83.000 polgárra találtatott, a mező lakosaival együtt. A Caeso Tabius és Titus Virginius polgármesterek idejében történt népszámítás alkalmával 119.000-re találtatott, körülbelöl Roma építésének 234-ik s a királyi hatalom eltöröltetésének 21-ik évében, s ámbátor a város kezdetétől sohasem szűntek légyen meg Numa Pompilius második király 43 esztendeig tartott uralkodását kivéve a véres háborúk, mégis Roma építésének 477-ik évében 292.334 főre szaporodott a népessége Roma polgárságának. (Kossuth jegyzete.)
Appius Claudius Caudex és M. Fulvius Flaccus consulok alatt i. e. 264-ben kezdődött az első pun háború.
Marcus Valerius Maximus és Marcus Otacilius Crassus i. e. 263-ban voltak consulok.
Cnejus Cornelius Scipio Asina és Caius Duilius 260-ban voltak consulok, nevükhöz fűződik a mylaei tengeri győzelem.
Az i. e. 259. évben.
L. Manlius Vulso és M. Attilius Regulus polgármesterek áltvitték Africába Romának hadjait,* Carthago vezér Hamilcár egy szerencsétlen tengeri ütközetben* 44 hajót vesztve hátrált, Róma XXII-tőt vesztett. Azonban alig léptek a polgármesterek Africa partjaira, már Clypea városa megadta magát, s tűzzel vassal pusztítva, midőn Carthagóig haladnának, a győzedelmes Manlius 27 ezer foglyokkal tért vissza Romába. Atilius Regulus 3 carthagoi vezéreken nyert véres győzedelmeivel 70 városokat vett hűségébe. Az ennyi csapásoktul elerőtlenedett Carthágó félve Rómának jármát, békességért esdeklett, de a szerencse kedvezésétől elcsábíttatott Regulus kiállhatatlan kemény feltételeket terjesztett Carthágónak elébe, ez segedelemért könyörgött Lacedomonnál s sikerült kérése. Xantippus a segéd sereg vezére rettenetes pusztítással tette semmivé a maga meghitt Regulus győzedelmes seregét,* csupán 2000 menekedhetett meg az egész táborbul, 15,000 s a vezér maga elfogattattak, 30,000-ren megölettettek, Regulus vasra veretett. Azonban M. Aemilius Paulus és Servius Fulvius Nobilior polgármesterek* nagy tengeri hatalommal állottak bosszút a csapásért, olly boldog szerencsével hordozván bosszús fegyvereiket, hogy ha a tartós éhség seregeiket a hazamenetelre nem kénszerítette volna, könnyen meghódítanák Africát. Azomban a győzedelmes polgármesterek zsákmánnyal terhelt 464 hajóit Sicilia körül olly rettenetes szélvész érte, hogy 80 hajók nehezen tartódhattak meg. Nem törte meg a sors Romának nagy lelkét, sebes szorgalommal építettenek 200 hajókat, de midőn Cn. Servilius Caepio és C. Sempronius Blaesus polgármesterek* szép győzedelmeik után hazatérés közben ismét hajótörést szenvedtek volna, elhatározta a tanács: vetessen vég a tengeri ütközeteknek, s csupán 60 hajók tartassanak épségben, Itália oltalmának tekintetéből. L. Caecilius Metellus és C. Furius Pacilus polgármesterek alatt, Metellus a 130 elephántokkal s rettenetes erővel közelgető carthágói sereget semmivé tette Siciliában,* s nagy pompával vezette az elfogott temérdek elepántokat Romába.
A 257., ill. 256. évben.
A Tyndaris hegyfoknál.
Xantippos spártai származású zsoldosvezér a Tunes melletti csatában, 255-ben verte tönkre Regulus seregét.
Az i. e. 255. évben voltak consulok.
A 253. évben.
A 251. évben, Panormus mellett.
