c) Követjelentés Zalában június 22. s 23-kán.
c)
Követjelentés Zalában június 22. s 23-kán.
Követjelentés Zalában június 22. s 23-kán.
Tudósításim egyik fő tárgyául tűztem ki mindjárt kezdetben azokat, amik megismertethetik tisztelt levelezőimmel, hogy minő irányt vesz nemzetünk szelleme a jövő törvényhozás felé. E czél ellen durván vétenék, ha Zala vármegye volt követeinek, Deák Ferencznek és Hertelendy Károlynak* minden javaslatra nézve elfogadott mázsás jelentését a reá keletkezett végzésekkel nem közleném. Zala megye ugyan kinyomtattatá a jelentést, de talán nem hibásan gyanítom, hogy annak s egy pár szomszéd megyének kebelén kívül ritka ember lesz azt bírhatni szerencsés.* Pedig nem lehet nem óhajtanom, hogy kinek a törvényhozásban közvetve vagy közvetlenül szava van, az értekezést megolvasná, mert abban, mint egy tiszta tükörben, megláthatja mit tett, mit nem tett, miért tette, és nem tette? és mit hagyott végrendelésében a nemzetnek s a törvényhozásnak a lefolyt nevezetes országgyűlés. Én pontonkinti szakaszokra osztom e tárgyróli tudósításomat, mert a jelentés mintegy 12 ívnyi; s most kezdetét adom, melly íme következik:
Zala megye 1832 őszén zalabéri Horváth Jánost és Deák Antalt küldte követül az országgyűlésre; Deák Antal helyett már 1833 áprilisában Deák Ferenc lett a követ, Horváth Jánost pedig 1834 március végén váltotta fel Hertelendy Károly.
A zalai követjelentés kinyomtatása miatt a kancellár okt. 14-én kérdéssel fordult Dresmitzer József győri cenzorhoz, s megkérdezte, hogyan történhetett meg a követjelentés cenzúra nélküli kinyomtatása. Dresmitzer nov. 6-án válaszolt: tudomása szerint a könyvecskét a cenzúra mellőzésével azon a nyomdán nyomták ki, amely a zalaegerszegi vármegyházán a megye határozatainak kinyomtatására a megye birtokában van. (Vö. OL, M. Kanc. eln. 1836: 1403, 1561. sz.) Nov. 18-án viszont azt jelentette már Dresmitzer, hogy a követjelentést Szammer Alajos veszprémi nyomdásznál nyomatta ki Zala megye főjegyzője előzetes cenzúra nélkül. (Uo. 1836: 1600. sz.)
„Tekintetes KK és RR! Eljártunk a törvényhozásnak szép de nehéz pályáján, melyre minket a Tekintetes RR kegyes bizodalma méltatott; s íme leléptünkkel teljesítjük tisztünknek végső kötelességét, számot adva tetteinkről, s azon igyekezetről, mellyel a bizodalomnak megfelelni, a kegyességet meghálálni törekedénk.
