17. [1828] Kelet nélkül. Kossuth értekezés-töredéke a Magyarországon és Zemplén megyében gyakran ismétlődő éhínségek okairól.
17.
[1828] Kelet nélkül.
Kossuth értekezés-töredéke a Magyarországon és Zemplén megyében gyakran ismétlődő éhínségek okairól.
[1828] Kelet nélkül.
Kossuth értekezés-töredéke a Magyarországon és Zemplén megyében gyakran ismétlődő éhínségek okairól.
ÉRTEKEZÉS AZ ÉHSÉG-MENTŐ INTÉZETEKRŐL*
Kossuthnak ezzel a munkájával több ízben is részletesen foglalkozott a szakirodalom, mióta 1905-ben a Régi Okiratok és Levelek Tára c. folyóirat lapjain nyomtatásban is megjelent. (Vö. Bodrogközy Z.: A magyar agrármozgalmak története Bp. 1929. 15. kk., Hegyaljai Kiss G. i. m. I. köt. 44. kk., Kosáry D.: Kossuth Lajos a reformkorban, Bp. 1945. 60. kk.) Egyik szerző sem vette azonban észre, hogy az értekezés csak töredék, hiszen a tervezett műnek csak az első szakaszát tartalmazza, s csak a gyakran megismétlődő éhinségek okairól szól, de nem tér ki a címben ígért „éhségmentő intézetekre”, azaz hivatalos intézkedésekre vagy intézményekre, amilyenek az éppen ebben az időben szokásba jött tartalék éléstárak voltak. A kézirat töredék jellegére annak tartalmán túlmenően figyelmeztet pedig maga Kossuth is, amikor a szöveg végéhez függesztett öregkori megjegyzésében kifejezetten töredéknek nevezi munkáját.
1-ő szakasz
Mellyek a Magyarországon olly szerfelett gyakran elől forduló éhség veszedelmének közönséges és Zemplénre nézve különös okai?
A személyes és vagyonbeli biztosság óhajtása gyüjtvén öszve társas életre a vadon lakóit, midőn a munkásságnak s különböző tehetségeknek kölcsönös felcserélésével, az élet valódi s képzelt szükségeinek fedezésén iparkodó millióknak közepette, magát az élet első, legfőbb javát, az életet sem láthatni biztosságban, midőn a bővölködés tengerében úszó paloták küszöbénél a sárga éhség halálos vonaglásaival küszködő halandók fetrengenek, s a már erőt vett szükségnek gátat vetni nemcsak az egyes magányos erő, de közáldozatok is elégtelenek – fájdalom és boszonkodás foglal el minden józan érzésű szívet, de kétszeresen érzi e fájdalmat minden magyar, midőn Hazájának termékeny mezeit ált tekintve, az éhelhalás öldöklésének sűrűbb áldozatokat lát hullni szeretett Hazájának dús terein, mint Prussia sivatag homokjain, vagy éppen Archangel jéghegyein. Különösen ami tekintetes nemes Zemplén v[árme]gyét illeti, a múlt század utolsó két tizedjétől számítva 44 esztendők alatt, tized ízbe érzette már az 1827/8-ik esztendőben* az élelem szűk voltának veszedelmeit, és némelykor, névszerint 1794/5-ik esztendőben nem annyira a lengyel szélekre dűlő terméketlen éjszak, mint a Tisza mentibe fekvő Canaan, a Tokai s (akkor) Megyasszainak nevezett szerencsi kerületek voltak az éhség prédái, s ámbátor tetemes áldozatok mellett többízben sikerült ezen nemes megye foganatos gondosságának elhárítani a végveszélyt, mégis, legközelebb 1816/7-ik esztendőben, az egyes földesuraknak értékek nagy megerőltetésével tett határtalan áldozatjaik, s köztisztviselőknek örök hálát érdemlő fáradozásaik, s a megye Rendjei által kegyesen kieszközlött 50.000 Rft. kölcsönzés segedelme mellett is lehetetlen volt meggátolni, hogy nagyszámú boldogtalanok nem lettek volna az éhelhalás rettenetes zsákmányává, még most is vérzenek e gyászos emlékű időszak sebei!! De ámbátor tiz annyira termékeny esztendők követték azt, hogy a kereskedés jótéttyeitől megfosztott Hazánkban a már majd el sem is takarítható élelem halmozott mennyisége miatt véghetetlen csekélységre szállott volna a gabonának ára, s ezáltal a földművelés már már legutolsó ágává változna a gazdálkodásnak, mégis majd a termesztő erőnek tíz esztendei pazérlása után pihenést kivánó anyatermészet múlt 1827-ik esztendőben valamennyire visszatartóztatta éltető áldásait, s nem is egészben rossz, csak a középszerűnél valamennyire alábbvaló lett az aratás, már vérezni kezdettek a forradozó sebek, a szűkölködés tél közepén rettenetes szükségre változott, s csak annak köszönheti a végveszély elhárítását, hogy a gondviselések alá bízott kerületekről atyai szívvel gondoskodó sz[olga]biró uraknak panaszos sürgetéseik következésében, közgyűlésből kirendelt küldöttség által felszólított földesurak közhálát érdemlő bőkezűséggel nyitották meg tárházaikat, s a te[kinte]tes vármegye kegyes Rendei közel 12.000 Rftokat osztogattak ki nemesi pénztárokbul a szűkölködők között. Nemzetünk nagylelkűségének emlékéül s a maradéknak serkentő például megyénk jegyzőkönyvébe fel vannak jegyezve azon jóltévők nevei, kik nemcsak urai, de valóságos édesattyai lévén alattvalóiknak, a Haza s emberiség ótárán nagylelkűleg áldoztak, ollyan is találkozott azok között, aki 6 ft. lévén piaczi ára egy köböl árpának, 3000 köblöt és így 18.000 fkat ajándékozott szűkölködő jobbágyainak. Másutt a polgári érdemkoszorúk dicsőítenék homlokait e nagy férfiaknak, nálunk az érdem méltóságos belső érzete s a közelesmérés egyetlen jutalom.
