b) Kossuth fordítása a lengyel országgyűlés Európa népeihez intézett kiáltványáról.
b) Kossuth fordítása a lengyel országgyűlés Európa népeihez intézett kiáltványáról.
A lengyel szejm 1830. dec. 30-i ülése Wladislav Ostrovski herceg marsall javaslatára elhatározta, hogy manifesztumot bocsát ki, amelyben megvilágítja Európa előtt a lengyel szabadságharc kitörésének okait és célkitűzéseit. A kiáltvány szerkesztőinek G. Malachowskit, Swidzinskit, Lelewelt, Biernackit és Zwierkowskit választották. A manifesztum végleges szövegét az 1831 jan. 22-i ülésben fogadták el és utasítást adtak az európai fejedelmi udvarokhoz való megküldésére. A kiáltvány eredeti címe: Manifest obu Izb Sejmowych Królewstwa Polskiego. Szövege megtalálható a szejm üléseinek naplójában, Diarius z sejmu z r. 1830/31. Tom. I. 55. kk. Németül olvasható R. Soltyk könyvében: Polen und seine Helden im letzten Freiheitskampfe. Stuttgart 1834. I. Bd. 303. kk. Kossuth nyilván nem a lengyel szöveget, hanem ennek német vagy francia változatát használhatta fordításához. A fordítás keletkezésének időpontja bizonytalan, feltehető azonban, hogy a január végén elkészült kiáltvány idegen nyelvű változata nem jutott el mindjárt az év elején Kossuthhoz; a közlést ezért nem helyezzük időrendben a jún. 23-i beszéd elé. A kiadáshoz felhasznált kézirat Kossuth sk. írása, a javítgatásokból arra lehet következtetni, hogy a fordítás első fogalmazványa.
A lengyelek Manifestuma
Midőn egy hajdan szabad és hatalmas nemzet minden mrtéket haladó szenvedései által kénszerítve látja magát, hogy egy utolsó jushoz nyúljon, azon jushoz, hogy a sanyargató* jármot erőszakkal rázza le, ekkor indítóokainak, mellyek által szent igazainak fegyver hatalmává leendő kivívására ösztönöztetett, nyilvánosokká tételével önmagának s a világnak tartozik.
A fogalmazványban: szorongató.
A lengyel országos gyűlésnek mindkét kamarái ezen kötelesség érzésétől álthatva, minekutána a fővárosban november 29-én kiütött revolútiohoz hozzáállottak, s azt nemzetinek lenni kinyilatkoztatták volna, elhatározták, hogy ezen lépést egész Európa előtt megigazolják.
Azon összeesküvések s rágalmazások, a sötétben lappangó árulás s fényes nappal elkövetett erőszakoskodások, mellyek a hajdani Lengyelországnak háromszori felosztását* kisérték, tudva vannak a világ előtt!! A historia, melynek sajátjává lettenek, ezen igazságtalanságnak homlokára ütötte a politicus vétek bélyegét. Sohasem némultak el gyászos panaszaik a lengyeleknek, s a szeplőtelen zászló mindég előtte lobogott a hős seregeknek, s a harczra minduntalan készenálló szegény árva lengyel hontalan vándorlásain tartományról tartományra hordta magával számkivetett házi isteneit (penates), bosszút kiáltván meggyaláztatásokért. Egy fenséges gondolattól lelkesítve, erős meggyőződéssel hitte, hogy midőn a szabadságért harczol, hazájáért is harczol, fenséges gondolatjában meg sem is csalatkozott!! Egy új haza nyílt meg számára, s bár szűk határok közé szorítva, hazai nyelvét, jusait, magas szabadságait magasabb reményekkel visszanyerné századunk hősének kezéből.