Ennyi csapások után Carthago Rómának fogságba nyögő nagy fiát, Regulust mint békesség eszközlőjét s a foglyok kicserélése iránt végzendőt küldötte Rómába. Regulus amint belépne a tanácsba: megszűntem – úgymond – fogságom napjától római lenni – s hitvesét s gyermekeit ölelésétül eltiltva, hidegen tanácslá Rómának: „Ne bocsájtkozzon Carthagóval semmi békességi alkuba, vagy a foglyok felcserélése végett valami egyezésre, az annyi csapások által megtört Carthagó már a reménységet is veszti, s méltatlan is lenne annyi ezer foglyoknak az ő egy ősz fejéért, s a más csekélyszámú római foglyokért leendő visszaadások.” Igy szólott a szerencsétlen vezér, s hazájának a hőst jutalomra, dicsőségre hívó hangja, hitvesének könnyei vagy a reá várakozó kínzások fájdalmai iránt érzéketlenül – minekutána czélját érte, s a békét érő afrusok még csak a tanács elejébe sem bocsájtattak volna, nem mardhatok, úgymond az őtet védni, tartóztatni akaró tanácsnak, nem maradhatok e városban, ahol én, ki Carthagónak szolgáltam, nem birhatok egy becsületes polgárt illető méltósággal, s visszatért Carthagóba, hogy a remény csalás bosszúlásának öldöklő ördöge által kigondolható, reá mért kinos halál fájdalmaiban feltalálja a Carthago kapuinál vivott szerencsétlen ütközetbe elvesztett becsületét, s minek utána megmutatta volna Carthagónak, mint harczolnak s győznek rómaiak, mosolygott kínjai közben, s megmutatta annak s a világnak, mint hal meg egy római polgár!!!
Azon elragadtatás mellyre e félisten halhatatlan tette kelletlen is szenderít, szolgáljon mentségül e kicsapongásért!
Ezek így folyván, ámbátor P. Claudius Pulcher polgármester, aki az augurok jövendőlésének ellenére ütközetre bocsájtkozott, nagy veszteséggel visszaverettetve Carthágótul, C. Junius pedig, a másik polgármester hajótörést szenvedett volna,* mégis minekutánna az első punicus háború XXIII-ik esztendejében, G. Lutatius Catulus és A. Postumius Albinus polgármesterek idejében, Catalus vezér VI-a Idus Martias (martius 10-én) 300 hajóval Lilybaeus Siciliának városa ellenében, bár maga a legközelebbi csata alkalmával kapott seb miá betegen lépne hajójára, rettenthetetlen bátorsággal tette volna semmivé Carthágónak 400-ra menő hajós seregét,* 73-at elfogván, 125-öt pedig elsüllyesztvén s huszonkétezer foglyokkal s véghetetlen zsákmánnyal tért volna vissza Romába, mindjárt békésségért esdeklett Carthagó, s meg is nyerte kérése teljesítését, visszaadattak a Carthagótul fogságba tartott rómaiak, s Carthagó követeinek hasonló kérésére a közönséges őrizet alatt levő ellenféli foglyokat minden váltság nélkül, a magányos polgárok által birtakat pedig becsár letétele mellett parancsolá honnbocsájtatnia a tanács, de ezen váltság is inkább a kincstárból fizettetett, mind Carthagó által.
A 249. évben.
A 241. évben, a Szicília északnyugati partjainál levő Aegates szigeteknél.
Polgármesterekké neveztettek Q. Lutatius és A. Manlius,* kik is a Faliscus beliek, Itáliának gazdag városa ellen indított háborút odaérkezések hatod napja alatt győzedelmesen végzették.
A 241. év consulai.
XXIII egész évekig fárasztotta Carthagó a római katonai erőt, míg végre a most említett békekötés mind a két hatalomnak pihenést engedne. De Roma, nekiszokva a hadveszélynek, dicsősége párnáján heverni nem szokott. Ptolomaeus Aegyptus királyához azonnal követeket külde, s Syriának ura, Antiochus ellen segedelmét ajánlá, de már ekkor vég vettetett e viszálkodásnak. Ez időben Hiero, Siciliának hatalmas királya, a játékok megtekintése végett Romát meglátogatá, s 200,000 köböl (modius) buzát adott a népnek ajándékba; éppen ekkor diadalmaskodtak L. Cornelius Lentulus és Fulvius Flaccus polgármesterek a ligurusok ellen.*
A 237. évben.
