47. Kelet nélkül. [1832 vége] Kossuth kisebb fogalmazványai az országgyűlés első heteiből.
47.
Kelet nélkül. [1832 vége]
Kossuth kisebb fogalmazványai az országgyűlés első heteiből.
Kelet nélkül. [1832 vége]
Kossuth kisebb fogalmazványai az országgyűlés első heteiből.
Az alábbi fogalmazványok, illetve töredékek keletkezésének időpontját abból a körülményből próbáltuk meghatározni, hogy írásformájuk és helyesírásuk alapján nagyjából egyidőben keletkeztek, azonos gondolatkörben mozognak, s közülük egynek – az „Engedmények” címűnek – keletkezési idejét tartalmából meg lehet állapítani. (Az országgyűlésnek a király által dec. 18-án történt megnyitására való utalás tekinthető perdöntőnek ebben a kérdésben.) A fogalmazványok nyilván annak a lendületnek a termékei, amellyel Kossuth az országgyűlés elején nekivágott, hogy az országgyűlési fiatalság tömegéből kiemelkedve, tollával vívjon ki elismerést, sikert és megélhetést magának. Ez az eltökélés néhány hét alatt konkrét tervekké, az országgyűlésről írandó politikai munkák tervévé tisztult, s az első tervezett munka bevezetésébe részben már ezek a fogalmazványok is bekerültek. E fogalmazványok töredékeivel a magyar főrendekről írt munka (l. e kötetben, 53/a sz. alatt, 367. kk.) első néhány lapján újból találkozunk; az összehasonlításnál azt is megfigyelhetjük, hogy a korábban csupán történetfilozófiai fejtegetéseket tartalmazó szövegbe hogyan ékel be Kossuth olyan határozott tennivalókat, amelyek azt politikai programmá változtatják, bizonyságot téve ezzel arról a fejlődésről is, amelyen az országgyűlési ellenzék vezetőinek közelében maga is átment pozsonyi tartózkodásának első néhány hete alatt. Alább az iratokat önkényesen választott sorrendben közöljük.
a)
Engedmények
Két törvény uralkodik az embernek felette, a természetnek s az erkölcsi szabadságnak törvénye, amaz változhatlan örök alapokhoz lántzolva kényerítő béfolyást gyakorol lételünkbe, ez a szükség szülte feltaláló tehetség munkássága által szélesítve az embernek szabadságát, s a természet kénszerítésétől lehetőleg nagyított függetlenségét tárgyazza, azt tárgyazza, hogy a külső természetnek kedvetlen vagy mostoha béfolyása mellett is az ember boldog, s boldogságában állandóul bisztos lehessen. Ámde az ember társaságon kívül tekintve, egy azon plátói álomteremtmények közzül, mellyek csak a költő velejében léteznek, társaságos életben pedig kölcsönös viszonyokon alapul a közönség s egyesek boldogsága, ezen viszonyokat az érdek határozza el, s csak azon társaság felel meg létegesítésében rendeltetésének, hol minden polgárt egy közös érdek szép kötele kapcsol eggyüvé, hol az Igazság! az elavulhatlan emberi jussoknak eme védangyala szabja kinek-kinek erkölcsi lételét, polgári körét, – szerencsétlen ellemben azon társaság, hol eggyik tagnak boldogsága a másiknak boldogtalanságán, eggyiknek szabadsága a másiknak elnyomásán alapul, ekkor a külön interessék egymás ellenében állítják azokat, kiknek köz egyesült erővel kellett vala egymás boldogságán munkálódniok, ellenséges álláspontra helyheztetve néznek innen irígy, amonnan kevély szemmel egymásra a társasági karzatok, ez kényelmes lételének vak eszközéül kívánnya szomszédját használni, ki viszont nehezen fojtott méreggel néz fel arra, kiben boldogságának akadályát képzeli, – ekkor alig marad egyéb választás, mint az örökös harcz avagy futás, s az emberi nemzet nem egyéb a természet nagy tévelyedésénél.
Láttam Európának koronás nesztorát királyi székében, hív magyarjaitól, attyai thrónusának rendíthetetlen őrjeitől körül övedzve, mint szóllítá fel kedvelt nemzetének választottjait, munkálódjanak a Haza boldogságán, s minden mások előtt a Nép javán – borúra derű! a több mint 40 esztendők előtt dicső kézzel hintett magok már már sarjadzásnak indulnak, s ha maroknyi napjainkban nem kóstoljuk is gyümölcsét intézeteinek lassú ápolást kívánó szép csemetéjének, örülni fogunk fejlő virágának s azon vigasztaló érzés követend sírunkba, hogy a maradék áldva emlegetendi korunknak szellemét.