Áthúzva: a múlt télen.
A dúzs bővölködésnek a sorvasztó szűkölködésnek illy hirtelen egymást felváltása, a nemző okok rejtelmeinek felfedezésére ingerlik a gondolkozást, s minthogy minden veszély elhárítására fő segédmód a pricipiis obsta, s a veszedelmet szülő okoknak elhárításával elháríttatik a káros következés, nem is szükségtelen azokat esmérni. Én okait a magyarországi s különösen a zempléni gyakor élelembeli szűkölködésnek ezekben találom:
1-ször: Akármely egy erányos éghajlatú s egyforma földrészű tartományban is szerfelett ritka dolog, hogy a termékenység egyenlő légyen. A mellesleges körülmények s csapatonként járó természetes fatumok gyakran egy határban is nagy különbséget okoznak, mennyivel inkább igaz pedig ez az olly különböző éghajlatú, fekvésű, termékenységű Magyarországra, s Magyarországnak microcosmosa Zemplénre nézve, hol a zsíratlan homok a termékeny föld magával (Mengel Erden), a szomorú szűk völgyű lengyel határszél a feketlő Harangodi térsékkel váltják fel egymást itt, s a külömböző szükségeknek megfelelő különböző munkás tehetségekbe gyökereztetik az örök anya természet kerek rendje szerént az egészt fenttartó lánczabroncs, hasztalan azonban és foganatlan ezen öszveköttetés, ha egy ember a másikkal, egy tartományrészt a másikkal termesztvényeit nem közölheti, pedig fájdalom a közlés könnyűségének jótéteményétől a mi a külföldöt illeti természeti fekvésünk, a belföldre nézve pedig könnyen található más okok miatt meg vagyunk fosztva. Ami
a) természeti fekvésünk mostoha voltát illeti, anyaországunknak tengere nincs. Európának nagyobb része úgy ül a tenger körül, mint valamely terített nagy asztal körül, s élelmét könnyen egymásnak által szállítja; a tenger egyedül ama jóltévő nagy piacz, s az abban részesülő nemzetekre nézve nem nagy különbség, Rigában terem-é vagy Amsterdámban egy zsák gabona, a tengeri hajó 20 garasért áltszállítya azt. Mely nagy különbség légyen a tengeri, folyóvízi és száraz úti áltszállítás között, e rövid példábul világos. 1817-ik esztendőben, midőn Közép Európának legnagyobb része élelembeli szükséget szervedne, egy hajótehernyi gabonának Rigából vagy Archangelből Amsterdamig lett tengeri áltszállítása 5–700 mértföldnyi távolságra 30–35 ftba került, s azon tulajdon tehernek folyóvízi fuvarozása 25 mértföldnyire, száraz úti szállítása pedig Burkus országi jó úton 6 mértföldnyire szintén annyiba került. Egy berlini dézsa (Scheffel) gabona tehát, ami 23 1/2 franczia kubik zollal több egy pozsonyi mérőnél,* 700 mértföldnyi tengeri általszállítás után csak 34 krajcárral drágább, mint ott, ahol termett, midőn tulajdon azon élet megszerzésének ára folyóvízi fuvaron minden 25, száraz úton pedig minden 6 mértföldnyi távolságon mindig tulajdon annyival nevekedik* Fájdalom, mi ezen megbecsülhetetlen segédmódtúl, a tengertől, s emiatt a külföld segedelmétől meg vagyunk fosztva.
A pozsonyi mérő a modern mértékrendszer bevezetéséig a leghasználatosabb űrmérték szemes gabona mérésére Magyarországon; kb. 63,5 liternek felelt meg.
Egy amsterdámi hajóteher 55 berlini dézsát teszen, – egy berlini dézsa 2741 1/2, egy pozsonyi mérő pedig 2718 franczia Kubik Zoll nagyságú. A hajóteher (Last) egyéberánt nem azon terhet tészi, mellyel bír egy hajó, hanem a legnagyobb hajós mértéket, mely is 30–45 mázsát foglal magában. Ezen mérték szerint határoztatik meg a hajók nagysága, például egy 100 tehernyi hajó, ein Schiff von 100 Last, amely 200 tonnát, vagyis 400.000 fontot bir. (Kossuth jegyzete.)