* Ezen időponttól interesséit önmagunké gyanánt tekintettük, vérünk sajátjává leve, s midőn frigyesei s magok az egek is elhagyták, boldogtalan sorsának a végső pillantatig bajtársai maradtak a kis lengyelek, s a nagy férfiúnak s egy szerencsétlen népnek ezen egyesülete még a győzedelmeseket is becsülésre kénszerítette. Sokkal újabb volt ezen érzemény, sokkal ünnepisebben hangzottak az európai hatalmasságoknak a harcz viharjai közt tett igéretjeik, hogy a világot egy az igazság talpkövére építendő békességgel megajándékozzák, mintsem hogy újonnan épült hazánkat zsákmány gyanánt téphették volna újólag széjjel magok között, s a bécsi congressus igyekezett a rajtunk elkövetett igazságtalanságot legalább valamennyire enyhíteni, mert szentül bizonyosakká tétettünk, hogy nemzetiségünk fel fog tartatni, megigértetett, hogy a hajdani Lengyelország minden részei között a kölcsönös kereskedés megengedtetik, s azon rész, melly a népviadal alkalmával függetlenül felállott volt, bátor körül nyirbálva, királyság neve alatt szabad constitutióval s nagyobbitás lehetségével Sándor császárnak közvetetlen uralkodása alá helyeztetik;* ezen feltételt teljesítve Sándor Lengyelországnak egy szabados polgári alkotmányt adott, s az orosz főhatalom alatt élő lengyeleket a viszont egyesítés reménységével megörvendeztette. De ezen adományokat némely kötelezéseknek az ő részéről s áldozatoknak a mi részünkről kellett megelőzni. A Sándor uralma alatt élő lengyeleknek már ezelőtt, s még az eldöntő háborúnak idejében tétettek amaz igéretek, azonban azon gyanú, amelly Napoleon czélzásaira kenettetett, olly sokaknak elzsibbasztotta cselekvői erejét, hogy Sándor régolta tett kecsegtető igéreteinek reánk nézve egyéb foganatja nem leve, mint az, hogy magát lengyel királynak kikiáltotta. A nemzetiségért s szabadságunkért függetlenségünknek feláldozása kivántatott, függetlenségünknek, amelly minden nemzet politicus életjének első, legszükségesebb feltétele, s mi okon kivántatott ezen áldozat? Mivel, úgymond, az európai közbékének feltartása azt múlhatatlanul megkivánja, mintha bizony 16 millió embernek elnyomásán épülhetne tartós békesség, mintha nem tanítanák a világ történetei, hogy a járomba vetett népek sokszor századok elmúltával vivják ki az elrablott függetlenségöket, mellyre midőn a nyelv és szokások által más népektől elkülönöződtek, Istentől valának örökre rendeltetve, mintha bizony ama régi tanúság elveszett volna az uralkodók számára: hogy egy elkövetett igazságtalanság, az elnyomatottakat természetes frigyeseikké teszi mindazoknak, kik az elnyomók ellen harczolnak.
A belviszályokban meggyöngült Lengyelországot először 1772-ben, másodszor 1793-ban csonkította meg erősen a három szomszédos nagyhatalom, Ausztria, Poroszország és Oroszország, Koszciuszko tragikus végű felkelése után (1795) pedig területét teljes egészében felosztották maguk között.
Napóleon az Oroszország elleni katonai vállalkozásokkal párhuzamosan foglalkozott a független Lengyelország helyreállításának tervével is, és 1807-ben az egykori Lengyelország egy részén felállította a varsói nagyhercegséget.
I. Sándor cár a napóleoni háborúkat lezáró bécsi kongresszuson vállalt kötelezettségének megfelelően 1815-ben a korábban Oroszországhoz kapcsolt lengyel területekből felállította a lengyel királyságot, s viszonylag liberális alkotmányt biztosított számára.