Első, miről szólanunk kötelesség s önkeblünk legforróbb érzete ösztönöz: nyelv és nemzetiség. Mert ezek a nemzet legszentebb tulajdonai, s legféltőbb kincsei. Őseink a hajdankornak véres háborgásai között hazát keresve, hazát és szabadságot védve, nyelv és nemzetiség ügyében keveset tevének. Tőlök a pusztító háború folytában majdnem minden óra véráldozatot kívánt, harczok veszélyei foglalák el gondjaikat, s figyelmök egyébre nem igen terjedett. Európa példájára felvette a magyar is Róma holt nyelvének jármát. Diákul írattak törvényei, fejedelme diákul írta rendeléseit, diákul osztotta kegyeit; szóval a nemzet nyelve itt is idegennek rabja lett. De midőn Európa más nemzetei lerázták már e holt idegen nyelvnek súlyos rabigáját, a magyar még hátramaradt, sőt igen sokan fonák lelkesedéssel ölelték az idegen jármot, melly az édes honi nyelvet a törvényekből, ítélőszékekből, közigazgatásokból s nevelésből majdnem egészen számkiveté. A múlt század végén újabb veszély fenyegette nemzetiségünket, midőn az önkény egy más idegen nyelvet hozott be a közigazgatásnak minden ágaiba.* Ekkor már keserű panaszra fakadón fájdalmas érzéssel szólott fel a nemzet, de nem a honi nyelv elsőségét sürgette, hanem akkor is a szinte idegen deák nyelv mellett emelte fel panaszló szavát.* A százados megszokás zsibbasztó hatalmának rabjai, kiknél a diák nyelv képzelt szükséggé vált vala, még akkor, sőt azután is, sok hosszú éveken keresztül azt állították, hogy a magyar nyelv sem törvényhozásra, sem közigazgatásra nem alkalmatos. Azonban naponkint növekedett azoknak száma, kik mélyen érezve a sokszázados mulasztásnak káros következéseit, fáradhatatlan munkássággal emelték a honi nyelvnek virágzását. Meg lett a méltatlan vád is czáfolva, s naponkint általánosabb lőn azon meggyőződés, hogy lehet is, kell is magyarul alkotni a törvényt. Már 1790 óta minden országgyűlés buzgó lelkesüléssel sürgette a honi nyelv emelését s történtek is fontos előrelépések, különösen az 1825. és 1830-ki országgyűléseken,* melyek a jövendőnek utat törve, biztos reményt nyújtanak gyorsabb és sikeresebb haladásra.
Utalás II. József kísérletére, amellyel a német nyelvet akarta hivatalos nyelvként bevezetni Magyarországban. Erre irányuló híres rendeletét 1784. ápr. 26-án bocsátotta ki.
A jelentésnek ez a megállapítása nem pontos. A megyéknek ugyanis csak egy része szólalt fel a latin nyelv visszaállítása mellett, számos megye azonban a latin helyett a magyar nyelvet kívánta volna hivatalos nyelvként bevezetni. (Vö. Marczali H.: Magyarország története II. József korában. 2. kiad. Bp. 1888. II. köt. 384. kk.)
Az 1825/27-i országgyűlésen az Akadémiát életrehívó 11. tc. jelentette a magyar nyelv ügyében a legnagyobb előrelépést; az 1830: 8 tc. a hivatalok és a törvénykezés nyelvhasználata területén terjesztette ki erősen a magyar nyelv használatát, kimondta, hogy hivatalokra csak magyarul tudók alkalmazhatók, és 1834. jan. 1. után nem engedélyezte magyarul nem tudóknak az ügyvédi vizsga letételét.
Ezen tekintetek s az egész országnak határozott utasításokba kijelentett közakarata édes kötelességünkké tevék a legközelebb lefolyt országgyűlésen mindent, amit törvény nem tilt elkövetni nemzeti nyelvünk ügyében s az országgyűlés egyik legelső munkája volt azon felírás, melly 1833-ki március 30-kán e tárgyban Ő Felségéhez felküldetett, s mellyben azt sürgette a nemzet, hogy törvényei magyar nyelven alkottassanak, s a felírások s királyi válaszok szinte magyarul készüljenek.* Harmadfél esztendeig vártuk a kedvező választ, reményeinkben nem csüggedve, mert azt hittük, hogy kívánatunk tiszta igazsága kizárja a megtagadás lehetőségét. De harmadfél év múlva keserű érzés váltotta fel reményeinket, mert az 1835-ki október 5-én érkezett királyi válasz igazságos kívánatainkat félrevetette, sőt előre haladás helyett visszalépést foglalt magában.