42. Buda, 1838. február 11. Kossuth levele anyjához drámai irodalmunk elmaradott voltának okairól.
42. Buda, 1838. február 11.
Kossuth levele anyjához drámai irodalmunk elmaradott voltának okairól.
Kossuth levele anyjához drámai irodalmunk elmaradott voltának okairól.
Buda. Februar 11. 1838.
Kedves Anyám!
Hetedikérőli becses levelét vettem. Hogy Benyovszky úrban sokak bizodalma egyesül, tudom. Én sem hiú nem vagyok, hogy magamat annyira fontos személynek képzeljem, miszerint ügyemnek elsőséget követelhetnék, sem olly igazságtalan, hogy mások ügyeit miattam hátratétetni kívánhatnám. Minden haladékot tehát, melly tisztelt ügyvédem elfoglaltatásából ered, vagy jövendőben eredni fog, nemcsak békén tűrök, sőt sürgetőleg kérem Benyovszky urat, valahányszor több foglalatosságok egybetorlódása miatt valakinek hátrább kell maradni, mindig én legyek az, aki hátramarad, de sohase legyek az, aki miatt mások ügye késik.
Azonban azt írja édes Anyám, hogy Benyovszky úr oda nyilatkozott: „sok van, amit mondani múlhatlanul kell”. Erre meg kell jegyeznem, hogy én már többször kijelentett elhatározásomat soha és semmi esetben meg nem változtatom. Ti. csak azon védelmet tartom lehetőnek és szabadnak, mellyre a törvény világos jogot ad; ha így védelmeznem magamat nem engedtetik: a védelemnek egyéb neme physicai és moralis lehetetlenség. Meglehet, hogy ezzel ártok magamnak, nem vitatom; s tudom, vannak, kik azt tartják, süker reménye nélkül ártani magunknak, bolondság. Ezt sem vitatom. De azt tudom, hogy a törvényhez hajthatatlanul ragaszkodni kötelesség, kötelességet nem teljesíteni vétek, s ha csakugyan azon súlyos állapotban vagyok, hogy bolondság s vétek között kell választanom: a választás nem nehéz.* Ha ezen elhatározásomat Benyovszky úr el nem felejti, úgy fogja találni, nem sok, amit múlhatlanul mondani kell. Kérem is, méltóztassék e szűk körben maradni, s annál inkább kérem, mentől inkább óhajtom, hogy becses idejét, hathatós pártfogását más ügyefogyottaktól mentől kevésbé vonja el. Különben is ha e kört haladná munkájában, bármi remek legyen is az – amint tőle más nem is telhetik –, én megegyezésemet kénytelen volnék megtagadni – ami nagyon fájna.* Ezen nyilatkozás – gondolom – munkáját rövidebbé teheti s módja lehet arra is megemlékezni, hogy Húsvét után a Hétszemélyi Tábla nem ül.*
Mintegy három-négy szó törölve. (Wesselényi, ill. Vörös Antal jegyzete.)
Benyovszky, mivel úgy látta, hogy védencét akkor is elítélhetik, ha nem védekezik, azt tervezte, hogy a beiktatandó szóváltásba belefoglalja a velős védelemben elmondandókat is (vö. a 43. szám bevezetőjében mondottakkal).
A Hétszemélyes Tábla 1784-ig évi 2, 1790-től évi 3 törvényszakot tartott.
Amint örvendek, hogy édes Atyám s testvéreim egészségesek, úgy fájlalom mondhatlanul, hogy édes Anyám gyengélkedik. Mit tegyek, mit tehetek egyebet?
Szegény Timár* esetét igent sajnálom. Csak rendes dolog, hogy a gyöngyösi útat annyi törekvés, annyi borzasztó büntetés sem képes biztossá tenni. Lina húgomat bántani fogja, hogy szívessége hasztalan volt s méltán. Szüretet nem lehet újra kezdeni a mi kedvünkért; tehát új ürmöst sem lehet újra készíteni; pedig az új ürmösnek édes csípőssége az (mondják, illyen a házasság is), mit bornemissza létünkre édes Atyám s én is kedvelünk.
Személyét nem tudtam azonosítani.
A küldöttekért küldöm köszönetemet. Ládát is kaptam már. Könyveim, mikorra e levélre választ nyerhetek, bizonyosan mind kiolvasvák.