Azonban magok ezen önkényesen nyakunkba vetett feltételek is bétöltés nélkül maradtak, s csakhamar igenis világosan meggyőződtek a lengyelek, hogy az igért nemzetiség s az oroszok czárja által adott lengyelországi nevezet nem egyéb, mint más uradalom alá vetett atyánkfiainak nyújtott csalogató maszlagfalat, jól készített fegyver a szomszéd hatalmasságok ellen, nékünk pedig semmit sem jelentő üres, puszta hang. Meggyőződtek a lengyelek, hogy ama szent nevezetnek palástja alatt csak lealacsonyítás, szolgai elvetemedés s mindazon szenvedések méretettek reánk, mellyek a hosszas despotizmusnak, s az emberi méltóság elvesztésének szüleményei. Ezen czélzást legelébb is a hadi seregekre nézve gyakorlásba vett bánásmód hozta világosságra. A legérzékenyebb meggyaláztatások, a legbecstelenítőbb büntetések, mesterségesen kigondolt üldözések, mellyeket a katonai disciplina örve alatt kimélés nélkül gyakorlott a fővezér, nem egyébre czélzottak, mint hogy minden nemes becsületérzés, amaz ősz régiségű méltóság, amelly seregeinket mindenkor megkülönböztette, gyökeresen kiírtasson, úgy a valódi, mint a képzelt hibák, s a véteknek puszta gyanúja is a disciplina ellen elkövetett rettenetes gonosztetteknek kiáltattak ki, s minthogy a katonai itélőszékek a fővezérnek határtalan önkénye alá valának vetve, minden egyes katonának élete, becsülete az ő kezében feküdött. Boszankodással szemléltük, mint döntötte el azon birói székeknek itéletjeit a fővezér, mindaddig ismételve, míg azon itéletek a keménységnek parancsolt lépcsőjét elérték. Sokan elhagyták a sorokat, mások ellenben személyesen meggyaláztatván a fővezér által, a szenvedett gyalázatot vérekkel mosták le annak megmutatására, hogy nem bátorságok hibázik, hanem csupán azon félelem tartóztatja vissza bosszúálló kezeiket, hogy szerencsétlenséget ne árasszanak el boldogtalan hazájokra.
Az első országgyűlésnek egybenhívása s azon igéretnek, hogy constitutionk s országunk határa atyánkfiaira is ki fog terjesztetni, szentül tett megújítása új lángra gyújtotta hanyatló reményünk pislogó világát, s az országos követeket hajlékonyságra, engedőségre bírta.* Csak ezt várta a kormány – a sajtószabadság, a szabad vitatások csuéán addig engedődtek meg, míglen egy rabigába fűzött nép által hatalmas parancsolójához intézett hálaadási hymnusok alakjában jelentek meg, de mihelyest ezen ország gyűlése után a közönséges levelek szóba kezdették hozni a közdolgokat, ezen kezdetet a legszorosabb censura behozatala nyomban követte. Már a legközelébbi országgyűlésen,* ámbátor czélzásai tulajdon egyek valának az előbbeniével, elkezdették a követeket az országgyűlésén kijelentett vélekedéseik miatt üldözni. Európának constitutionalis nemzetei elszörnyedve fognak bámulni, ha azt, ami eddig gondosan titkoltatott, megtudják: hogy egyrészről minő kíméléssel használták szabadságokat a lengyelek, mennyire tisztelték monarchiájokat, mily szentnek tartották a vallást és erkölcsöt, s másrészről hogy szegte meg a kormány adott szavát, midőn nemcsak szabadságunkat elrablotta, de még minket, a boldogtalan nemzetet féktelen kicsapongások vétkeinek hamis vádjával is terhelt. Egy constitutionalis s egy despotikus koronának egy főn lett egyesítése, egy olly politicai hibás fogás volt, amelly soká fent nem állhatott, kiki előre látta, hogy Lengyelország vagy az egész orosz birodalomra nézve a liberális institutioknak csírája lesz, vagy eldől a magán uralkodónak vasökle alatt. A kérdés csakhamar megfejtetett: Úgy látszik egy pillanatig azt hitte Sándor czár, hogy a határtalan despoticus hatalmat lehet a liberális polgári alkotmány popularitásával egyesíteni, s hogy ezen utóbbi által új befolyást nyerend Európa ügyeibe, de csakhamar által látta, hogy a szabadság a despotismus vak eszközévé magát le nem alacsonyíthatja, s ezen időponttól a szabadság védlőjéből üldözőjévé leve. Russia minden reményt elvesztett, hogy monarchiájának kezéből nehéz jármának könnyebbítését nyerhesse. Lengyelországot is meg akarta lassan lassan minden szabadságaitól fosztani, s czélzását munkába venni nem késedelmezett. A köznevelés bilincsekbe szoríttatott, a lélek elnyomásának rendszere bévezettetett, hogy a nép előbbeni neveléséből kivetkeztessen. A tanácsban bírt