* Érzékeny volt a közfájdalom, mellyet a királyi válasznak váratlan tartalma okozott, mert súlyosan éreztük eddig is a káros következéseket, mellyek nemzetiségünkre s a közértelmesség kifejlődésére a diák nyelvnek honi nyelvünk feletti uralkodásából származtak, s a kormány mégis honunk közérdekének, a nemzet közkívánatának ellenére tovább is fenn akarta tartani az idegen nyelvet ezen természet elleni elsőségben; és pedig egy olly idegen nyelvet, mellynek nincs honja, nincs nemzete, melly nálunk divatozó alakjában nem Róma dicső nagyságának ékes maradványa, hanem inkább a középkor sötét századainak szüleménye, s tarka vegyületével a hajdani Rómának pontos rövidségű szép nyelvétől olly igen különbözik, hogy Róma pór népe is pirult volna azt magáénak ismerni. Mélyen éreztük mi nyelvünk sorsának méltatlanságát, s meg lévén győződve, hogy nyelv s nemzetiség kifejlődését parancsoló hatalommal gátolni fejedelmi jusok közé nem is tartozhatik, elhatározánk, hogy előbbeni felírásunkat ugyan ismételni fogjuk, de ezentúl minden törvényt csak magyar nyelven szerkezünk, mert azt törvény nem tiltja, más korlátot pedig nyelvünk felett törvényesnek nem ismerünk.* A képviselőtáblának ezen végzését a méltóságos fő RR el nem fogadták, s minthogy az ő ellenszegülésök miatt még felírásunk sem juthatott a kir[ályi] szék elébe, végre nálunk a többség elhatározá, hogy kedvezőbb királyi válasznak eszközlésére nádori közbenjárás kérettessék, s annak sikerüléséig előbbi végzésünk függőben maradjon. Ebben a fő RR is megegyeztek, s Ő Császári Királyi Főhercegsége országunk Nádora mind a két tábla által megkéretvén, a nemzet s Fejedelem közti közbenjárást hivatalos tiszte szerint el is vállalta.* Mi pedig el valánk határozva, arra is, hogy ha kérésünk ismét sikertelen lesz, s a törvények magyar szerkezetének elsőségét és egyedül eredetiségét még a nádori közbenjárás következésében sem ismeri el a királyi válasz, tettleg teljesítésbe vesszük felfüggesztett végzésünket, és semmi törvényjavaslatot diák nyelven fel nem küldünk; sőt többen már előre kijelentettük, hogy készebbek vagyunk minden törvény nélkül eloszlani, mint az alkotandó törvények diák szerkezetét valaha többé elsőnek, eredetinek s a kétségek esetében elhatározónak elismerni.* A nádori közbenjárásra szóval kiadott királyi válasz tartalma az volt, hogy a már ezen az országgyűlésen alkotandó törvényczikkelek magyar és diák nyelven terjesztessenek Ő Felsége helybehagyása alá, de a támadható kétségek esetében az eredeti magyar szerkezet legyen elhatározó.* Kedvezőbb volt ezen válasz mindazoknál, mik eddig a magyar nyelv ügyében kiadattak; mert a törvények magyar szerkezetének egyedüli eredetisége megismertetvén, honi nyelvünk, törvényeink nyelve lőn. Fontos és nagy következéseket ígérő lévén nyelvünknek ezen előlépése, törvény által kívántuk azt biztosítani, de a királyi válasznak első részét, hol az mondatik, hogy »már az ezen országgyűlésen alkotandó törvényczikkelyek magyar és diák nyelven terjesztessenek királyi helybehagyás alá«, törvénybe iktatnunk nem lehetett, mert lekötöttük volna általa nyelvünk jövendő haladásának legszebb reményeit. Eddig még törvény nem parancsolja, hogy az alkotandó czikkelyek magyar és diák nyelven készüljenek, sőt a nemzet még a felírásokra és királyi válaszokra nézve is egyedül a magyar nyelvet kívánná megállapítani, ha pedig most, midőn nyelvünk ügyét ismét egy nagy lépéssel előbbre vittük, törvény által mondanánk ki azt, mit a királyi válasz első része foglal magában: honi nyelvünk a diák nyelv bilincseiből soha végképpen ki nem szabadulna, mert minden ebbeli törekvésünknek azt vetnék ellenére, hogy a két nyelven dolgozás most engedett első lépésünknek nyilván kikötött s elfogadott feltétele volt. Úgy készítettük el tehát a törvényjavaslatot, hogy általa további haladásunknak útját el ne zárjuk, de Ő Felsége ismételt felírásunkra sem fogadta el javaslatunkat, sőt az országgyűlés utolsó napjaiban kiadott királyi válaszban foglaltatnak.