b) De ha tán csak országunk belsejébe lenne könnyű az áltszállítás, egy században sem esmérnék az éhséget, azonba hiába vannak a Jászság vermei tömve búzával, rajtunk az nem segít, mert nem hogy folyóvizi közösülésünk volna, ami már magában is ollyan proportióban terhesebb a tengerinél, mint 25 : 700, de még járható útunk is (Zemplénnek legalább Borsod s Heves felé) alig van. Ha a Burkusországi jó úton minden 6 mértfölnyi távolságra 34 krajcárral drágább egy mérő gabona, mennyivel lenne nálunk drágább, ha a Kunságról Zemplénbe szállíttatna? Hiába ajándékozok egy zemplényi éhel halónak Jászberényben 1 köböl életet, bizonnyal meg fog éhel halni, segedelem mellett. Angliában alig van egy valamennyire népes város, amely canalisok által a consumtio* (fogyasztás) közép pontyaival, Londonnal vagy Liverpoollal összeköttetésben nem volna. Nékünk adott édesanyánk a jóltévő természet folyóvizeket, hány van azok közül regulázva, hány van hajókázhatóvá téve, vagy hány canálisokat számítunk? Bodrogközünknak kárára van inkább mint hasznára a szép Bodrog, a Tisza számtalan abroncsként öszvefoglaló canálisokra nyujt alkalmatosságot, tettünk csak egy kapavágást még? – Hollandiában s Németalföldön, hol a materialék hijányossága miatt véghetetlen költséggel szállíttatott hajókon útépítés végett a kő s kavics, olly jó útak, amellyekhez zemlényi útaink nem is hasonlítanak, tőből széjjel hányattatnak csak azért, mert a Mac Ádám systemája* jobbnak találtatik, széjjel hányják tehát a kész jó útat, hogy roppant költséggel még jobb útat építsenek. Hány jó útaink vannak nékünk csak ott is, hol úti szerekkel bővelkedünk? Vagy ha vannak, hogy conserváltatnak? Hinc tantae lacrymae! Méltó, valóban méltó, hogy a tüzes munkássággal s energicus lélekkel megáldott nemes magyar nemzet gazdagságának akadályait gondosabb szemügyre végye, s habár kevesebb szükséget érezve, természeti helyheztetésre nézve szegényebb, de éppen emiatt, minden közhasznú segédintézetekben óriási előlépésekre hatott nemzeteknél kevesebb szükségei kevésbé ingerlik is a dicséretes követésre, – pótolja ki a kéntelenség szülte ingernek hijánosságát a nemzeti méltóság tüzes vágya, késztesse azt bővőlködésünk közepette is gyakran keservesen szűkölködő millió hazánkfiainak szomorú sorsa, nevelje azon nemes gondolat, hogy ha így is büszke méltósággal éreztük azt, hogy mik vagyunk mik lehetünk még, ha hazánk termékenységébül származó bővölködésünkkel az industriosus előlépésekbül eredő jótéteményeket bölcs és munkás kézzel egybekötni iparkodunk, s pirulva, hogy van a nemzeti előmenetel olly tárgya, hol más országok előtt hátrább állni kénteleníttetünk, ne halasszuk tovább a nemzeti gazdagság s innét eredő boldogság és politicai nyomósság segédmódjait sikeres tanácskozásba venni ott, ahol annak helye van, az ország gyűlésén.*
Mellette az öreg Kossuth kezével: fogyasztás.
A zúzott kőből épített utak előállításának új rendszerét 1820 körül honosította meg Angliában Mac Adam mérnök; az útépítésnek ez a módja rövid idő alatt a kontinensen is elterjedt.
Kossuth felszólítása ekkor azért is időszerű, mert az elmúlt 1825/27-i országgyűlés a 8. törvénycikkellyel a következő országgyűlés napirendjére tűzte az 1791-i országgyűlés által kiküldött bizottságok átdolgozott reformmunkálatainak megvitatását, s a munkálatok sorában a kereskedelmi munkálat (Commerciale Operatum) külön fejezetben tartalmazta a közlekedés korszerűsítését szolgáló javaslatokat.
2-szor: A gyakran előlforduló élelembeli szükségnek második fő okát azon megbocsájthatatlan gondatlanságban találom, hogy a földmívelő nép betű szerént tartja azon parancsolatot: „nolite esse solliciti de crastino.”* Ha az anyatermészet bő áldással önti tárházait, a jelenlét boldogságátul elragadtatva könnyen felejti a múlt keserveit, s nyugodt gondatlan homlokkal nézi a jövendő förgetegeit, pazarolja bőséges javait, s a jövendőrül való gondoskodást pedig az isteni gondviselésre s te[kinte]tes n[emes] v[árme]gyének s a földesuruknak mind e szükségben tapasztalt kegyességére bízza, és ezen bizodalomtul vakítva mindennapi szükségein felül maradott élelembeli vagyonját többnyire italra vesztegeti a férfi, – öltözetre az asszony.
„Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől.” Máté 6 (hegyi beszéd): 34.
Ezen gondatlanság azonban, az értelem boldogító világosságától távol helyheztetett neveletlenségnek természetes következése, a természettől még nem annyira távozott ember kevés szükségeket érez, éltének szűk köre a fellengző vágyódásokat is csupán e kevés szükségeknek kipótolására szoríttya, s eddig, csupán eddig uralkodik nála az ész, mert csak eddig ingerli azt a munkás indulat, ha e czél elérettetik, kihág megszokott körébül s elalszik az értelem szövétnekének pislogó világa. Ezen észképi (theoriai) rajzolást bizonyolja a nemzetek historiája. Sok gondos utazót bámulásra gerjesztett a töröknek azon minden módot haladó gondatlansága, melynél fogva még a szomszédban öldöklő veszély viharja mellet tis merőn néző gondatlansággal ülve szívja pipáját, s bár a döghalál ezreket seper is le mellőle, ha egy jóltévő szélvész kitisztítja a levegőt, tulajdon oly csinatlan renddel él, mint azelőtt, s naprul napra gondatlanul halmozza a majd ismét bállandó pestis építő szereit. Nagy része van ebben az isteni gondviselés eránt minden religióba bészőtt határtalan megnyugvásnak; hol az égő lávafolyam, vagy a gátolhatatlan vízár ma falukat seprett el, holnap a még füstolgő vagy víziszapos veszély mezőn ismét gunyhók épülnek, s csak értelem fáklyájánál felvilágosíttatott vallásos ember érzi azt, hogy a véghetetlen bölcsességű isteni gondviselés nemcsak megkívánja, de parancsolja is az e czélra adott erőknek munkás használlását. A nevelés tehát, s a míveltségnek alkalmatos terjesztése mint minden más jót, úgy az élelembeli szükségek felől való gondosságot is nevezetesen elősegéllené.