A tennivalóknak tágas mezején első czélnak tűzé ki Felséges Királyunk a nép javát – igen is, a népnél vannak a valódi szükségek, itt van azon Haza, melynek a nemeslelkű férfiak tehettségeiket szentelni a természet által meghívattattak, – egy titkos szózat emelkedik fel minden tiszta lélekben az erőtlenek javára s a népnek felszentelt szükségei minden független elmélkedésnek imádott tárgyává, minden rénylő polgár fáradozásainak nyilván elesmért, vagy titokban sejdített czéljává lésznek. – Igaz, a szegény csak áldás kívánattal felel minden szolgálatokért, óh! de mennyivel édesebb ezen jutalom mindennél, amit ember adhat. – Szerencsés halandók! kiknek a kedvező természet kört nyitott, ezen szép jutalmat elnyerhetni, tehetséget, s akaratot adott, megérdemelhetni, irígylem, nem átallom megvallani, irígylem helyheztetéstöket. Nékem tettre feszült karjaimat szűk körbe bilincselék a fátumok, tehetségem akaratomnak meg nem felel, nékem csak szólanom lehet s itt is, mert érzésemről, becsületes szándékomról, czélom tisztaságáról igen is felelek, de szűk értelmemnek hellyes voltáról lángoló keblem nézeteinek hibátlanságáról nem – itt is hibázom talán, hibázhatok bizonnyosan, de még sem hallgatok, mert köz érdekű tárgyban, hol a gondolkodás nyilvános közlése polgári kötelesség, ott a hallgatást polgári véteknek tartom.
*
Midőn Magyarországon, melynek polgári alkotmánya a nemesség privilégiumain épül, a népnek adandó engedményekről szólunk, sokan attól tartanak, hogy mihellyest a régi rend, mellyet a százados szokás által nem elavultnak, hanem felszenteltnek tartanak, legkissebben is változtatik, az a polgári alkotmány, mellynek rév partjáról a vélemények minden viharjait nyugodtan szemlélé a magyar, alapos szeglet köveiben meg gyengül, vagy azt tartyák, hogy a népet, akár a természeti igasságnak elavulhatatlan, akár a polgári lételnek örökre csakugyan meg nem tagadható jussaiba részesíteni nem lehet a nélkül, hogy a tulajdon, melynek bisztossága eggyik a társasági fő czélok közzül – meg ne sértessen.
Ha tagadni nem lehet, hogy a tökéletesedés mezeje véghetetlen ez életben, ha nincs s nem is lehet hatalom, mely a keblünkben csillámló isteni szikrának azon „ne plus ultra” határt kiszabhassa, hol az értelem országa a hitnek határainál végződik, ki merje állítani, hogy az ükeink által felállapított társasági rendszerek a tökéletesség főbb polczát elérték, s még azon helyhezetöknek is megfeleljenek, mellyekről mint a jövendő kétes rejtelmeibe burkoztakról, kacagányos apáink álmodni sem tudhattanak. – Úgy vagyon, a nagy elmék fáradozásai s a környülményeknek előre nem látható hatásai által nőttön szélesedik az emberi lélek mezeje, s ezen előlépést szükség, hogy a politicai létegesítés (organisatio) is kövesse. – Káros tévelygésnek tartom én a társaságokat oly formákhoz lánczolni, mellyek nem változhatnak, s nem változhatván a tökéletesedést is kizárják. A Társaságnak fő célja egy, örök és változhatlan, mint az Istenségnek s a természetnek törvénye, de azon fő czélhoz vezető eszközök külömbözők, s bár megengedjem is, hogy a zabolátlanságnak sötét századjaiban, hol ököl szabott törvényt, s az erő mindenki tulajdonához just adott, hol csak erő védhetett az erőszak ellen, s csak a hatalmasok szárnyai alatt lehetett nemű bátorsággal pihegni, hol a törvénynek pislogó szövétneke mellett az ártatlan védelemre, az erőtelen gyámolra, a bűnös büntetésre nem talált, az akkori környülményekhez képpest lehetőleg jók lehettek is azon intézetek, mellyek a védlő hatalmasnak a védlettek felett önkényes hatalmat engedtenek, bárha megvallyam is, hogy ezt a társaságos élet akkori viszonnyai közt igen is természetesnek találom, minthogy akkoriban azt lehet mondani, szünetlen hadi lábon állott a világ, s így hadi törvénynek is kellett uralkodni, mely a vezérnek, a vezérlettek felett önkényi just ád, s ezeket vezérjök intéseinek vak eszközeivé rendeli, de…
Sk. ered. MTA Könyvtára, Kézirattár, Ms 4850/92. sz.