Carthagó már nem tűrheté a nyugalmat s a békekötés kötelezésébül Rómának engedelmeskedni tartozó Sardiniát készteté az elpártolásra. Bosszonkodva fenyegetődzött Róma, de még ezúttal egy carthagói követség által lecsillapíttatott haragja, s minekutána T. Manlius Torquatus és C. Atilius Bulbus polgármesterek idejében* a sardusok meggyőzettettek, közönséges békesség köttetett, ami a város építése olta csak egyszer történt, midőn a kegyes Numa Pompilius uralkodott.*
A 235. évben.
Numa Pompilius a monda szerint Róma második királya volt, i. e. 715–672 között uralkodott.
De halál volt s unalom a katonai lelkű Romának e veszélytelen csend, s elébb L. Postumius Albinus és Cn. Fulvius Centumalus polgármesterek Illyriát hódították hatalmok alá.* Majdan a vitéz gallusoknak rettenetes seregei rohantak által az Alpeseken, de Romával az egész Itália annyira egyetértőleg viselte magát, hogy az ezen hadban résztvett Fabius történetiró* szerént 800 000 ember állott készen az ütközetre. Aemilius polgármester* szerencsésen folytatott hadvezérségéért a diadali pompával jutalmaztatott meg. Kevés évekkel ezután Itáliába bent folytattatott a gallus háboru, mellynek dicsőséges véget vetettek M. Claudius Marcellus és Cn. Cornelius Scipio polgármesterek.* Marcellus kevés lovas seregekkel viaskodván, a gallusok királyát Viridomanust tulajdon kezeivel ölte meg, s minekutánna tiszti társával együtt rettentő seregeket tett volna semmivé, véghetetlen zsákmánnyal tért meg Romába, s diadali pompája közben a megölt királytól nyert ragadományt, karóra rakva emelte vállain. M. Minutius és P. Cornelius polgármesterek alatt* a romai életvivő hajókat elrablott histrusok hódíttattak meg.
A 229. évben.
Quintus Fabius Pictor, a legelső római történetíró; a kezdetektől a második pun háború végéig írta meg Róma történetét.
A 225. évben volt consul.
A 222. évben.
M. Minucius Rufus és P. Cornelius Scipio Asina a 221. évben voltak consulok.
Ekkor Annibal, Carthagónak vitéz vezére, Romát újabb haddal kezdé nyughatatlanítani. Ez a második punicus háború.* Életének huszadik évét számítá azon vezér, midőn 150 000 gyalog és 20 000 lovas seregekkel a Romával barátságos szövetségben lévő Saguntumot, Hispania városát megszállaná. Hiába tiltatá Róma követjei által Annibalt a háboruskodástul, sikertelenül küldött Carthagóba, hogy tiltasson el Hannibal a római nép társai ellen folytatandó háborútul: kevélyen felelt Carthagó. Azalatt a segítségért untalan esdeklő Saguntum éhség által meggyőzetett s a kegyetlen Hannibal végbüntetéssel irtá ki lakosait, válogatás nélkül öldököltetvén a fegyvert fogható férfiakat, a roskadt véneket, a gyenge asszonyokat s csecsemős gyermekeket. Sokan e végveszélyben, hogy kincseiket kicsikarják a hódító kezeiből, magok felett gyujták fel lakhelyeiket, s porrá égették magokkal kincseiket is, másik a gyalázat félelmében ön háza népének öldöklői lettenek, s rettegve a halált Hannibal kezétől, egymást öldösték rakásra. Saguntum eldőlt. Elküldetett P. Cornelius Scipio Hispániába, Tiberius Sempronius* pedig Siciliába, s Carthágónak had üzentetett.
I. e. 218–201 között.
Publius Cornelius Scipio és Tiberius Sempronius Longus, a 218. év consulai.
Testvérét Asdrubált Hispaniában hagyván, keresztül ment a Pyrenaeuson, s a járatlan Alpeseken útat nyitott magának Hannibal, csak majdnem 2000 évvel utána ment még egy hős* e merész ösvényen!