3-szor: Ámbátor hazánknak mind természeti fekvése, mind a nyugoti szomszéd tartományokkal fentálló lánczabroncs miatt mintegy azon kedvetlen helyheztetésben gondolom lenni a magyart, hogy nehezen reménylhet bővölködésére s maradandóságára nézve más előmenetelt, mint amit a nyers természetvények nyeresége adhat, ámbátor a földmívelésbe helyheztetődhetne tehát azon bőséges kincstár, mely az egyes személyek gazdagodásával nemzeti physicus erőnket, ez pedig a politicai mérő serpenyőben hazánknak nyomósságát nevelhetné, s ennél fogva a földmívelésnek kellene fáradhatatlan szorgalmunk fő tárgyát tenni, mégis sokkal kevesebbre megy anyaföldünk termesztménye, mint amennyit annak nagyrészben termékeny minéműsége, az éghajlat kedvező befolyása, a vegatatio bujasága s a termesztmények jósága és különböző sokfélesége mellett méltán várhatnánk, s ennélfogva az európai Canaanban képzelhetetlen kicsiny azon quantum, amely a nép élelembeli szükségének pótlására évenként felmarad. Báró C A. Malchus (Statistik und Sttatenkunde. Stuttgart und Tübingen 1826)* számítása szerént az austriai birodalom egész arealis kiterjedésének 94/100 része lévén mivelhető, ennek csupán 81 1/2/100 része miveltetik valósággal és így az egész mivelhető földnek mintegy 13/100 része, vagyis Lichtenstern szerént (Umriss der Statistik des österreichischen Kaisersttates. Brünn 1820.)* 14,603.909 hold föld haszon nélkül hever, amelynek legalább is egyharmad részét biztosan fel lehet venni Magyarországra. Továbbá André számítását követve (Neueste Zahlenstatistik etc. 1823. 140-ik l.)* Magyarországnak egész aratása 60,000.000 mérőre megyen; ha már most a biztos datumoknak kezemnél nem léte miatt csupán hypothesis gyanánt 8 milliomra teszem Hazánk népességét (1785-ben 7 milliom 8574, 1787-ben pedig 7 milliom 116,789 volt, és így 2 esztendő alatt 108.215-tel szaporodott) s egyre másra minden emberre esztendőnként 5 mérőt számítok, a lakosok elemésztése 40 milliomra megyen, ha a lovakra, baromfiakra s közönségesen véve a marha tartásra csak egy 8 részt, s így 5 milliom mérőt a pályinka, ser és keményítő főzők számára 2 1/2 millimot arra, ami vermekben s tőrőházakban elromlik s egerek által emésztetik 1 milliomot, a kivitelre 2 1/2 milliomot veszek fel, s ehhez a katonai, különösen a lovas ezeredek tartása, s más olly könnyen elő nem számítható czímek alatt még 4 millimot hozzáteszek, alig marad az elemésztésen felül 5 milliom mérő, 8 milliom ember számára, s ennek hányad része van az éhségnek kitett adófizető kezénél? S viszont hány része megy a felvett számításon felül ki az országbul, a gazdagabb birtokosok kezéből, mihellyest valamennyire felmegy az élet ára külföldön, s kivitetni engedtetik, vagy háború idején?
Malchus, Carl August, Freiherr von (1770–1840), német államférfi és államtudományi író. A württembergi kormány pénzügyi szakértője volt, említett munkájában az összehasonlító statisztikai módszer egyik úttörője.
Liechtenstern, Joseph May Freiherr von (1765–1828), földrajtudós, térképész és statisztikus. Bécsben élt, átmenetileg a Batthyány hercegi uradalmak jószágigazgatója is volt; élete utolsó éveit Poroszországban élte le.
Nem állapítható meg, hogy André, Christian Karl (1763–1831), vagy fiai – André, Rudolf (1792–1825) oszták mezőgazdasági szakíró és André, Emil (1790–1869) erdészeti szakember – közül melyik a szerzője az idézett munkának. Ezt a munkát, ugyanis sem Wurzbach: Biographisches Lexikon des Kaiserthums Österreichs, sem az Allgemeine Deutsche Biographie nem említi egyik André munkái között sem.
Már csak magábul ezen igaz nagyon merész, de mégsem hihetetlen számításból is könnyen magyarázhat az olly gyakran előforduló élelem szűki.
Nincs itt helye hosszas mutogatással számlálni, mi béfolyással légyenek a földmívelés ezen hátramaradott voltában, különösen a föld birtokát vagy birtoki szabadságot, úgy a józan előlépésű gazdagságbeli princípiumokhoz szabad akarat szerént alkalmaztatható földhasználásnak gátjait tárgyazó törvényeink, nagyapáink régi szokásaihoz szerfelett ragaszkodó, s minden bár hasznos újításoktul borzadva irtozó maradiságunk, az igyekezetnek azon káros megszorítása, hogy a Commassatio nemléte* s tulajdonunknak a Compossessor birtokával fentálló zavart állapotja* miatt földeinknek fél vagy legalább harmad részét esztendőnként haszontalan, s marháinkat is csak szomorún tápláló kopár ugarnak míveletlen hagyni, hátramaradott részét is pedig nem előbbmenni vágyó igyekezetünknek megfelelő, de ezen compossessoralis zavar által parancsolt módon haszálni kénteleníttetünk.* Nem akarom mutogatni továbbá, mi káros béfolyással légyenek a birtoknak hasonlítólag egész kevés számú emberek s nemzetségek kezei közé lett szorítása, a jobbágyi tartozásoknak s közadózásoknak éppen az első szükséget pótoló termesztvényeken fekvő nagy terhe, melyek valamint a gyakran csak nagyobb terheket szülő javítások módjától megfosztják a földmívelőt, hasonlóul az iparkodás ingerét elölik. Nem is feszegetem végre, mennyiben fekszik magunkban a hiba, akik midőn politicai helyheztetésünknek részint valódi, részint képzelt sérelmei felől örökösen panaszkodni meg nem szűnünk, az önhatalmunkban álló javításoknak béhozásán, gazdaságbeli sérelmeinknek önmagunktól függő orvoslásán teljességgel legalább közös egyetértő erővel nem igyekszünk, s emiatt a földmívelésben nem hogy az idő szellemével nemzeti bővölködésünket nevelve előmennénk, de sok gazdaságbeli fő ágakra, nevezetesen a ló- és marhatartásra nézve, mely nélkül jó földmivelés nem lehet, még rosszabb karban vagyunk, mint ezelőtt egy századdal voltunk. Csupán azt említem, hogy az említett bilincsek öszvetörésébe s az azoktul elválaszthatatlan akadályoknak elhárításába gyökereztetik legközelébb azon hatalmas előlépésnek magva, melyre a legújabb időkben szerencsés vala eljutni földmívelési tekéntetben Francziaország, azon erő s gazdagság főbb kútfeje, mellyet ezen birodalom bámulást gerjesztve fejte ki. Ellenkezőleg, tulajdon az említett akadályok el nem hárításában fekszik fő oka a gazdálkodás szegényebb helyheztetésének, amely Olaszországban, különösen a Sardiniai tartományokban, Siciliában, az egyházi statusban nyomorgattya a földmívelőt.* Azonban esmérve hazámat, s nemzetemnek minden előmenetelre hajlandó lelkét, állítani merem, hogy a magyarnak nincs egyéb ingerre szüksége, hogy industriosus legyen, csupán arra, hogy jutalmát lássa az industriának, s tapasztalja, hogy nem hiába, nem haszontalan iparkodik De fájdalom
Az a körülmény, hogy ugyanannak a birtokosnak vagy gazdának a földje nem egy helyen, egy darabban feküdt, hanem a közös határhasználatból eredő nyomáskényszer folytán dűlők szerint felaprózva, a határ különböző részeiben.
