54. Pozsony, 1833 szeptember 1. Kossuth levele Wesselényihez: tájékoztatja könyve kéziratának sorsáról, az Országgyűlési Tudósítá…
54.
Pozsony, 1833 szeptember 1.
Kossuth levele Wesselényihez: tájékoztatja könyve kéziratának sorsáról, az Országgyűlési Tudósításokról, az országgyűlés menetéről és az erdélyi országgyűlés kilátásairól.
Pozsony, 1833 szeptember 1.
Kossuth levele Wesselényihez: tájékoztatja könyve kéziratának sorsáról, az Országgyűlési Tudósításokról, az országgyűlés menetéről és az erdélyi országgyűlés kilátásairól.
Méltóságos báró!
Egy hónapi távolléte után szép munkásságának körébe visszatért köztiszteletű Dubraviczkynk* hozá meg nekem Nagyságod nagy böcsű sorait, válaszomat Bőthy viszi, aki Ravazdy megjöttével* a forró homokról, hol csüggedhetlen erővel küzdött volt, nehány hétre pihenni megyen. – Megígérte, hogy levelem biztos úton Nagysád kezébe jut.
Dubraviczky Simon, Pest megye alispánja és első követe.
Beőthy Ödön és Ravazdy István, Bihar megye követei.
Én rég irandó valék a Méltóságos úrnak, ha Kovács,* aki állítja, hogy Nagyságod őt gyakorabbi levelezéssel szerencsésíti, el nem rettent, tudtomra adván, hogy a rendes úton Nagysád leveleit ritkán veszi a hallgatás istene oltalomba, s ritkán utaznak töretlenül,* mire nézve meg is kért, adnám inkább általa Nagyságodnak tudtul, ami tudósítni valóm van, mintsem magam írjak. Így történt, hogy a kézirat felőli tudósítást* is reábíztam, Nagysád egy levele következésében is, mellyet nekem futólag megmutatott. – Sajnálom, ha nem tette. – Szinte fájt, hogy ezen körülmények (mert más útja a levelezésnek előttem tudva nem vala) be látszottak előttem vágni útját annak, mit oly édes kötelességnek ösmernék, hogy t. i. Nagyságodnak néha-néha egy pár sort írhassak, mély tiszteletem jeléül, mellyel méltán adózik Nagságodnak minden igaz magyar s én kétszeres érzéssel adózom, mert nemcsak forrón érzem, mi szüksége van szegény hazánknak ily támaszra, de hálásan is emlékezem: hogy Nagyságod érdemetlen személyemet kegyes szívességre méltatá.
A szatmári követek egyik írnoka, Kovács Lajos testvére.
Ekkor már általános szokás volt, hogy a kormány előtt gyanús személyek által írt, vagy címükre küldött leveleket a postamesterek, akik kivétel nélkül a titkos szolgálat emberei voltak, felbontották és vagy lemásolták, vagy elsikkasztották és Bécsbe küldték.
Alighanem Wesselényi Balítéletek c., 1831-ben írt munkájának kéziratáról van szó, amelynek megjelenését Pesten a cenzúra megakadályozta. 1833-ban megjelent, címlapján Bukarest volt kiadási helyként megjelölve; valójában azonban Lipcsében nyomták ki.