b)
Garantia
Mi a szabadság? – Engedelmesség a törvény eránt. – Kevés szóba szorított philosophiája a társaságos szövetkezéseknek, örök cáfolhatatlan igasság. Ezredek húnytak el a múltnak kérlelhetetlen örvényében, miólta a sötétlő felhőknek felette magasra kitűdzött szövétneked derült világot hint reánk, sötétség gyermekeire. Tiszta fényednek ragyogó világa szelíd, mint a Holdé Rousseau sírja körül, de mi, gyáva halandók, nem merünk nyílt homlokkal hozzád feltekinteni. Ifjúságunk merész éveiben a Napnak vakító fénytengerébe pillantánk, s mivel gyenge szemünk könyűbe lábadott, behunytuk azt, s félve mindentől, ami fény, megtagadtuk látás tehetségünket, segítségért kiáltánk ama kevés választottakhoz, hogy a sas szeműek, kiknek a nap nem árt, vezetnék az önként vakokat. S vezettenek is véghetetlen időkön keresztül, hol kíméllő szánakozással, hol durva keménységgel, hol botlásainkban gyönyörködő gúnnyal. Csak a sok századoknak kevés bölcsei merték hinni, hogy a szemet nem azért adta légyen az anyatermészet, hogy béhunyva tartsuk, majdan lassú vigyázattal látni is mertenek, s végre, kiki azon hangon, amelyre keblének Istene kiszteté, ez a gúnynak élesen mettző, amaz a szívnek szelíden érdeklő, – emez a hideg ész komolyan meggyőző, amaz az indulat hevesen buzdító hangjain kezdék a sokasággal hitetni, hogy nem vakok, kezdék biztatni, hogy csak nézni merjenek s látni is fognak, s hogy biztosabb önszemünk világát, mint a vezető botot követni. S a sokaság felpillantott, – bámulva érzé, hogy lát, pirulni kezde a kábultsága felett, megszégyenülésének feltüzelt hevében messze hajítá a vezető botot, megveté, kigúnyolá a vigyázva haladásra intőt, s bár a hosszú vakságban elgyengült szem káprádzott is a szokatlan világnál, valamint kevéssel elébb nem hivé, hogy lát, úgy most viszont nem hivé, hogy akinek szemei káprádzanak, az nem jól lát, – még vakmerőbben nézett fel a napnak vakító lángtengerébe, bódultan rohant előre, s míglen béhunyt szemmel tántorgott a vezető boton, botlott ugyan, s gyakran véresre ütötte homlokát, de a mélységet kikerülte volt, most a vadul rohanó zúzva hevert alant az irtózatos mélységben, s mint a hempelygő hab, magával seprett mindent, amit úttyába talált, – s kit a kedvező történet megtartott ez irtózatos veszélynek közötte, önként nyúlt az elhajított vezető bot után, ment, amint vezettetett, – s az emberiség egész életidejének gazdag tapasztalásokkal dúzs cyclusából semmi sem maradt, mint a homályos, üres emlékezet!