Napóleon az 1800. év tavaszán kelt át seregével a Szent Bernát hágót, és jún. 14-i marengói győzelmével hatalmába kérítette Felső-Itáliát.
80 000 gyalog, 20 000 lovag sereggel s 37 elephántokkal rohant Hannibal az Alpesekről Itáliára. Útjában sok ligurusok s gallusok csatolták magokat táborához, első akadt véle szemben P. Cornelius Scipio, de megsebesíttetve szaladt széltszórt serege maradványaival, maga Sempronius Gracchus* is szerencsétlenül ütközik meg Trebia folyójánál. A győzedelmes Annibalnak Italia nagy része meghódol, s Tuscia térein Flaminius polgármester életével adózik, egy elvesztett ütközetben* 25 000 rómaiak estek el a polgármesterrel. Q. Fabius Maximus késleltetvén az ütközetet, első gyámolítá fel a tőben megrázott római reményt, okos szorgalommal kerülte a viadalt mindaddig míg szerencsés alkalmat találva győzne.
Nem T. Sempronius Gracchus, hanem T. Sempronius Longus. (Az előbbi 215-ben volt consul.)
A Trasimenus tó melletti csatában, 217-ben.
Hasonlót tanácsola Fabius a vezérségben őtet követő L. Aemilius Paullus és P. Terentius Varro polgármestereknek, kikre bízatott a város építésének 540-ik esztendejében Hannibal megtörése. Bölcsen áltlátta Fabius, hogy a ravasz, de egyszersmind semmi haladékot nem tűrő, tüzes ifiu Hannibalon csak okos mérsékléssel, s helyes halasztással lehetne győzni. De a türedelmetlen Varro, bár vezértársa ellenkezne is, Cannae falujánál Apuliában megütközött* s Róma egy rettenetesebb pusztulást, megverettetést ennél nem szenvedett. Paullus Aemilius polgármester, 20 polgármesteri vagy praetori tisztséget viseltek, 30 tanácsbeliek, 300 nemesek, 40 000 katonák, 3500 lovagok lettek e véres csata áldozatjai. Itt tündöklött ki Rómának nagysága a sors vaskarja alatt. Egyik szerencsétlenség hirmondója a másikat nyomban követve rettentette Rómát, s a békességről csak egy polgár sem gondolkozott. A cannaei győzedelmes már Tarentumot, már Arpest, már Capuát bírta, magát a várost megszállással látszott fenyegetni, elpártoltak Róma bajtársai, nem voltak katonák a hijános seregek kipotolására, hibáztak a tengeri tábort védendő hajós társak, a kincstár pénz nélkül szűkölködött, s mégis a békességről csak egy polgár sem gondolkozott! A martalékok, szolgák felszabadíttattak s fegyverbe öltöztettek, megvásároltattak a magányos polgároké is, bátor a bérfizetés a háború kimenetelétől függesztetne fel, egyes polgárok hajós legényeket állítottak s fizettek, minden ezüst és arany a status kincstárába hordatott, vetélkedve ajánlták, adták az özvegyek, árvák pénzeiket e közszükség kipótolására, nem volt magányos birtok, nem kincs, minden a hazának áldozott mindenével, úgy hogy a Ceres ünnepét sem ülhetné Róma szegénysége miá.
I. e. 216. aug. 2-án.
A győzedelmeivel büszke Annibal ajánlá a foglyok váltságát Rómának, nincs szüksége felet a tanács, nincs a városnak olly polgárokra szüksége, akik bár fegyvert szorítnak markokban, mégis elfogni engedik magokat. Hiában esdeklének az asszonyok, attyaik, férjeik, fiaik s testvéreik életekért, hiába töltötték bé a várost zokogó jajjal, hiába könyörögtek a nép előtt: Nem váltjuk ki őket, kiáltott a nép, s vesszenek, felelt a tanács. A bosszonkodó Annibal válogatott kinokkal végezteté ki a világból Róma fogságban szenyvedő fiait, s a megöldököltetett tanácsbeliek, római lovagok s katonák, újjaikról levont arany gyűrűkből három köblöt (modios) küldött Carthagóba.