[Örvendek, hogy a dramaturgiai társaság ülése éldeletet nyújtott édes Anyámnak, s az ott vitatott kérdésről, t. i. miért olly szegény drámai literatúránk, íme írok egy pár szót, nem mintha valami okosat írni gondolnék, hanem hogy magamat mulassam; időmet töltve s tán kedveseimet is, míg olvassák, amit unalomból firkáltam.*
Kossuth anyja az 1837-ben alakult Kisfaludy Társaság 1838. február 6-án lezajlott évi üléséről számolhatott be. Itt történt a Társaság Mi befolyása van a drámai literatúrának a nemzet erkölcsi életére, s miért nálunk, magyaroknál olly kevés eddig az eredeti drámai munka? címmel kiírt pályázatára beérkezett dolgozatok elbírálása. A pályadíjat Tarczy Lajosnak, a pápai kollegium filozófia professzorának ítélték (Társalkodó, 1838. 12.; Tarczy munkája megjelent A Kisfaludy-Társaság Évlapjai. I. Buda, 1841. 35–82., majd önállóan is: A dráma hatása és literatúránk drámaszegénysége. Buda, 1843).
Hogy literatúrai világunk izog-mozog, nógat, panaszkodik, szeretem: mert a literatúrában is igaz, hogy mozgás élet, mozdulatlanság halál. De ha azt gondolják azon jó urak, hogy dramaturgiai literatúránk szegénységének valamelly rendkívüli okai vannak, s reményt vesztve jajveszékelnek – sajnálom. A dolog igen természetes. Az volna rendkívüli, példátlan jelenet, ha drámai literatúránk szegény nem volna. Nem kell gondolni, hogy valamint minden egyéb, úgy e pályán is más fokokon haladhatunk előre, mint mellyen más nemzeteket haladottaknak a historia mutatja. És mit mutat a história? Ha nem csal emlékezetem, azt, hogy egy nemzetnek sem volt, nem mondom jeles, de csak meglehetős drámái literatúrája is, mielőtt nemzeti játékszíne zarándokságából kivergődött. Ez első tekintettel paradoxonnak látszik, olyannak, – mintha azt állítanók, hogy a fiú apja előtt született, de mégis igaz. Elébb játékszín, aztán drámai literatúra. Később kölcsönösen hatnak egymásra, de ez nincs, míg amaz nincs, vagy csak tegnap óta van.
Hibázik, aki azt hiszi, hogy az író publicumot teremt magának; nevelheti, mívelheti, szaporíthatja igenis, de semmiből nem teremtheti. Nem a publicum van az íróért, hanem az író a publicumért. Ennek lenni kell egy bizonyos mértékben, hogy írók találkozzanak; márpedig a dramaturgiai költésznek tulajdonképeni első okozó publicuma a játékszíni publicum, az olvasó csak későbbi járandóság. Ahol pedig játékszín nincs, nincs játékszíni publicum, ahol ez nincs, nincs játékszíni költészet. Ezt mutatja a historia Euripides és Sophocles idejétől egész Grabbeig* minden nemzeteknél.
Grabbe, Christian Dietrich (1801–1836): német drámaíró, G. Büchnerrel a realista történelmi dráma megteremtője.
A görögöknél az isteni találmányú olympiai játékok a genie és talentum minden ágainak becses publicumot nyújtottak. Többek között nem volt a költészetnek, tudománynak olly neme, mellyel ott föllépni és roppant dicsőséget nyerni nem lehetett volna. Historicusok, versezők, philosophusok stb. egyiránt számot tarthattak egy dicskoszorúra azon olajfa ágaiból, mellyet a „szép koronák olajfájá”-nak, καλων οτεοβα νων-nak neveztek. És mégis mindaddig, míg a szerzők csak magok olvasák a nemzet előtt észműveiket, dramaticusok nem léptek föl. Csak miután nagyobb hatás okáért előbb az epopéákat, hőskölteményeket mimicus ábrázolatok kíséretében adták elő, később a színészeti előadások a nemzeti játékok lényeges részévé váltak, csak ekkor tűntek elő az Euripides, Sophocles, Aeschylos stb. gyönyörű művei. Azon dramaturgiai költők, kiknek darabos gyártalmain hebegték első szavaikat Thalia és Melpomene papjai, elhaltak a feledékenység porába nevökkel együtt; de játékszínnek kellett előbb lenni, hogy Sophoclesek, Euripidesek lehessenek.