* Csak néhány óránk volt még hátra az országgyűlés berekesztéséig, s ezen néhány óra alatt elhatározó lépést kelle vala tennünk, mert a királyi válasznak jövendőnket is megkötő tartalmát el nem fogadhattuk. Csak lebilincselt rabszolga köthet ollyan alkut, mellyben szabadságának egykori lehetőségéről is lemond, hogy sorvasztó lánczainak súlyán némileg könnyíthessen. De a nemzet képviselői a nemzet legszentebb sajátja felett illy alkuba nem ereszkedhettek; nekünk egy előlépésért honi nyelvünk egész jövendőjét feláldozni nem szabad vala. Csalódott reményeink égető fájdalmában elhatároztuk tehát, hogy mivel a törvények diák szerkezete nem törvény, csak gyakorlat szerint tartatott eddig is eredetinek s a kétségek esetében elhatározónak, ezen gyakorlatot pedig most a jelen országgyűlésnek ellenkező újabb gyakorlata, melly a nemzetnek Ő Felsége elébe terjesztett közkívánatából, s erre következett királyi válaszból származott, egészen megmásolta: mi a most alkotott s ezután alkotandó törvényeknek magyar szerkezetét fogjuk csak eredetinek s elhatározónak elismerni; hogysem azonban bármelly előrevágó világos vagy homályos kifejezésekkel a nemzeti nyelv előrehaladását gátoljuk, készebbek vagyunk inkáb arra, hogy az iránt törvény ne is alkottassék. Ez tüstént országos határozattá lőn;* de azon választmánynak, melly a nagyméltóságú magyar udvari Cancelláriával a törvények szerkezete felett értekezett, meghagyaték, hogy mielőtt a határozatról a nagyméltóságú Cancelláriát tudósítaná, igyekezzék a kérdés alatti törvénynek olly szerkezetét eszközölni, mely aggodalminkat megszüntetvén, azt a nemzet részéről is elfogadhatóvá tegye. Eljárt ezen reábízott tisztében az országos választmány, s igyekezete szerencsésen sikerülvén, a törvény kedvezőbb szerkezete elkészült,* s Ő Felsége által helybe is hagyatott.”
A Kölcsey készítette feliratot l. az országgyűlés Írásai-ban, I. köt. 156. kk.
A leirat kihirdetését és tartalmát l. Országgyűlési Tudósítások V. köt. 171. o., magát a leiratot az országgyűlés Írásai-ban, V. köt. 312. kk.
A királyi leirat fogadtatására l. az 1835. nov. 2-án elkezdődött vitákat, Országgyűlési Tudósítások V. köt. 189. kk., a határozatot uo. 192. o. Az alsó tábla állásfoglalását tartalmazó felirattervezetet l. az országgyűlés Írásai-ban, VI. köt. 18. kk.
A főrendek elutasító állásfoglalására l. nov. 30-i ülésük leírását az Országgyűlési Tudósítások-ban, V. köt. 267. kk. – A nádori közbenjárás kérésének és dec. 12-én történt elfogadásának körülményeit uo. 301. kk.
Deák ilyen értelmű, dec. 9-én tartott beszédét l. uo. 302. kk.
A nádor 1836. febr. 19-én hirdette ki a király válaszát. (Az ülés leírását l. uo. 490. kk.)
Az ápr. 30-án kelt újabb királyi választ l. az országgyűlés Írásai-ban, VII. köt. 728. kk.
A vitatásokat és a határozatot l. Országgyűlési Tudósítások V. köt. 676. kk.
Ti. a magyar nyelvről szóló 1836: 3. tc. 1. §-a, amelyben a király hozzájárult, „hogy a törvények magyar szerkezete eredeti, és a két szerkezet közt támadható kétséges értelem eseteiben elhatározó legyen”.
(Folytatása következend.)*
A tudósítás folytatása a következő két számból kimaradt, s csak a 8. számban került rá sor. – Deák szept. 10-i levelében részletesen írt Kossuthnak a követjelentés megyei fogadtatásáról és megküldte a jelentésre hozott közgyűlési határozatokat. (L. az MTA Könyvtára, Kézirattár, Ms 4849/50. sz.)