Az 1836: 12. tc. lehetővé tette, hogy a közbirtokosság bármelyik tagja kérhesse birtoka elkülönítését; a tc. részletesen szabályozta „a határbeli közös haszonvételekre nézve gyakorlatból behozandó arányuság” végrehajtásának módozatait is.
A commassatio, az összesítés hiánya miatt a birtokosok és gazdák nem használhatták tetszés szerint földjeiket, hanem igazodniuk kellett dűlőbeli szomszédjaikhoz, különben az ugar- vagy tarlólegeltetés idején a legelő jószág kárt tett volna vetéseikben. Ez az ún. nyomáskényszer lehetetlenné tete az újfajta növények termesztésére, vagy a megszokottól eltérő termelésmódra való áttérést.
Galanti, Nuova descrizione geografica e politica delle Sicilie. Napoli 1787–90. – Vollständiges Handbuch der neuesten Erdbeschreibung von Gaspar Hassel und Canabich. Weimar 1819–25. – Simonde, de Sismondi, Nouveaux principes de l’economie politique, 232. lap s a következő. (Kossuth jegyzete.)
Galanti, Giuseppe Maria (1743–1806), olasz közgazdász, főleg a nápolyi királysággal foglalkozott. – Hassel, Johann Georg Heinrich (1770–1829), német statisztikus, Kasselben, majd Weimarban dolgozott. – Cannabich, Johann Günther Friedrich (177–1859), német földrajztudós; Hassel társaságában – más szerzőkkel együtt – kiadta a fent említett munkát 23 kötetben, 1819–1827 között. – Sismondi, Jean Charles Simonde de (1773–1842), francia történész és közgazdasági író, Adam Smith követője. Id. munkája 1819-ben jelent meg Párizsban.
4-szer: A kereskedés jótéteményétől megfosztott hazánkban gyakran a nyers termesztmények halomra romlanak, búzánkat s borunkat nehezen veszi meg valaki, s ha megveszi is, ritkán ajda meg illendő árát. Ezen siralmas helyheztetésen igaz nagy részben segíthetne az országlószék, de valóban részrehajlás nélkül való igazsággal meg kell vallanunk, hogy századok óta hozzászokván bévárni, míg valakinek vermeinket s pinczéinket meglátogatni tetszik, a kereskedésnek cselekvőleg való gyakorlásától nemzeti characterünk idegen maradt. Ezen passivus karban lehetetlen, hogy az egyes iparkodás, kivált a kisebb tehetségűeknél méltó jutalmat nyerhessen, csak a közigyekezet segíthet a közbajon. Panaszkodunk kereskedésbeli dugulás ellen. Birjuk-é csak Bécset is hízott marhával eltartani? Holott magunk talán egy hízott ökröt sem emésztünk el. Nem tehetnénk-é magunkévá esztendőnkint azon roppant summákat, mellyeket Havasalföldje hízott ökreiért, s Russia (pirulva említem) a magyar huszár alá adott lovaiért, országlószékünktől esztendőnként elviszen? Miért nem gyarapítjuk a földmívelésnek azon részét, melynek bő jutalmát várhatnánk, miért nem keresünk önmagunk piaczot termesztményeinknek?
De nem czélja e munkácskának hazám boldogtalan oldalait, politicai s oeconomicus sebeit alkalmatos írt javasolva festeni. E nagy feltételre sem helyem, sem időm, s erőmet is gyengének érzem, nem engedek tehát a kicsapongásra ingerlő alkalmatosságnak, s azon édes reménytől derítve, hogy sok érdemes, s munkás tehetségekre nézve nem az enyimhez hasonló szűk körbe bilincselt hazámfiai nemzeti bajaink kútfőit vélem hasonlóul érezvén, azokon segítendenek, a felvett czélra nézve csupán azt említem, hogy bármi s ki légyen is oka, hogy kereskedésbeli tekintetben olly hátra vagyunk, – elég az, hogy kereskedés nemléte elöli a jutalmat nem reménylhető industria ingerét, ez földmívelői előmenetelünket gátolja, s itt fekszik egy főbb oka a gyakran előlforduló élelem szűkinek.