repraesentatio egész vajdaságoktul elvétetett, a kamarák az országos költségek meghatározásának jussától megfosztattak. Az adó felemeltetett, a nemzeti gazdaságot első kútfejében semmivé tévő monopóliumok béhozattatak, s az illymódon öszvegyüjtött kincs áruba bocsájtott lekű szolgáknak, alattomos fortélyú uszítóknak (Aufhetzer) s alávaló spionoknak zsákmánya leve. Azon gazdálkodási megkiméllések helyett, mellyeket a nemzet annyiszor sürgetett, véghetetlenre neveltettek a tisztviselők fizetési, szörnyeteg gratificatiok osztogatódtak, s némelly személyek kedvéért új hivatalok teremtettek, mind azért, hogy a kormánytól függő személyek száma nőttön nevekedjen. A rágalmazás és kémlélés (Spionenwesen) még a magános házi életbe is befúrta magát, a vérnek kötelei által feltartani szokott oltalmat és békességet az árulás mérgével megfertőztette, s még az ősi lengyel vendégszeretet is az ártatlanság ellen szédítő cselvetésnek használtatott. Az esküvéssel biztosított személyes szabadság megsértetett, a tömlöczök dugva tömődtek rabokkal, polgári személyek felett hadi törvényszékek tartattak, amellyek becstelenítő büntetéseket szabtak békességes polgárokra, kiknek minden vétkek abban állott, hogy a nemzetnek szellemét s characterét elkorcsosodástól és sűllyedéstől megóvni törekedtenek. Nehány törvényhatóságok s nemzeti képviselők hasztalan festették a királynak ezen az ő nevében véghezvitt istentelenségeknek valódi képszínletét, nemcsak hogy korlátok nem vonattak a viszaélések ellen, sőt a ministereknek és törvényhatóságoknak felelő terhek a császári testvérnek adott feltételetlen (discretionais) hatalom által egészen eltöröltetett. Ezen rettenetes hatalom minden egyes tagnak személyes becsületében gázló, s legnagyobb visszaéléseknek bőséges kútforrása végtére olly elvetemedett magosságra hágott, hogy nemcsak minden rangú személyeket maga elébe idézett s csarnokjának szobáiban megbecstelenített, de még a fővárosnak vagyonos polgárait is minden kihallgatás, minden biró, minden itélet nélkül a város utcáin olly becstelenítő munkákra kénszerítette, mellyek csak a leggyalázatosabb gonosztévőknek vannak büntetésül rendelve; úgy látszik, mintha a gondviselés arra rendelte volna ezen boldogtalanokat, hogy a nép érzeményit egészlen lábbal tapodó, szerfeletti meggyaláztatások által a revolutiónak eszközei legyenek.
Az első országgyűlés 1818. márc. 28-án ült össze és ápr. 27-éig tanácskozott.
A következő országgyűlés 1820. szept. 13-tól okt. 13-áig tartott; ezt megelőzően 1819 júliusában vezették be a sajtócenzúrát, majd novemberben az iskolák politikai ellenőrzését.
Valjon ezen önkényes hatalmaskodások, az adott szónak illy hitetlen megszegése már magában is nem elegendők-é, hogy az erőszakkal reánk tolt hatalom ellen való felkelést megigazolják? Nincs olly civilisált status, mellyben a törvényes kormány illy bánásmódot merészelne gyakorolni. Ki fogja tagadtatni, hogy az uralkodó s a nemzet közt minden alkukötések széjjelszaggattattak? Hogy nemzetünk rabszolgává leve, rabszolgává, akinek minden pillantatban jusa van bilincseit lerázni, s fegyvernek által kovácsolni? Talán szükség felett való dolog a magunk s rokonaink szerencsétlenségének képét tovább rajzolni, de a valóság titkolódnunk nem enged. A régebben Russiához csatolt tartományok nemcsak nem egyesíttettek mivélünk, s atyánkfiai nemcsak meg nem kapták a bécsi congressusban kidolgozott nemzeti institutiókat, de még hajdani nemzetiségekre való viszaemlékezések is, mellyet a kezdetben vett igéretek s nógatások felüdültettek, későbben felségsértési bűnnek tekintettek, s a lengyelek királya Lengyelországnak hajdani tartományaiban üldözőbe vett minden lengyelt, aki magát lengyelnek nevezni merészlette. Különösen az iskolai ifiúságot czélúl jelelte ki magának a kegyetlenség, anyai karok közül ragadtattak ki a nevendék gyermekek, a nagytekintetű házak fejlő reményei Sibiriába vonczoltattak, vagy az elkorcsosodott zsoldosok soraiba iktattattak. A lengyel nyelv valamint a köztanácskozásokból, úgy az oskolai tanitásból kiküszöböltetett. A polgári törvényt, s a lengyel igazságszolgáltatást semmivé tették a császári ukasok, s az administratiónak igazságtalanságai nyomorúságra juttatták a föld birtokosait.