A rómaiaknál a drámai játékszín állapodásra sohasem jöhetett. Ezen nemzet gyermekkorában lételeért, férfikorában hódító szellemből, aggságában tengésének hosszabbításáért küzdött; de mindig küzdött. Kard nemzette, kard növesztette, kard vesztette. Janus temploma zárva ritkán volt, s mindig csak kurta időre. E nemzet tehát még játékban is a borzasztó valóságot szerette. Vért kívánt látni és veszélyt és halált nem ábrázolatban, de valóságban; s nem volt mégis eléggé ostoba, hogy olly hiedelmet tápláljon, mint Nuri effendi ezelőtt nehány évvel Budán, ki játékszínbe vezettetvén, hol épen valamelly tragicus színmű adatott, szépen megköszöné a mulatságot, de mégis sajnálkozását jelenté, hogy az ő mulattatása végett a színpadon két szegény ficzkót meggyilkoltak. A római arenákban valósággal gyilkoltak, és – különös psychologiai tünemény, kivált a szelíd nőnem tekintetében – gyakran 20–30 ezer néző volt jelen, több mint fele asszony, mindenik néző vetoval bírt, mint a lengyel nemes hajdani nemzeti gyűlésein, egyetlenegy újj fölemelése, egyetlenegy szó képes volt a legyőzött gladiator életét megmenteni; és mégis, midőn a retiarius hálójával földre rántá s vas villájával földhöz szegezé a secutort, háromszor tekintett körül, mielőtt a halálos döfést megadná, s többnyire egy újj sem emelkedék a szerencsétlen színjátszó életét megmenteni. Ezernyi ezer lárva között keine einzige fühlende Brust.* Meglehet, szokás, mert az olly gyarló ember a legirtózatosabbat is megszokja, meglehet tartózkodás a vért szomjazó sokaság dühétől, ki azon gyönyörtől, hogy a halálos döfést büszke nyugalommal, szemhunyorítás nélkül fogadtatni, még haldoklás közben sem vonaglani s végre lábnál fogva kivonszoltatni lássa a szenvedőt, magát megfosztatni nem egykönnyen engedé vala, s ki vetojával élt volna, alkalmasint úgy járhatott, mint Mokronovszky a királyválasztó lengyel gyűlésen 1764-ben.* Akármi oka volt, elég az hozzá, ők a rómaiak e szörnyű spectaculumot szerették, a szelídebb drámát nem, a szörnyeteg Neró maga is játszott a színen, de császársága fényével sem volt képes tartós érdeket gerjeszteni, úgyhogy ostoba hiúsága mutatványait kénytelen vala a görögök földére czipelni. Rómában a vad viták intézői sohasem voltak kénytelenek a dráma ellen pártfogást kérni, mint Erzsébet királyné idejében a londoni medvezaklató (Bärenhetzer) kérte a Drury Lane-i játékszín bezáratását, mivel a publicumot a medveharcz férfias mulatságától elvonja. És mivel Rómában a drámai játékszín állandóságra sohasem kapott, dramaturgica literatúrája örökké sovány maradt, mert bíz én Plautus és Terentius comediáit színészeti remekeknek épúgy nem tartom, mint Seneca tragédiáit nem.
Unter Larven die einzige fühlende Brust. SCHILLER, Der Taucher. V. 123.
Híres, az utókor által kissé kiszínezett jelenet az 1764. évi szejmen. Mokronowski, Andrzej (1713–1784) 1764. május 7-én ünnepélyesen tiltakozott az oroszbarát Czartoryski-párt által alkalmazott erőszak ellen, mire az ellenpárt fegyveresei (félreértve Adam Czartoryski intését) kardot rántottak; Mokronowski azonban, ha élete egy pillanatra valóban veszélyben forgott is, mint az szándékában állt, elhagyhatta a termet. (E. ROSTWOROWSKI: Polski Slownik Biograficzny XXI. Wroctaw stb. 1976. 589.– Az adatot Petneki Áronnak köszönhetem.)
Olaszország későbbi századaiban sem voltak remek dramaticus írók, mindaddig, míg X-ik Leó a játékszínt pártfogása alá nem vette; csak ezután teremté Trissino érsek Sophonisbéje újjá az olasz drámát;* most pedig a legújabb korban az olasz ízlés egészen az operának adván osztatlan kedvezéseit, úgyhogy a tulajdonképeni drámának jóformán publicuma sem volna, a classicus föld dramaturgiai költészetekben is (operát kivéve) nagyon szűkölködik.
Trissino, Giorgio (1478–1550) az arisztotelészi szabályokat követő drámája, amelyet X. Leó pápa 1514-ben nagy pompával adatott elő.