5-ször: A megyénkben tanyát vert sok zsidó, valamint az iparkodással egyben köttetett erkölcsiségnek valóságos métellye, úgy a földmivelő népnek, amellyel legszorosabb egybenköttetésben él, súlyos ostora, bővölködésének telhetetlen sírja, iparkodásának rothasztó nyavalyája. Ezen népcsoport, kit vallásának különössége, nyelvének minden mások előtt érthetetlen volta, az elnyomattatás érzéséből származó oldozhatatlan szoros együttartás századok olta megtartott anélkül, hogy azon nemzetekkel, kiknek közepette, mint a növény tápláló nedveit elszívó gomba él, egybenolvadott, vagy a nationalismushoz csak egy gondolattal is közelített volna, ezen boldogtalan nép, mely Istenünknek szép teremtett világán egy talpalatnyi földet hazájának nem nevezhet, s kitörülve a nemzetek sorábul egy irtódzást gerjesztő bélpoklosként, utáltatva tévelyeg a föld lakosai között, kit 1647-iki országgyűlésünk 91-ik törvényczikkelye lélekesméret nélkül szűkölködő gazembereknek kiált ki,* kit polgári törvényeink az emberiség s társaságos élet szebb jusaitól megfosztottak, s előtte a becsület s tisztelet ösvényét örökre elzárva, már bölcsejében a többnyire csalárd, ritkán becsületes fortélyokbul leendő alacsony élelemre kárhoztatták, ezen szerencsétlen nép, midőn lételének fenttartozását csak a mások megrontásán gondolja építheti, s ön gondatlanságunk s haszonkeresésünk által megerősített bódult tévelygését anyjának tápláló tejével szívja bé, keserves bosszút áll becstelen sorsáért. Egész helységeket tudok, hol a szegény földmívelő nem magának, de a korcsmáros zsidónak szánt vet és arat, – hiába igyekszik iszákosságra hajlandó természetét szegénységével zabolázni, s a korcsmák ajtaji előtt leskelődő zsidó bisztatgatással, creditum igéretével bé tudja csalni küszöbén, s ha egy lépést tett a szegény paraszt, menthetetlen oda van, a kettőztetett pohár közt felejti gondjait, s ha holnap terhesebben érkeznek vissza, orvosságát kettőzteti. Az iszákosság firul fira természetté változik, s jövendő aratását a tavasz nyíltával, jövendő szüretjét aratáskor régen megitta. Pedig magyar becsületemre esküszöm, festésem nagyítást nem esmér. Tudok közelébb egy derék helységet megyénkben, melynek lakosai még ezelőtt 20 esztendőkkel 30 quadrat mértföldnyi kerületen a legjózanabb, legigyekvőbb, legszorgalmatosabb közönséget tették, s ma már, amiólta a compossessoralis haszonkeresés minden negyedik házhoz egy korcsmát állított, a legerkölcstelenebb, legtunyább, legravaszabb emberekké változtak, s naprul napra szegényedve, végpusztulásokat várhatni. Megilletődve hallottam a helybeli lelkipásztort népének erkölcstelensége felett könnyes szemmel panaszkodni, s panasza valóságát, így annak indító okát is igaznak lenni magam tapasztaltam.
Az 1647: 91. tc. – az 1630: 15. tc.-t megújítva – kimondta, hogy a zsidókat a vámok bérléséből az országgyűlés befejezése után minél előbb el kell mozdítani.
Igaz, ezen nemes megyének mindenkor atyáskodó gondossága bölcs s czélerányos határozatai által a lehetségig igyekezett e veszedelmes mételyt gátlani. De a törvények sikerét visgáló tapasztalás e bölcs határozásokat elégteleneknek lenni találja. Nincs azon törvény, melynek czélját, végét a fortélyos zsidó kijátszani ne tudná, valamint nincs egy csalás, nincs egy tolvajlás, amely zsidó orgazdára, biztatóra, titkolóra ne találna, s ha e veszedelmes népnek civilisatioját vallása szokásai, természete továbbá is lehetetlenné teszik, ha a jelen való karban még soká fog köztünk fetrengeni, a földmívelő népnek végpusztulását kikerülni lehetetlen lész.*
Ebben a kérdésben Kossuth ekkor még nem tud túllépni nemesi kortársainak rendi szemléletén, s a kapitalizmus kialakulásának, a kereskedőtőke felhalmozásának gyakran fájdalmas jelenségeit hozzájuk hasonlóan ő is – a jelenségeket leegyszerűsítve – a zsidósághoz kapcsolja. Nemzedéke legjobbjaival együtt hamarosan túljut azonban ezen a szemléleten, s a liberalizmus elveinek megfelelően a hazai zsidósággal kapcsolatban arra az álláspontra helyezkedik, hogy a polgári szabadság előtte is megnyitja majd a nemzetbe való felemelkedés útját.
6-ik okát a gyakran előlforduló élelembeli szükölködésnek, a földmívelő népnek csaknem közönséges, utálatos restségében találom. Ha csak egy heti élelemre is reménységet ád még üres kamrája, azon a héten dolgozni ritka megyen, s a jövő esztendőről való gondoskodás szűk gondolatjainak keskeny határai közt helyet éppen nem talál. Valóban a legközelébbi 1827/8-iki élelemszűkinek ideje alatt méltó bosszankodásra gerjesztett ezen restségnek tapasztalása. Megyénkben egy nagy tekéntetű vagyonos hazánkfia, siránkozó jobbágyainak sorsán könnyíteni akarván, atyai gonddal ügyelt, hogy a szűkölködők munkát találjanak, s élelmek megnyerésée alkalmat nyerjenek, a többi közt egynehány zsellérjeit szalmás életjének mennyiségéhez alkalmaztatott számmal csűrjére cséplőknek fogadá, olly előintézettel, hogy cséplések által kenyeret nyerjenek addig, míg a tavasz nyíltával béálló hegyaljai szőlőmunkák minden igyekező kézi munkásnak élelmére bő módot nyujtanak. Minden úri hatalmával, dorgálással, fenyegetéssel sőt büntetéssel is reá nem mehetett azon úr, hogy utálatos restségű munkásai folyvást dolgozzanak, pedig az éhel halás veszedelmétől mentődtek meg ezen munka által. Három négy nap dolgoztak, egy heti élelmet kerestek, s még ezt el nem emésztették, nem volt olly kénszerítő hatalom, amely őket a munka folytatásra birhatta volna, csupán a végső szükségtől kénszerítve fogták ismét egyhéti pihenés után a csépet kezekbe s fársáng vége helyett pünkösdre végezték el felvállalt munkájokat, kegyes földesuruknak az élet ára csökkenése miatt egy pár ezer ft. kárt okoztak. Magok pünkösdre oly szegények voltak, mint a tél kezdetén, holott ha nem is erőltetett, csak rendes munkássággal folytattatott cséplések átal pünkösdig való élelmeket husvétig megszerzették, s ezáltal kedvező helyheztetést nyerték volna meg, hogy a husvét tájban beállott szőlőmunkák egész keresményét, minden nap 27, 24 sőt 30 s 36 krajcárokat is, – egészlen félretehették, s ezen kis idő alatt egy egész esztendei existentiájokat biztosságba helyheztethették volna. Hányszor marad hátra szőlőink míveltetése munkások nem léte miatt? Hány nemes gondolkodású férfiút hallottam panaszképpen említeni, mennyire nem méltó a paraszttal jót tenni; ha éhezik, siránkozó panasszal járul urához s vesztegetést czélzó hizelkedéssel atyjának nevezi. Ha jóllakott, földesurát kinzó tyrannusnak nézi, utálja, ahol lehet bosszontya, károsíttya, s akkor örül, ha urának egy rossz napot szerehetett, renyhe álmát a legjobban fizetett munkáért sem hagyja el, s hány munkára hívott parasztnak szájából hallottam, hogy 8 garasért egy kapavágást sem tesz, inkább henyél egész nap, mint 8 garas napibérért dolgozzon.