Miklós czárnak a trónusra lépésétől ezen helyheztetés mindég szorongatóbb, mindég súlyosabb leve, még a vallásbeli intolerantia is mozgásba hozott minden rugótollakat, hogy az egyesült egyházat kiirtsa, s a deák szertartást elnyomja. Ámbátor hazánkban a constitutio által garantirozott szabadságok közül már régolta egy sem tiszteltetett, ezen a valóságban semmivé tétetett szabadságok mégis legalább írásban törvény gyanánt felmaradtanak, de itt is meg kellett támadtatniok. Egy toldalék czikkely jelent meg a constitutióhoz, amelly is a törvény feltartására ügyelő szorgalom örve alatt a legnyomósabb institutióknak egyikét törölte el, midőn a tanácskozások nyilvánosságát, s ezáltal a közvélemény támaszát a kamaráktól elvette, ezáltal szentelte fel Miklós azon alapos téteményt (Grundsatz), hogy mit a király adott, azt a király el is veheti, s ennélfogva úgy semmivé teheti az egész constitutiót, amint ezen fő czikkelyt semmivé tette. Illyes auspiciumok között hivatott egyben az 1825-ik ország gyűlése, mellytől is a szabadságnak bátor védjei minden lehető módon eltávoztattak. Egy az ország gyűlésére utazó népkövet erőhatalommal tömlöczre vettetett, s a revolutio kiütéséig folyvást fogva tartatott. Az erejéből kivetkeztetett, minden oldalról öszveszoríttatott, az egész constitutio elvesztésének fenyegetésével ijesztett, s a lengyel tartományok visszakapcsoltatásának ígéretével csalogatott országgyűlés az 1818-ikinak példáját követte. De akkor is füstbe mentek az ígéretek, s a szabadság viszaállításáért esedező kérelmek félrevettettek. Minden nemes érzelmű kebelnek méltó felindulása s az egész népnek elkeseredése rég készíté a zivatart, melly is közelítését hirdetni kezdé, midőn Sándornak halála, Miklósnak a trónusra lépése, s a constitutióra mondott esküje* igérni látszattak, hogy megszűnnek a visszaélések, hogy viszatérend a szabadság. De hitegető reményünk csakhamar újra elenyészett, minden a régi lábon maradt, s ezenfelül a pétervári lázadás* az üldözés jelszava leve, s a senatus, követek kamarája, a tábor s polgári rend legtekintélyesebb férfiainak elfogdosására alkalmúl használtatott. Csakhamar csordultig tele lettek a főváros fogházai, Lengyelországnak minden részeiből naponként ezernyi áldozatokat fogadtak bé új új épületek, sőt idegen tartománybéliek is ide vonczoltattak. Borzad az emberiség azon kegyetlenségek felett, mellyek a szabadságnak hazájába általplántáltattak, s a boldogtalanoknak sűrű csoportjai csak bús halál vagy öngyilkosság által ritkulhattanak. Egy többnyire oroszokból s lengyel katonákból álló különös biztosság állíttatott fel a törvénynek s minden igazságnak egyenes megsértésével, melly is a kínzások hosszításával, s részint a büntetés elengedésének ígéretével s fortélyos vallatásokkal igyekezet ez el nem követett bűn megvallását kicsikarni. Minekutána másfél esztendeig tömlöczben sorvasztották volna a foglyokat, az országgyűlési itélőszéknek öszveülése kihirdettetett, azon feltétellel, hogy ez a minden igazságot lábbal tapodó s a halálnak annyi áldozatot nyújtó bánásmódot megtörvényesítse. A senatusnak szoros lélekesméretű hajthatatlansága meghazudtolta ezen várakozást, ártatlanoknak esmérte el azon szerencsétleneket, akik már két évek ólta rabságban nyögtenek. Ez órától fogva a bírák és vádlottak egyforma szemmel tekintettek, ez utolsók ártatlanságokat kimondott ítélet mellett is Pétervárába hurczoltattak, s várerősségekbe zárattak, tömlöczökbe rekesztettek, mellyekből e jelen óráig sem tértek mindnyájan honjokba. Egy egész esztendeig visszatartóztattak a senátorok, hogy magokat független bíráknak mutatni merészlették. Maga a hozott itélet is titokban tartatott, s az administrativus tisztviselőknek visgálat végett általadatott, s midőn végre az Európára való tekintet kihirdetését parancsolta, az ország legfőbb magistraturájának ministere bátorkodott a Császár nevében szemrehányással illetni a nemeslelekű bírákat azért, hogy legszentebb rendeltetéseket teljesítették.