E szerencsétlen helyheztetésben, midőn Annibal Apulia, Calabria s Bruttia városait elfoglalná, Sardiniát pedig elpártolásra birta volna, IV-ik Philipp* is, Macedonia királya, követek által, társaságát s segítségét ajánlá Annibalnak, Roma eltöröltetésével hasonló szolgálatot kérvén a görögök ellen; elfogattattak e követek, s kivilágosodván az igéret, Macedoniába M. Valerius Laevinus, Sardiniába T. Manlius Torquatus* küldettek, s így a gyengült Roma utolsó erejét öszveszedve, a világ nagy részeiben viaskodott, a kétségbenesés erejével. Itáliában a győzedelmes Annibal, ennek testvére Asdrubal ellen Hispániában, Philipp ellen Macedoniában, s a sardusok s más carthágói Adrubal ellen Sardiniában. S im a két Scipio Annibal két testvéreit Asdrubalt és Magót Hispaniában győzedelemmel támadják meg,* 35 000 embert tettek semmivé, megölvén 25 000-et, tizezereket pedig elfogván. M. Claudius Marcellus polgármester* is Campániának városa Nola mellett szerencsésen ütközött meg Annibállal. T. Manlius* Sardiniát meghódította, magát Asdrubált más 1500 foglyokkal Rómába vitte magával. Laevinus is meggyőzte Philippet Macedoniában.*
Nem IV., hanem V. Fülöp.
A 210. év consulai.
P. Cornelius Scipio és Cnejus Cornelius Scipio Calvus i. e. 216-ban és 215-ben aratták győzelmeiket Hasdrubal és Mago ellen. Később, 212-ben mindketten elpusztultak seregeikkel együtt.
M. Claudius Marcellus 215-ben, 214-ben, 210-ben, majd 208-ban volt consul. A nolai győzelem 215-ben történt.
Qu. Manlius Torquatus 208-ban volt dictator.
Az első makedoniai háború i. e. 205-ben békekötéssel ért véget.
A romai dolgok e szerencsés fordulása ingerül szolgált a gyors folytatásnak. Azonban Annibal Italiába lett érkezésének 10. esztendejében, P. Sulpicius és Cn. Fulvius polgármesterek idejében,* 4 mértföldnyire közelített a városhoz, lovasai egész a kapukig száguldván. De a polgármesterrel közelgő sereg félelemébül Campániába vonult. Hispaniában Asdrubal a sok évekig győzedelmes s egy szerencsétlen eset által megcsalattatott két Scipiót megölette, de a római sereg sértetlen maradt. Marcellus polgármester* Siciliának nagy részét visszafoglalta. Syracusának teméntelen kincse vitetett Romába. Laevinus pedig Macedoniában Philippussal, több görög népekkel s Attalus, Pergamum királyával barátságot köt, s hazatérte közben az afrusok egyik vezérét, Annont Agrigentum városával együtt elfogja; 40 városok nyiták meg előtte kapuikat, 26-ot elfoglal, s így Macedoniát megtörvén, Siciliát pedig visszakerítvén, nagy dicsőséggel tér vissza Romába.
P. Sulpicius Galba és Cn. Fulvius Centumalus 211-ben voltak consulok.
M. Claudius Marcellus 210-ben volt consul.
Annibal azonban váratlan csap Cn. Fulvius polgármesterre, s magát a polgármestert 8000 emberrel együtt megölte.*
Herdonea mellett, 210-ben.