Minő súllyos átok fekszik az emberi nemzeten, hogy boldog, s boldogságában állandóan bisztos oly nehezen lehet? Az igasság olly egyszerű, olly tiszta, olly szép s megfogni mégis mért olly nehéz? Az időnek örökkévaló géniussza, kit a Teremtő védangyalul rendele, hogy az embert s az emberiséget természeti s erkölcsi kifejlődésében bölcsőjétől a sírig kísérné, büszkén mosolyghat védettjének nagysága felett! Gyengén, erőtlenül, a természetnek minden kedvezéséből kitagadva, idegen segítség nélkül, éhelveszésre kárhoztatva, maroknyi szűk napokra szorítva, kurta életében az ínség s betegség üldözésére kárhoztatva, sírással köszönt bé az életbe s nyomorult tehetetlenségben kezdi lételét az ember, a mostoha természet árva gyermeke, de porbul alkotott töredékeny keblében az égi tűznek szikrája pislog, tehetetlen álapottya számtalan szükségeinek fedezésére készteti, – s ím, a gyenge, az erőtelen, eggyik kezével a villám menykövét ragadta meg, másikkal az ezernyi véghetetlen világok útját szabta ki, leszállott a természet alkotó műhelyébe, elleste a teremtés titkait, paradicsommá varázslotta a pusztáknak rengeteg vadonnyait, hatalmának a föld, tenger, levegő független országait alája veté, s a gyarló teremtmény tökéletességében a Teremtőhöz közelít. – Hódol minden, és méltán hódol az emberi nagyságnak, s csak önboldogságának, a társaságos élet céljainak mezeje maradott értelmének bámulást gerjesztő kifejlésében míveletlenül, csak itt vesztek el haszonvétel nélkül a századoknak tapasztalásai, egész ivadékoknak véres bukásai, egész nemzeteknek tévelygései nem valának képesek felbátorítani az olly erős, s mégis olly gyáva embert, hogy látni merje a társaságos élet boldogságát bisztosító örök Igasság szelíden fénylő világát.
A szabadságnak azon egyedül hellyes képzete, hogy az nem egyéb, mint a törvény eránti engedelmesség, valamint egyrészről irtódzva zárja ki mindazon kicsapongásokat, mellyekre a szelíd s boldogító szabadság fonák képzete tántoríta némely ingatag nemzeteket, – szintúgy elenyészteti azon helytelen félelemet is, mellyet némely kormányok érez, midőn kormányzottjai szabadságot emlegetnek. A korlátozatlan akarat s azon képzelet, hogy akkor légyek szabad, midőn a mások igazaira intézett minden figyelem nélkül tetteimben egyedül tetszésemet követhetem, nem szabadság, sőtt, a szabadsággal rögtön ellenkező önkény, féketlenség, zabolátlanság. – Az ember, társaságon kívül képzelve, egy azon plátói álomteremtmények közzül, mellyek csak a költők agyvelejekben léteznek, – társaságban képzelve pedig csak úgy lehet szabad, ha hogy mindenkinek emberi, természeti s polgári jussait illő tiszteletben tartya, mert csak úgy kívánhattya s várhatja, hogy önjussai is hasonló tiszteletben tartassanak. Minden hatás visszahatást szül, s ha Te mások életét, nyugalmát, előmenetelét, önkényednek kívánod alája vetni, bizonyos lehetsz, hogy mások is hasonló célzással lésznek erántad, s mindenkinek külön kívánatjai lévén, az ezernyi különböző kívánatok ezer erányzatú önkényt teremtenek, ezek pedig ezer felé rángatandják a társaság hajóját, míglen a hajózók végromlásával, darabokra szaggatva, szertedűl. – Boldog csak úgy lehetek, ha minden sérelem ellen bisztos vagyok, bisztos csak úgy lehetek, ha személyem s vagyonom minden önkény ellen a törvénynek sérthetetlen s egyarányos oltalma alatt nyugoszik, – és így csak ahol a törvény uralkodik, ott létezik a szabadság, s szabad csak úgy vagyok, ha a törvénynek szolgája vagyok. – Ez így lévén, szívem méllyében meg vagyok győződve, s tiszta, világos igassának hiszem, hogy a polgári társaságnak minden tagjait, bár az a nemzeti felségnek felkentje, vagy egyszerű, magános polgár legyen is, büszke csarnokot vagy törpe vityillót lakjon is, egyedül a valódi szabadság teheti földi életében boldoggá, boldogságában bisztossá, bisztosságában nyugalmassá. – S mégis, mily hasztalan vesztek el ezernyi éveknek tapasztalásai, míly ritka tünemény a valódi szabadság, sőtt míly irtózatos fonákság, hogy nincs tárgy, melynek ürügye alatt, nincs valóság, kinek nevében több vétek, véres kicsapongás, átkozott gonoszság történt volna, mint a szabadság szent nevében. – Voltak idők, midőn a minnyájunk örökkévaló Attyának nevében, az emberi gyarló fény s dicsőítés felett véghetetlenül felemelkedett mindenható Isten dicsőítésére, az ő képére teremtett halandók ezerenként mészároltattak, – de a szabadság fonák képzetének több véres áldozatok estenek még, mint a babona pokolbeli dühének is, s e kettőnek bizonyosan több, mint a döghalál szörnyeteg mirigyének. S ennyi szerencsétlenség, ennyi véres bukások sem voltanak képesek emberi értelmünket a szabadság hellyes képzete felől valódilag felvilágosítani, s bár a menynek küldöttye szálljon is alá földünkre, hogy az emberi nemet köz boldogságra vezesse, szólamoljon bár ő fel a szabadság mellett, – eggyik rész megkövezi, mint ollyas veszedelmest, ki minden kormányt, rendet, igazgatást fel kíván forgatni, a másik rész, a zavarosban halászók alávaló serege, diadali dicsőségre méltatja, várván, reménylvén, hogy a szabadság nevében majd mindent tenni, vagyis minden jussokat büntetlen, önkény s tetszés szerint gázolni szabad lesz.