Sándor cár 1825. dec. 1-én halt meg, s mivel idősebb öccse, Konstantin lemondott a trónról, fiatalabb öccse, I. Miklós követte az uralkodásban.
A dekabristák 1825 decemberi felkelése. (Korabeli magyarországi visszhangjára l. Dolmányos István tanulmányát: A dekabrista felkelés magyarországi emlékei. Századok, 1956. évf.)
Miklós czár illy tettek után elhatározta magában, hogy magát lengyel királynak koronáztassa, az egyben hívott képviselők néma tanúi valának a czerimóniának, néma tanúi a megújított eskünek, az ismételt hiteszegésnek.* Mert nemcsak hogy semmi viszaélés s maga a despoticus önkényű hatalom is el nem töröltetett, de nyomban a koronázás napján olly tagokkal töltetett be a senatus, kiknél hibáztak a constitutio által kívánt képesség feltételei, mellyek voksaik függetlenségének egyetlen zálogai. Az adónak törvénytelen felemelése mellett parancsolt elidegenítése a nemzeti fekvő birtoknak nem egyebet czélzott annál, hogy a földből álló véghetetlen nemzeti vagyon ingóra, s disponibilisra által változzon. De úgy akarta a Gondviselés, hogy ezen czélzásnak némelly részben véghezvitt teljesítése által béhajtott nevezetes summák most segédeszközül szolgáljanak a nemzet felfegyverkezésének könnyítésére. Végtére ama végső vigasztalást is, mely Sándornak uralkodása alatt a lengyelek szerencsétlenségét enyhítette, a rokoninkkal való egybenkapcsoltatás reményét is semmivé tette Miklós, minden kötelek feloldoztattak. Ama szent tűz, mellyet a haza oltárán éltetni tiltva volt, régolta csak a jó gondolkodásúaknak sziveikben pislogott, de egy gondolatban osztozott az egész nemzet, azon gondolatban, hogy illyes lealacsonyítást többé tűrni nem lehet. Maga a hatalom siettette a kiütés pillanatját. A népek szabadsága ellen intézendő gyilkos háborúról naponként szárnyaló erősebb hirek mellett parancsolatok érkeztek, hogy az indulásra kirendelt lengyel seregek hadi lábra állíttassanak, helyekbe a muszka tábor özönlötte volna el hazánkat, parancsolatok érkeztek, hogy a szorongató, súlyos adóból s a nemzeti birtokok eladásából származó, a bankba letett nevezetes summák ezen a szabadságot meggyilkolandó háború költségeire fordíttassanak. Emellett újra elkezdődtek a fogdosások, egy elveszteni való pillanat sem volt hátra már, hadi erőnk, kincsünk, nemzetünk becsülete kérdésben forgott, azon nemzetnek becsülete, amelly nem alkalmatos arra, hogy más nemzetek nyakára vigye azon lánczokat, mellyeket borzadva utál önmaga, nem alkalmatos, hogy a szabadság s régi hadi bajtársai ellen harczoljon. Mindenkinek mejjében ezen érzés dobogott, de minden mások felett álthatotta az a nemzet szivét, a lelkesedés tűzhelyét, a derék katonai academicus ifiúságot, a vitéz őrsereg, s az elszánt bátorságú polgárság nagy részét. Eltökéllették magokban, hogy felüssék a felkelés jel zászlóját, egy elektricus szikra futotta keresztül egy pillantatban a hadakat, a fővárost, az egész országot. A szabadság lángjai fényesre világították a 29-ik novemberi éjtszakát, – egy nap szabaddá lett a főváros, a tábornak minden osztályai kevés napok alatt hasonló gondolattúl egyesíttettek, az erősségek megrakattak katonákkal, a nép fegyverben állott, a császár testvére, az orosz hadi seregekkel nagylelkűségünkre bízta magát, s csak ezen mód által szabadult meg.