Kénszerítve valék ezen egyszerű előladásra, mert fájlalnám köznépünket méltatlan vádolni. De megvallom, ezen mindennap tapasztalt utálatos restség olly különös tünemény előttem, hogy bármennyire gondolkozzam is, elegendő indító okát alig találhatom. Igaz, a földesurnak s vármegyének tenni szokot munkák jó oskolául szolgálnak a restség indulatjának kifejtődzésére, minthogy ezen munkáknak igazságos voltát annak nem közvetlen kapható, de másutt, más helyheztetésekbe rejtett jutalmát a paraszt nem tudja, nem hiszi, nem érzi, s úgy tekinti azt, mint igazságtalan rabszolga jármot, mellyen az által gondol könnyíteni, ha restsége által hátráltathattya a munka czélját, s mintegy ezáltal áll bosszút az igazságtalannak képzelt teherért. De ez még nem egészben elegendő ok az olly közönségessé vált tunyaság indító okainak kimagyarázására. Azt vélném, hogy hazánk boldog termékenysége az élelmet könnyíti, ezen könnyűség az iparkodás ingerét gyengíti, ez lankasztya a munkásságot s restséget szűl, ez pedig természetté változik. Azonban a hazánkban imitt amott található német gyarmatok ellenkezőt bizonyítanak, hasonló boldog helyheztetésben vannak a szomszéd magyarral, de munkásságok ezer lépcsővel különbözik, nem is lehet mondani, hogy ezen szükségtől ingerlett munkásságot a német földről hozták magokkal, mert a különbség ízekig megmarad, hány század ólta lakja már a Szepességet az oda honosodott német, s hasonlítsuk össze a bodrogközi magyarral.
Ha a magyar paraszt most is rabszolga volna, azon elcsüggesztő gondolat, hogy néki személye nincs, hogy nem egyéb földesura önkényének lelketlen szerszámánál, hogy minden iparkodása mellett is lételének biztonságot nem szerezhet, hogy ma jól kimívelt földjeitől holnap megfosztathatik, s nem magának, nem maradékának dolgozik, nem a maga földjét míveli, ezen elcsüggesztő gondolat méltán elölhetné az iparkodás a szorgalom ingerét. De a mostani helyheztetésben, midőn a földhöz ragadt rabszolgaság eltöröltetésével szabad emberré vált a magyar paraszt, midőn látja, hogy ha jobbágyi kötelességeit pontosan teljesíti, nincs földesurának, bármi hatalmas légyen is, elég hatalma arra, hogy a telektől megfossza, midőn naponként látja, hogy helyes okok mellett is mily nehézségekkel van összekötve egy jobbágynak a telekről való elmozdítása, sőt hogy a telket jobbágyi adózó kéz alól kivenni csaknem teljes lehetetlen, midőn végre ezen s ehhez hasonló tekéntetek nyilván bizonyítják azt, hogy nemcsak hogy nem rabszolga a magyar paraszt, sőt inkább telkének tökéletes biztossággal birtokosa, s a földesurat csupán az illető jobbágyi adózások tekéntetéből lehet a jobbágytelek tulajdonosának nevezni, valóságos tulajdonosa pedig az adótfizető jobbágy, lehetetlen menteni utálatos restségét, lehetetlen fájdalmas bosszankodást nem érzeni a természettel ellenkező munkátlan indulatján, lehetetlen igaz hazafi szívvel nem óhajtani, hogy hazánknak törvényhozó attyai azon statust, hol a nemzetek physicus ereje gyökereztetik, a földmívelői kart, s különösen ennek nevelését, felvilágosítását legfigyelmesebb gondosságokra méltónak itéljék. Egy sikeres intézetnek, egy jóltévő törvénynek élesztő sugára egy világító Pharusként napfényt s világosságot deríthet a sötét homály felett. Szaggattassanak el a bizodalmatlanság avult kötelei, mellyek a nemzetnek nagyobb massáját alacsony durvaságra kárhoztatták, világosíttasson fel a magyar földmívelő nép helyheztetésének érdeme s valódi haszna felől, világosíttasson fel, hogy a nemes földesurat ne nézze úgy, mint emberi jussainak elnyomóját, kire csak bosszúval s nehezen titkolt haraggal teként, hanem világosíttasson fel, hogy esmérje helyheztetésének s polgári öszveköttetésének belsejét, hogy tanulja földesurát mint lételének védangyalát, s a nemzet moralis erejének tagját tisztelni, szeretni és a bizodalom pillanatjával fog földesurára tekénteni, ezen bizodalom éleszteni fogja munkásságát, s ha mi nem kóstoljuk is gyümölcsét, intézeteink lassú ápolgatást kivánó szép csemetéjének, örülni fogunk fejlő virágának, s azon vigasztaló érzés követend sírunkba, hogy a maradék áldva emlegetendi századunk szellemét. Csak a török despotismus félhet attól, hogy ha népét felvilágosítja, öszvedőlnek önkényének porló oszlopi, ő kéntelen setétséget gerjeszteni, kéntelen félni a világosságtól, mert rabszolgák felett uralkodik, s az emberiség s társaságos élet jussait lábbal tapodó