Wigandnál – a nekem engedett hatóság körében – mindent elkövettem, hogy a kéziratot átvegye, egy ideig halogatva felelt, ürügynek használván, hogy testvérét várja Pestre,* végre egyenest lemondott minden alkuról, s csak azon egy feltétel alatt ajánlá készségét a kézirat általvételére, hahogy az első kötetet is megkapja, e nélkül a másodiknak kinyomatását magára egyáltallában nem vállalja, – ösmervén a dolog fekvését, ez kerekdeden nemakarást jelent. – Wigandon kívül nem terjedett felhatalmaztatásom, most örvendek, hogy Nagyságodnak terjedékenyebb parancsát vehetem, – mihelyt Orosz (aki Pestre ment) visszajön, – s ez egy pár nap múlva meglesz, tanácskozni fogok vele s mindent elkövetek, hogy tettleges bizonságát adhassam, mi kedves kötelesség előttem minden, amit Nagyságod bizodalma parancsol. – Wigand nehéz bánású ember, tudj’ Isten, amennyire becsülöm a kereskedést, annyira utállom azt a házaló kalmári forma, latoló arithmeticai szellemet. – Az én kéziratom is, mellyet éjjeli nyugalmam kevés óráiból lopván egy kis időt, közel 40 ívre növesztettem, szekrényemben hever, s ha csak magam ki nem nyomtattatom, örökre kéziratban marad.* – Mikor fogom én ezt tehetni? talán csak akkor, ha már böcse vész, s idejét múlja érdeke; mert engem kötve tart Pozsonhoz a becsület, minthogy kötelességet vállaltam magamra, mellynek hű teljesítésével nemcsak a közönség irántami bizodalmának, de önmagamnak is tartozom; mert pirulnom kellene, ha erőm fogytáig nem izzadnám meg terhes bár, s eddig legalább jutalomtalan, de önként választott pályámat. – Nem veszi-e Nagyságod tán elbízottságnak, ha reméllem, hogy Nagyságod irántami kegyessége előtt nem lesz egészen érdektelen tudni, hogy országgyűlési tudósításim iránt folyvást tart a közönség részvétele, amit ugyan munkám böcsének távolról sem tulajdonítok, mert ösmerem csekély középszerűségemet, de inkább a tárgy érdekének, a nyilvánosság kívánata ébredő szellemének. – Levelezőim száma folyton folyvást inkább nő, mint fogy, – most 72-re megyen.* – Megvallom, nagyok és terhesek foglalatosságaim, mert sem szünetet, sem pihenést nem engednek, s csak magam egyedül viszem a terhet. – Nem tudtam magamat megnyugtatni, látván izzasztó fáradozásim, s marokkal hányt kölcségeim mellett is minő hibás, félszeg munkává teszik drága pénzzel fizetett javíthatlan írnokaim lapjaimat, naponként rágódott életerőmön a bosszúság, s egyébiránt sem csekély elhatározottságomat ingerlé, hogy segédmódról gondolkozzak. – Szóval tehát: összeszedtem keservesen összezsugorgatott fillérimet, elkövettem mindent, amit lehetett – s im! 10 nap óta egyik szobámban a lythographicus prés immár szünetlen mozgásban van, – már a 69. számtól a 73-ikig tudósításim lythographirozottak.* Irtóztató bajjal ment kezdete, de már minden jó rendben van, csakhogy személyemre nézve foglalatosságim nem kevesedtek, sőt materialiter megsúlyosodtak. Megvallom azonban, legyen bár hiba, de nyílt homlokkal szeretek minden tetteimmel napfényre lépni, s így ezt is, – bár minden embernek nem kiáltom is fülébe, titoknak mégsem mondhatom, – naponként lesem, mint sújtja szélt az erőszak villámcsapása becsületes igyekezetem sikerét, mint emészti el szám falatjának megcsonkításával szerzett gyümölcsét 9 hónapi fáradozásimnak!!
A délnémet származású Wigand Ottó először Kassán nyitott könyvkereskedést, majd 1829-ben Pesten is megtelepedett, 1834-ben pedig Lipcsében is üzletet és kiadóvállalatot létesített. Öccse, György előbb Kassán, majd 1834-től Lipcsében dolgozott, előbb bátyja mellett, majd önállóan. A Wigand-cég segítette elő a Magyarországon betiltott munkák külföldi megjelenését és becsempészését az országba, s emiatt a hatóságokkal is sok nehézsége volt.
Kossuth tervezett és részben már elkészült munkájának töredékeit l. az előző szám alatt.
Majláth Antal gróf 1833. szept. 11-i jelentése szerint (l. alább 406. o.) a Tudósításoknak ekkor száznál több előfizetője volt. A Kossuth elleni eljárások során a pozsonyi postahivatal több ízben is felterjesztette a Tudósítások előfizetőinek névsorát. Egy szept. 10. körüli névsor összesen 45 nevet tartalmaz. (OL, M. Kanc. eln. titk. 1833: 136.), okt. 1. körül egy másik jelentés összesen 53 nevet tartalmaz, ezek közül itt 18 nem fordul elő. (Uo. 1833: 145. sz.) 1845. nov. 10. körül a posta 29 előfizetőről tett jelentést. (Uo. M. Kanc. eln. 1834: 2256. sz. Közli Viszota Gy.: Kossuth L. írott hírlapjai. Budapesti Szemle, 1927. évf.) Tudni kell azonban, hogy Kossuth azoknak a követeknek, akik a maguk vagy megyéjük részére előfizettek, közvetlenül adta át a példányokat, s minél szigorúbbá vált a postai ellenőrzés, annál szívesebben bízta a posta helyett hazautazó követekre, utazgató kereskedőkre stb. lapja kézbesítését. Az előfizetők száma tehát legalább annyi volt, amennyit Kossuth itt bevall, de figyelembe kell azt is venni, hogy a vidéki központokban a Tudósítások példányait tovább másolták és terjesztették.