Ezalatt a két Scipio megölettetése után vezér nélkül szűkölködő Hispaniába P. Cornelius Scipio küldetik, az ott hadat folytatott P. Scipionak 24 esztendős fia, mind a véle együdőbe élők, mind a későbbi időbeliek közt csaknem legelső férfiú. Hadvezéri pályáját Carthagó Hispanica bevételével kezdette, itt az afrusok minden arany, ezüst gyüjteményén fellyül, minden hadi készítmény s a hispaniusoktól vett nemes kezeseket is hatalma alá keríté, s magát Magót, Hannibal testvérét is elfogja, visszaadván szüleiknek a hispanus kezeseket. Az emberiség ezen szép tettének megesmérésétől ösztönöztetve kezet fogtak véle csaknem minden hispanusok. Magót más nevezetes foglyokkal Rómába küldvén, kimondhatatlan öröm oglalta el Rómát. De Scipio a győzhetetlen hasonló szerencsével folytatta útját, megfutamtatta Asdrubalt, a meggyőzetettet, s véghetetlen zsákmányt kerített diadalmas kezére. Az alatt Q. Fabius Maximus polgármester az Annibal seregeivel tetézett Tarentumot elfoglalta,* Annibal vezérét Carthalót megölette, 25 000 foglyokat adott el, s az eladásból gyűjtött pénzt Róma kincstárjába küldötte, minden egyéb zsákmányt katonái közt felosztván. A szerencse e véletlen mosolygására Itáliának sok elpártolt városai Rómának tartozott előbbi hűségekre visszatértenek.
I. e. 209-ben.
P. Cornelius Scipio mind maga, mind testvére L. Scipio által jelesen folytatta a hispaniai háborut, Hispaniának egy nagy ütközetben meggyőzött királyát barátságba vette, s első volt, aki a meggyőzetettől kezeseket nem kivánt. Scipiót győzedelmeit naponként nemes tettekkel halmozni látván Annibal, nem reménylte, hogy e szerencsés vezér ellen Hispaniát tovább megtarthassa, azért testvérét, Asdrubalt minden seregekkel Italiába parancsolta jönni. Azomban amint a Hannibal által mutatott úton elébb jönne, Appius Claudius Nero és M. Livius Salinator polgármestrek által vetett lesbe véletlen belé bukik, maga vitézül harczolva esik el, seregei eltöröltettek.* Ezek után Annibal a had kimenetele felől volt reménységét naponként veszteni kezdi, Róma naponként bátorodik, s most P. Cornelius Scipiót Hispaniából visszahívja, ez véghetetlen dicsőséggel lép a városba s Annibalnak Italiába jövete 14-ik esztendejében polgármesterré választatik, s Africába küldetik.* Valami emberfeletti tulajdonok hivődtek e férfiuban tűndökleni s határt nem esmért a benne vetett közbizodalom. De ő még a hízelkedés csalfa reményeit is meghaladta tetteivel, minden lépése győzedelem, minden gondolatja szerencse. Syphax numidiai királyt, ki frigyese volt Carthagónak, véghetetlen zsákmánnyal s sok nemes numidákkal fogva küldi Romába, melynek hallására csaknem egész Itália elpártolt Hannibaltól, s maga Annibal is visszahívatik Carthagó által, a Scipiótul rémített Africa védelmére. Igy szabadult, odajöttének 17-ik évében.
Sena Gallica közelében, 207-ben történt az ütközet.
I. e. 205-ben.
Carthágó követjei békét kértenek Scipiótul, ki is 45 napokra fegyvernyugvást engedvén, Rómába a tanácshoz utasítá őket. A tanács Scipióra bízta a békekötést, ki is ezen feltételeit tette a békességnek: hogy 30 hajóknál többet ne tartsanak, 500 000 font ezüstöt fizessenek, s mind a foglyokat, mind a szökevényeket adják ki. Azonban Annibalnak Africába érkezése megzavarta a békességet, ollyannyira, hogy az afrusok meg nem szűnnének ellenségeskedni, azonban Hannibal maga is gyakor meggyőzve Scipiótul, békét kért s kapott, az előbbeni feltételek alatt, éppen hogy ez új hitetlenségért még 100 000 font ezüst kivántatott felyül az 500 000-ren. Nem tetszének Carthágónak a feltételek, s harczolni hagyák Annibalt. Scipió egyesül Massinissával, Numidia királyával, kit barátságba vett volt, s minekutánna Annibalnak elfogott három kémjeit Scipio a római táboron széltvezetni, s mindent megmutatván visszabocsájtni parancsolta volna, mindkét részről elrendeltetik a harczolandó sereg egy hasonlót alig látott ütközetre. Két nagy vezérek állottak itt szemközt, készek minden hadfortély előrelátással semmisíteni, s katonáik erejét személyes vitézséggel a rettenthetetlenségig nevelni. Scipió győzött, nehezen szabadult meg Hannibal maga is, végre csak 4 lovagoktul kisérve; 20 000 font ezüst, 80 arany s temérdek más kincs lett a győzdelmes zsákmánya. E szerencsés ütközet* után béke adatott Carthagónak, véghetetlen dicsőséggel tért hon s diadalmaskodott Scipió, s ez időtül Africanusnak neveztetett. Ez a második punicus háború kezdetének 19-ik évében végeztetett.