Fonák képzelet! Te az égnek angyalára ördögi alakot ruházol, Te a mennyet pokollá változtatod, s csak azért, mivel a féketlen indulat értelmünket rabságra kárhoztatá, hogy ön hasznunkat, jóvoltunkat ellátni képesek ne légyünk.
Sk. ered. MTA Könyvtára, Kézirattár, Ms 4850/93. sz.
c)
Elmélkedések a Haza javáról.
Midőn egyrészről közelesméretű igazság, hogy a Természetnek rendíthetetlen örök törvényekre alapítot ösztöne minden embert a haszon és gyönyör vadászásában hatalmasan ingerel, s az önszereteten épült ezen indulat földi létünk céljainak egyetlen egy vezére, – másrészről különös tüneményt mutat sokaknak azon természetelleni renyheségek, melynél fogva a semmit nem tevés nemleges (negativus) gyönyöreit a munkásság által nyerhető életkellemi szaporodásnak elébe teszik, s az anya természetet rágalmazó azon fohászokkal: „engedd, Istenem, csak így maradhassunk”, káromolják az igazságos egeket, káromolják mondom, mert a tökéletesedés vágya egyik fő tulajdona lévén az emberi léleknek, azt kívánni, hogy az anyatermészetnek ezen törvénye bétöltetlen maradjon, ama legfőbb valóságnak, ki magát a természet által nyilatkoztatá ki, valóságos káromlása.
Az ember társaságon kívül képzelve, egy azon platói álomteremtmények közül, melyek csak a költőnek ábrándozás teremtette világában léteznek, társaságos életben azonban, hol mindenkinek boldogsága, jóléte s gyönyörei a társaságos viszonyok s embertársainkkal fennálló összeköttetéseink környülményeinek olyannyira alája vannak vettetve, a haladni kívánó, cselekvő életnek első feltételévé válik a szemlélődési képzelgéstől ment, valódi emberisméret, s ha igaz, hogy az egész javának előmozdítására szánt törekedés egyesek javát is emeli, ha igaz, hogy ezen szent törekedést leginkább, sőt egyedül csak az egy célra együttmunkálódás sikeresítheti, úgy a gondolkozásnak s iparnak egyesítése a közjólét leghatásosabb rugója. De ki fogja egyesíteni az ezernyiképp változó alakokban előtűnő gondolkozást, hacsak le nem hat a szív redőibe, s nem lesz szerencsés ellesni a természet azon titkait, hogy mely törvények uralkodjanak az embernek felette? s mely indulatok eszközöljék, hogy így, s nem másképp gondolkozzon azon értelmes lény, kinek gondolkozási módja nemcsak önboldogságát feltételezi, de más embertársainak lételöket is olyannyira érdekli.
Ezen most érintett viszonyok nyilván jelentik, hogy minden eggyes ember egy íze a társaság nagy láncának, s ennélfogva a gondolatoknak közcélra egyesítését egyes tagok gondolkozása rugóinak helyes esmérete, s a szív rejtelminek felvilágítása, vagyis valódi emberesméret nélkül eszközölni lehetetlen.
Nincs átok, mely nehezebben nyomná eggyesek javát, s a társaságos élet boldogságát, mint a természettel, s annak jóságos ösztöneivel ellenkező ama tenni nem akaróság, melyet fentebb érintettem, – az egész emberiségnek előbbrehaladása, s a lassan-lassan kifejlődött környülményeknek új kívánati ellenére makacson pártolt viszteglés, és a régihez, bár rossz, bár minden jót gátló legyen is, csak a régihez mutatott szoros ragaszkodás, – a restségnek, tunyaságnak ezen félénk s másokat is viszaijesztő ördöge, amelly nem csak hogy önlétének javításán, boldogsága biztosításán, gyönyörei nagyításán nem igyekszik, de még másokat is, kik a közönségnek és így az illy veszteglőnek is javát előmozdítani, nevelni törekesznek, becsületes szándokjokban gátol, s hátratartóztat, – s itt tűnik elő az emberesméretnek azon fontos feladása, mellyek légyenek ezen sokaknál tapasztalt tenni, előhaladni nem akarásnak következéseikben egész társaságokra nézve oly messzeható rugó erei.