A Tudósítások kőnyomatos előállításának körülményeire l. a következő szám alatt közölt iratokat.
Nem vagyok ugyan hajlandó Luciánnal bíztatni magamat, hogy: liceat sperare timenti,* de ha mégis bármi conjuncturák következésében, háborítást nem látnék szenvedni, szeretném tudósításimat eleitől kezdve száz példányban lelytographírozni, ha remélhetném, hogy 25–30 pftjával a két magyar hazában száz vevőre találnék. – Ez lenne munkámnak gyümölcse, – eddiglen 25 tagból álló cancelláriám mindent elemésztett, – nem sajnálom ugyan, mert 25 szegény ifjúnak több hónapokig élelmet nyújthatni édes öröm, de talán nem vétek, ha némi hasznát szakadatlan munkámnak magam is óhajtom. Nagyságod előtt tudva van, mit lehet hazánkban várni, mit nem, – nagy kegyességnek venném, ha bölcs véleményét hallhatnám, nem teszek-e haszontalan mívet s remélhetem-e sikerét? Mindenesetre ha valamely különös szerencse megtartja irószerszámomat, becsületbeli kötelességemnek ösmerendem azt teljességgel más egyébre nem használni s csak egyedül rossz írnokim jó surrogatumának tekinteni.
Lucianus, Lukian (i. sz. 120–180), athéni társadalombölcselő, szatíráiban az Antoninusok korának társadalmát tette nevetségessé.
Országunk gyűlésének menetele aggodalmamat, mellyet oly kimondhatatlan súlylyal érez reményeimben rútul megcsalatkozott kebelem, nem képes enyhíteni, sőt naponként neveli. Azon ideáról, mellyhez éltem boldogságát csatolám, hogy bár mellem fájdalmai hosszú élettel nem bíztatnak, a letiport, lealacsonyított, emberi becséből ön vétkünk által kivetkeztetett népet a polgári lét egy bizonyos fokára emelve s a magyar nemzet materialis és erkölcsi erejét húszszorozva láthatom, – már régen valék kéntelen vérző szívvel lemondani, már úgyszólván nem is vártam egyebet, mint (ami magában oly félszeg intézet) materialis engedélyeket! – s ezt is hiába vártam. – Gondoltuk, hogy a kormány szeretni fogja, ha utolsó fillérünket is a népnek adjuk, hogy ő egyenes és görbe utakon javainkat magához vonhassa, – gondoltuk tehát, hogy a kormány gondolkozásának képviselője, a Personalis, támogatni fogja az adni akarókat, – nem úgy van, épp ellenkezőleg van, s ha csak azt nem hiszem, hogy a kormány azon kis hajlandóságot is írígyli, mellyet csekély engedményeinkkel nyerhetnénk a népnél s hogy ezt is magához akarja ragadni, – nem tudom, mit hidjek!* A Fő RR. táblája Nagysád s baráti eltávoztával ismét elveszté azon becset, melyet nyerni kezdett volt, s alkalmasint örökre elveszté, mert azon sebet, mellyet a vallás tárgyában a nemzet szívén ejtett, semmi idő sem képes megorvosolni, – s egy nemzet mihelyt igazán lelkesen képes érezni, hogy a baj: azon segítni is fog. A RR. táblájának nincs középpontja, nincs ember, ki körül egyesülnének az elágazó sugárok. Pázmándy sokat vesztett juste millieu szellemű* javallataival, Nagyságod nincs itt, s nincsenek azon kis összejövetelek is, melyek Nagysádnál voltanak, több derék jeles férfiak haza mentek, Prónay, Kölcsey, Bőthy és mások. „Simul atra nubes condidit Lunam, neque certa fulgent sidera nautis”,* – s ez annyira igaz, hogy ha már a citatiókba jöttem, igazán elmondhatni: „nudum remigio latus, et malus celeri saucius Africo, antennaeque gemunt!”*
Az úrbéri törvényjavaslatok kerületi vitáinak eredményei nem tennék indokolttá Kossuth borúlátását, hiszen a rendek kerületi ülésben elfogadták egyebek mellett az örökváltságot, az úriszék reformját, és a jobbágy személyének, valamint vagyonának biztonságáról szóló javaslatot. Kossuth aggodalmait az a körülmény okozza, hogy a kerületi ülésekben elfogadott úrbéri javaslatok július 16-a óta folyó országos ülésbeni vitái során az elnöklő személynök, aki egyben a kormány képviselője is, rendre a haladó javaslatok ellen foglal állást, s ebből joggal lehet arra következtetni, hogy a kormány is ellene van ezeknek a javaslatoknak és a király el fogja utasítani őket.