A zamai ütközet 202-ben.
A carthagói békekötést nyomban követte a macedoniai háború, sem az ellenvezér hadi érdeme, sem seregének ereje, sem a veszedelemre nézve a punicus hadhoz ugyan nem hasonlítható, azonban régi királyainak fényét, a nemzet ősi hirét s hajdani véghetetlen kiterjedéső uralmát tekintve amannál csaknem nevezetesebb. Philippus, Macedonia királya, az aetolusok s más a vidékbeli római szövetséges társak ellen hirtelen békét kötött volt, amidőn Róma Annibal kemény fegyvere által sürgettetne, efelett pénzt és segédseregeket is küldött volt Annibalnak Africába, ezen sérelmekhez járultak Athénának a romai tanácshoz intézett panaszai, hogy Philipp minden mezőjöket tüzzel-vassal pusztítaná, Attalus, Pergamum királya* és Rhodusnak követségeik pedig magát Asiát is nyughatatlaníttatni hirlelék. Gondviselést ígért a tanács e követeknek, s minekutánna C. Claudius Nero, M. Aemilius Lepidus és P. Sempronius Tuditanus Aegyptomnak királyához, Ptolemaeushoz küldettek volna, hogy mind a paenusokon vett győzedelmet hirül vinnék, s a királynak minden közelmúlt kétséges helyheztetések közt is megtartott hűségét megköszönnék, s mind egyszersmind ha hogy Philippnek sértései újabb hadra kénszerítenék gének ereje, sem a veszedelemre nézve a punicus had- Romát, régi jóindulatjának megtartását kikérnék. M. Valerius Laevinus propraetor 42 hajókkal Macedoniába küldetett, Athéna újabb követeinek segedelem ígértetett s a tartomány választásában P. Sulpicius polgármester kapta Macedoniát, tiszti társa C. Aurelius Italiát.*
I. Attalos, Pergamon királya (i. e. 241–197), Róma szövetségese.
P. Sulpicius Galba és C. Aurelius Cotta 200-ban voltak consulok.
A macedoniai háborút P. Sulpicius elhatározás végett amint a nép elébe terjesztené, az első nemzeti gyűlésben csaknem minden századok (centuriae) félrevetették a tanács javallatját, s Q. Baebius néptribunus világosan vádolta a tanácsot, hogy az alig végzett hadakbul újabbakat következtetne, nehogy a nép nyugalmával a békének élhessen. Azomban a polgármester közönséges nemzeti gyűlést tartván a Mars mezején, minekelőtte voksolni engedne a had szükségéről, beszélt a néphez, s ez jóváhagyta a tanács javallatját.