Nem utolsó helyet foglal ezek között a kevélység, ama magát tetteinkben, gondolatinkban olly mesterségesen elrejtő indulat, melly is önbelátásunk hamis magasztalásával, idegen tanács, idegen példa eránt hideg elfogúltságot gerjeszt szívünkben, s lassan-lassan jeges bizodalmatlanságot támaszt minden eránt, amit más javasol, s nem ön kevély keblünk teremte. A kevélység egy oly közönségesen, s a rangnak minden polcain, a míveltségnek felső mint legalsóbb fokán egyaránt elterjedt indulat, hogy ámbár képtelenség volna elszámlálni akarni azon számtalan hijányokat, amellyek panaszra szokták az emberi békétlenséget fakasztani, ez testi erőtlenség, amaz szegénység, egy munkásságának szűk köre, más dolgainak tikkasztó, elbírhatatlan súlya, ez szerencsétlenség s a sorsnak mostohasága, amaz ellenségeinek fondorkodása, egy az örökös egyformaság, más az örökös változás, egy születésének alacsonysága, más testi szépség hiánya felett panaszkodik, s a kielégíthetetlen vágyú emberi kebel mindent, ami a napban s nap alatt van, panasza tárgyává teszen, – mégis, minden figyelmem mellett sem akadtam még emberre, aki afelett panaszkodott volna, hogy nincs elegendő esze! – hogy nincs annyi értelme, amennyit helyheztetése s környülményei megkívánnak, – ellenben egy egy szóllásmódot sem volt alkalmam többször hallani életemben annál: „csak úgy tudom én ezt, vagy amazt, ha nem jobban, mint más akárki”, – s „de már ebben csak senkinek sem kérem tanácsát”. – Környülményeivel talán egy ember sincs tökélletesen megelégedve, ellenben eszével talán minden ember meg van elégedve. Ezen kevélység szülte értelmi megelégedés az előmenetelnek véghetetlen akadályát foglalja magában, s észrevehetetlenül eszközli, hogy álladalmunkhoz, – minden változtatástól irtózva, – makacsul ragaszkodjunk. Ha másokat az értelmiségben s jólétben szerencsés lépéssel előbbrehaladni látunk, elmaradásunk felett pirulva, nemhogy kettőztetett erővel sietnénk a haladókat elérni, hanem kevélységünket érezvén, idegen elsőbbség által megsértetve, még makacsabban ragaszkodunk álladalmunkhoz, s gúnykacajt ordítunk a haladóknak utánna. Ha valaki elég bátor a porban csúszók alacsony seregéből kilépni, feltűzni merészen az égő szövétneket, hogy világot hintsen a köz jobbléthez vezető töretlen ösvényre, ha elég vakmerő erős karral emelni fel az önisméret varázstükörét, s kíméletlenül félrereppenteni a burkoló lepelt, hogy ocsmány mesztelenségben tűnjön elő minden hiba, magasra fuvalkodik a megsértetett kevélység, mint Sátán az ártatlanság eleste felett, s visszarántatván a fedező lepelt mesztelenségére, „Feszítsd meg”-et kiált, hogy mást is elrettentsen követni azon világot, mellyet nem ő gyújta, – s a sokaság, minthogy könnyebb s kényelmesebb veszteg maradni, mint előretörni, siket hangon ordíttya vissza: „Feszítsd meg!” Az embertársait előbbrevinni törekedő bátornak siker nélkül hangzik el tanácsa, mint a pusztában kiáltó vándornak szava, s több, mint emberi elszántsággal, több mint emberi állhatatossággal kell bírnia, ha a megsértetett kevélység mardosása felett a boldogítani akarást nem unja el. – Nemzetem! édes Nemzetem! be sokszor valál hajdan, és fájdalom, ma is, a kevélység ezen undok harcának szerencsétlen tanúja!
Sk. ered. MTA Könyvtára, Kézirattár, Ms 4850/91. sz.