Az idősebb Pázmándy Dénes, Komárom megye első követe, az ellenzék egyik vezéralakja a korábbi országgyűléseken, most kompromisszumos javaslatokkal próbál közeledést létrehozni az ellenzék és a kormány álláspontja között.
Horatius, Od. II. 16.
Horatius, Od. I. 14.
Most egy-két szót Erdélyről, – szárazon adom elő és egyszerűen, amint vettem, de olly kútfőből vettem, hogy ha ez nem hiteles, úgy önmagamnak sem hiszek többé. A kormány előtt nem kedves azon párt, (fájdalom, hogy csak párt) mely a két testvérhaza egyesültét óhajtja, ellenben a constitutionalis magistratusok bitorlóit szeretné országgyűlése által törvényesíttetni.* Ezen két czélt tűzte ki magának Erdély országgyűlésére. S eszközei, melyeket titkos tanácsban elhatározott, ezek: Csak azon regalistákat* fogja meghívni, kik a múlt diaetában részt vettek, ezeknek s az officio tales uraknak* segedelmével remélli végzésbe tetetni, hogy Erdély egyesülni nem kíván, reméli megerősítetni a provisionis tisztviselőket, felterjeszteti magának a sérelmeket, megígéri, hogy meg fogja fontolni, elhatározásának közlése végett mihamarébb országgyűlést fog ismét tartani, s a diaeta eloszlik. A proponált regalisták közül, kiknek száma, ha jól emlékszem, 282 vagy 382-re megy, s melly lajstromból Nagyságodnak s még néhányuknak neveik különösen ki vannak húzva, most senki sem hívatik meg s mígy iránta a törvényhatóságok, vagy maga az országgyűlés által lépés történnék, a diaeta eloszlik. – Ezt nékem egy úr, ki avatos a titokban, a végett mondotta, hogy Nagyságodnak írnám s kérném meg, igyekezzék magát Nagyságod követté választatni,* mert minden igaz magyarnak, ki a két testvérhaza egyesültében nemzetünkre új szép hajnal viradtát várja, Nagyságodba van vetve reménye, s Nagyságod és baráti azon „kebla”, mellyhez mint a tűzimádók a naphoz fordulnak, midőn a két testvérhaza egyesülteért fohászkodunk. Én örömmel teljesítem, ami reám bízatott, meg lévén győződve, hogy levelem biztos kezekben van. – Egyébiránt kegyességébe zárt forró tisztelettel vagyok
A kormány Erdélyben már 1811 óta nem tartott országgyűlést, s ez alatt az idő alatt önkényesen töltött be olyan közhivatalokat, amelyeket csak az országgyűlésnek lett volna jogában betöltenie. A közelgő országgyűlésen el akarta érni, hogy az országgyűlés utólag törvényesítse ezeket a kinevezéseket.
Regalistáknak a főrendi táblának azokat a tagjait nevezték, akik nem hivataluknál fogva jelentek meg az országgyűlésen, mint a püspökök, országos főméltóságok és főispánok, hanem őket a király, mint főrangú birtokosokat, külön meghívó levéllel (litterae regales) hívta meg.
Hivataluknál fogva jelen levők, akik általában a kormány érdekeit képviselték.
Az 1834 májusában megnyílt erdélyi országgyűlésre Wesselényit Közép-Szolnok megye és Udvarhelyszék választotta meg követének; Wesselényi az utóbbit képviselte az országgyűlésen.
A Méltóságos bárónak
alázatos szolgája
Pozsony, September 1-ején 1833.
Kossuth
Közli Ferenczi Z.: Történelmi Tár, 1902. 165–169. o.
Közli Ferenczi Z.: Történelmi Tár, 1902. 165–169. o.