Azalatt, míglen P. Sulpicius polgármester Roma hadjaival a görög földre érkezne, Philipp a Hellespontus főbb városait foglalta el. Abydus városának lakosai még csak a bébocsájtásra sem méltatták Philipp követjeit, de minekutána az erőszakos ostrom által csaknem nyitva állana városok, az áltadásról kezdének ugyan értekezni, a segítségre jött rhodusi négy padevezős hajónak, minden hajós segédtársakkal, Attalus Pergamum királya által küldött 300 segédkatonának szabad elbocsájátást s magoknak minden ingó javakkal engedendő kimenetelt kérvén, de mivel Philipp minden kérelmet félrevetve, hacsak feltételek nélkül önkénye alá nem adnák a várost, az ostrom folytatását üzenné, a kétségbenesés haragára gyujtva, saguntumi dühbe jöttek minden abydenusok, s asszonyaikat Diana templomába, a gyermekeket, leányokat s dajkáiktól kisért csecsemőket pedig gyakorló házokba zárván, minden arany, ezüst s akárminemű kincseket a kikötőbe álló rhodusi és cyzicenus hajóra rakatták, s némellyeket kiválasztván, akik a romra dult kőfalakért viaskodó még hátralévő fegyvert foghatók elestére, házastársaikat s gyermekeiket megöljék, másokat a hajókra halmozott kincseknek elsüllyesztésére, némellyeket pedig a város több helyen leendő felgyujtására rendeltek, s mindnyájokat a kétségbeesés e végdühösségének teljesítésére, hit szentségével kénszerítették. A fegyvert foghatók megesküdtek, hogy egy sem hagyja el életben, ha csak nem győzne, a dúlt kőfalakat, ezek hiteknek emlékezetében olly vakmerő bátorsággal harczoltak, hogy közelgetvén az éj, e hallatlan dühösségre a megfélemlett Philipp első huzná vissza seregeit. A város elsői azonban, kikre bízatott a végrehajtandók rettenetesebb része, látván a védlők sebektől hanyatló kevés maradványát, első hajnalban feladják a várost, Philipp elrabolván a halomra hordott kincseket, a foglyok zsákmányát mind elvesztette. Mert olly veszett dühödtség fogta el a sokaságot, hogy elárultaknak vélvén a multnapi harczba elesett hőseit a hazának, egymást, de leginkább a papokat hit s szentségtöréssel vádolnák, hogy akiket halálraszánt a közegyezés, életben árulták el az ellenségnek, s mintegy lélektől illetve széltfutamlának feleségeik s gyermekeik öldöklésére, s magok magokat irták ki a halál minden útjain. Meghökkent e dühre a király, s korlátokba szorítá katonáinak rohanásait. Három napot adok, ugymond Abydus lakosinak a halálra, ez idő alatt nagyobb szörnyűséggel dühösködtek magok ellen a meggyőzettettek, mint dühösködtek volna a gyűlölséggel teljes győzdelmesek, s kivévén azokat, kiket a bilincsek vagy más kikerülhetetlen szükség nem engedett meghalni, egy sem került életben a király hatalma alá.*
Abydus eleste i. e. 201-ben történt.
Athena érzette kiváltképpen e hadba Philippnek dühét, mert minekutánna hasztalan ostrommal fárasztaná a várost, sikerületlen fáradságait pusztítással kivánta helyrehozni, s ami szent, ami kedveltető volt a város környékén, bár templomok, bár sírok s emlékoszlopok lettek légyen, mind semmivé tétette, magokat a köveket is szélttöretvén, nehogy épen halmozzák e romokat. Hasztalan sürgette az achaeai kötést e had részvételére, Nabis Lacaedemon tyrannusa* ellen segítséget ígérvén, aki a főbb hatalomnak Philopoemenről* Cycliadesra, amahhoz korántsem hasonlítható vezérre lett áltruháztatása után ellenségeskedni ment, – nem csalta meg Philippnek kétszínű segédajánlata az Argosban gyűlést tartó achaeusokat, sem személyes jelenléte a királynak nem tartóztatta Cycliades praetort azon felelettől hogy nincs az gyűlés hatalmában az egybenhívás tárgyán, úgymint a Nabis ellen elhatározandó háborún kivül valamelly idegen javallatról tanácskozni. Philipp tehát Athena környékét újra pusztításnak eresztvén, mindaddig, míg dühének tárgyat adhatott valami, anélkül vagy valami nevezetest vitt volna végbe, Görögországból haza vezette seregét.*
Nabis 206-ban ragadta magához a hatalmat Spártában; Rómával szemben 195-ben, majd 192-ben vereséget szenvedett, s az utóbbi alkalommal életét vesztette.
Philopoimen (i. e. 253–183), az achaiai szövetség vezére.
Itt megszakad Kossuth kézirata.
Sk. ered. OL, Kossuth Gyüjtemény I. 7