akaratja durva önkényénél egyéb törvényt nem esmér, de a magyar constitutionalis király a magy constitutionalis nemes az emberség jussain, az igazság törvényein, a nemzet boldogítása igyekezetén építette fel hazai alkotmányát, ennek láncz abroncsa egyarányos kötésekkel kapcsolja öszve a status minden egyes tagjainak boldogságát, itt kivánni kell a világosságot, hogy minden embert nem a könnyen bal czélra fordítható, könnyen megtántorítható félelem, de a törvény boldogító czéljának, lelkének valódi esmérete lánczoljon engedelmességgel a törvényhez, hogy képes legyen kiki érezni polgári alkotmányunk boldogító erejét, s annak személyes boldogságával egybenköttetett fenntartásán munkás igyekezettel iparkodjon. Egy nagy király nagy miniszterének választott mondása volt, hogy a nép boldogságát óhajtó uralkodónak, a nemzet boldogságát czélzó constitutionalis alkománynak lehetetlen nem óhajtani, hogy népének legutolsó része is nevelt, s felvilágosodott ne légyen.
Talán az érzés ösztöne helytelen kicsapongásra késztetett, de pirulnom kellene annak gondolatjára, hogy a magyar földmívelő természeténél fogva rest, tunya s erkölcstelen, mert természeténél fogva az nem lehet, s habár a hideg ész okai nem győznének is meg, mint Columbus az esméretlen világnak, mint minden ember az Istenségnek lételét, szivemben érzem én is állításomnak igasságát, hogy nevelni s felvilágosítani kell a magyar köznépet, és sem rest, sem tunya, sem erkölcstelen nem lészen.
A kéziratra Kossuth öreg korában az alábbi sorokat jegyezte fel:
Töredék
Ezen töredék később kezembe kerülvén azt nem égettem el, nem azért, mintha legkisebb becse volna, hanem épp azért nem égettem el, miszerint maradékaim – ha ez valaha kezökbe kerül – lássák, minő borzasztó karban volt az én ifjuságomban a közoktatás, a nevelés, minő fejletlen volt értelmem 26 éves koromban. Sőt bár magyarnak születtem, magyarnak neveltettem, úgy hogy ha németül, francziánl értettem is annyit, miszerint e nyelvekben irt munkákat olvashaték, de kivéve a latint, mely az iskolai oktatás nyelve volt, más nyelvet, mint a magyart nem beszéltem, s mégis 26 éves, tehát már nem gyermek koromban, még csak anyanyelvem grammatikájáról s helyesirásáról sem volt fogalmam, hogyan is volt volna, mikor sohasem tanítottak reá. S nemcsak én írtam ily rosszul, ily botrányosan rosszul, hanem híres megyei főjegyzők, országgyűlési követek, szóval mindenki azon keveseket kivéve, kik a literaturával foglalatoskodtak.
KL.
Sk. ered. OL, Kossuth Gyűjtemény I. 7.
Sk. ered. OL, Kossuth Gyűjtemény I. 7.
Az éhinségek elleni védekezés kérdését csakhamar a központi kormányszervek is napirendre tűzték. 1830 októberében kancellári körirat figyelmeztette a megyéket, hogy az elkövetkező télen és tavaszon újból éhínség várható, szervezzék tehát meg az ellene való védekezést annál is inkább, mert a kincstár nehéz helyzetben van, s nem fog tudni segítséget nyújtani. (Vö. OL, M. Kanc. eln. 1930: 1360. sz.) Zemplén megye is bizottságot küldött ki javaslat kidolgozására, a javaslat azonban csak 1831 őszén készült el, akkor, amikor a kancellár a kolerafelkelés után újból megsűrgette az éhínség elhárítására szolgáló megyei intézkedéseket. (M. Kanc. Eln. 1831: 2433. sz.) A zempléni küldöttség javaslatát a megye közgyűlése 1831. december 15-én közgyűlésen fogadta el, s másolatban megküldte a Kancelláriának. (L. M. Kanc. eln. 1832: 24. sz.) Nem állapítható meg, hogy Kossuth tagja volt-e a megyei bizottságnak; hogy beválasztották, az valószínű, hiszen nyilván tudták róla, hogy korábban alaposan tanulmányozta a kérdést. A kidolgozásban azonban aligha vett részt, mert éppen 1831 őszén ingott meg helyzete a megyében, vizsgálat folyt ellene, s aligha vehetett részt a megyei bizottságok tanácskozásaiban. (Vö. később, a 39. sz. alatt közölt iratokkal, 255. s köv. l.) Itt közölt értekezését azonban alighanem felhasználták a javaslat készítői. Erre mutat legalábbis az a körülmény, hogy javaslatukhoz – amelynek lényege községi tartalék-éléstárak felállítása volt – a többi megyék rövid, tényszerű javaslataitól eltérően hosszabb elvi bevezetést is készítettek, s ez nemcsak gondolatmenetében, hanem egyes érveiben és kifejezéseiben is erősen emlékeztet Kossuth értekezésére. Kossuth töredékes iratai között egyébként találhatók olyan feljegyzések, amelyek a fenti értekezés előmunkálatainak tekinthetők. (OL, Kossuth Gyűjtemény II. D.)