Miklós cárt 1829 május közepén koronázták meg lengyel királlyá.
Im ezek hős bátorságú revolutionk tettei, nemesek és tiszták mint amaz ifjúi érzemény, amelybül eredtek. A lengyel nép felemelkedett a porból és szolgaságbul azon férfiúi eltökélléssel, hogy nem fogja többé hordozni a széttört bilincseket, hogy atyáink kardját nem dugja vissza hüvelyébe, még csak a függetlenséget, a szabadságnak egyetlen zálogát ki nem vívja, még csak biztosságba nem tészi alapos jussait, őseinek dicsőséges hagyományát, mellyek az idő szellemének szorgos szükségeivé lettek, s azokat kivánni kétszeres igaza van; igenis, nem fogja hamarébb letenni fegyverét, még csak a muszka udvar által rabigába fűzött rokonait ezen járom alól fel nem szabadítja, s vélek jusait, szabadságát, függetlenségét meg nem osztja. Nem nemzeti gyűlölség az, ami minket az oroszok ellenébe állít, ők úgy mint mi, egy nagy ágát tészik a slavus törzsöknek, sőt kivívott szabadságunknak első szempillantásait az a gondolat szépítette, hogy bármelly káros lett légyen is reánk nézve vélek egy királyi pálcza alá vettetni, ezen egyesítés 40 millió embernek birtokába juttatja azon constitutionalis jussokat, mellyek az egész civilisált világban úgy az uralkodókra, mint az alattvalókra nézve szükséggé változtak. Szabadságunk, függetlenségünk sohasem volt káros, avagy fenyegető szomszédinkra nézve, sőt eránysúlyt, védőfalat képzett Európa népeinek. Azon meggyőződéssel, hogy szabadságunk, függetlenségünk talán a hajdannál is inkább hasznokra válhat, azon erős bizodalommal lépünk a hatalmasságok s a népek színe elejébe, hogy érettünk a politica szava nem kevésbé hangosan fog szóllani, mint az emberiség szava. Nem titkoljuk el magunk előtt a közelgető viadal veszedelmeit, de még akkor is, ha a közönséges interesséket magában foglaló háborút egyedül lennénk kéntelenek viselni, ügyünk szentségére, keblünk bátorságára s az Örökkévalónak segedelmére támaszkodva, utolsó lehelletig állunk a szabadságért, s ha a gondviselés örökös rabságra kárhoztatta országunkat, ha ezen végső felemelkedésben városaink romdüledékjein s védjeinek holttestein örökre eldől a lengyel szabadság, ellenségünk csak egy kietlen pusztán fogja uradalmát kiterjeszteni, s a valódi lengyel azon vigasztaló érzéssel hunyja bé halálra szemeit, hogy bár meg nem engedték is az egek, hogy szabadságát, hazáját megmentse, Európa nemzeteinek veszéllyel fenyegetett szabadságát végső, halálos viadaljában legalább egy pillantatig oltalmazta légyen.
Kossuth sk. fogalm. OL, Kossuth Gyűjtemény I. 12. sz. Tisztázat részben Kossuth kezével uo.