Spanyolországnak, a római-maurus gothicus és tulajdonképeni spanyol vagy cantabricus emlékezetekkel olly gazdag Spanyolországnak Lopez de Vega volt első jeles dramaticus költője. De ő előtte játékszíne már régen volt a nemzetnek. Igaz, hogy a vallás méltóságát becstelenítő mai képzetünk szerint – de akkori gondolkodás szerint nem – Lopez Vega előtt már gyakran épen nem művésztelen módon előadva látni lehetett Idvezítőnk halálát, az ördögöt, mikint első anyánkat csábítja, Szent Magdolnát toiletjánál; a harlequin egész ihletességgel mondá a színpadon Ave-jét, Judás paternosterjét; de csakugyan spanyol nemzeti játékszín régen volt, mielőtt drámai literatúrája megnemesedett.
Angliában valameddig a játékszín hősei alkatjokat utczán ütötték fel, s az úgynevezett vagrant faluról falura járt, említést érdemlő dramaticus költő nem mutatkozott, csak miután Drury Lane állandó lakot nyújtott a színészetnek, csak ezután tűnt elő Shakespeare.
Így a francziáknál valameddig 14-dik Lajos a franczia játékszínt pártfogása alá nem vette, a franczia dramaturgia csak hebegett, mint Garnier és Hardy* gyermeki dadogásaiból látjuk, miután állapodást, fejlést nyert a játékszín, akkor támadtak Racine, Corneille, Moličre stb.
Garnier, Robert (1541–1590); Hardy, Alexandre (1569–1631): francia drámaírók.
A németekről hallgatok, mert ennek játékszíni történetét közönségesen ismerjük. Ez volt a drámai literatúra sorsa mindenütt, még az indusoknál is, kiknek sanscrit nyelven írott drámai literatúrájok, mint fordításokból ismerjük, korántsem sovány és becstelen.
És mit akarunk mi? Színházunk is csak tegnap óta van:* színészünk pedig művészi értelemben még épen nincs (én legalább így tudom a dolgot), s már drámai literatúránk soványsága felett panaszkodunk! Hát hol volt a publicum, mellynek számára dramaturgicus genie-ek írjanak? Talán a Thalia vándor nem papjait, de gúnyolóit, büdös állásokban pipaszónál bámult publicum-e azon varázskör, melly genie-ket ébreszthet? Nálunk támadhattak-e felséges drámai költők, valameddig a színészet a művészi lábtón legalább egy pár fokot nem hág? Nálunk, hol tán még most is patriotismusra van szükség, ez lehetetlenség.
A Pesti Magyar Színház (1840-től Nemzeti Színház) 1837. augusztus 22-én nyílt meg.
De már igen is sokat firkáltam; der langen Rede kurzer Sinn. Augustus óta van csak nemzeti játékszínünk; tehát még remek drámai műveink nem lehetnek; s ha – levén már játékszínünk – óhajtjuk, hogy drámai remekmíveink mielébb legyenek, ne az írókról gondoskodjunk, hanem a játékszínről és színészetről; amannak szerezzünk állandóságot, ennek művészi tökélyt, miszerint nem patriotismusból, hanem gyönyörűségből mehessünk játékszínbe; és lesznek drámai költőink, mert lesz publicum, amelly koszorút is nyújthat s pénzt is az írónak, amazt közvetlen, ezt közvetve. Miként gondolnám én színészetünket emelhetni?] ezt, ha tudnám, hogy nem untat, megírnám máskor, s Jósikáról is valamit.*
Kossuth ígéretét 1838. május 20-i levelében teljesítette (411–412. l.).
Most kezeit csókolom
K. Lajos m. k.
Egykorú másolat: OL Kossuth-gyűjt. I. 49.
(VA 233.) 55–60. és XIX. sz. végi másolat.
OSzKKt. Oct. Hung. 898. 52–60. alapján.
Közölve: Kardos, ROLT 1906. 3. 89–93.
(VA 233.) 55–60. és XIX. sz. végi másolat.
OSzKKt. Oct. Hung. 898. 52–60. alapján.
Közölve: Kardos, ROLT 1906. 3. 89–93.
A levél [ ]-be fogott része stiláris változtatásokkal közölve: Egy-két szó a drámai literatúráról (Levéltöredék). Közli A. J. [Ágoston József] Társalkodó, 1838. 29. sz.*
E közlés szolgált alapjául a Kossuth Lajos munkáiból. S. a. r., bev. KOSSUTH FERENC. (Magyar remekírók 20.) Bp. 1902. 13–17. Színművészetünkről címmel megjelent részletnek. – A levél elemzését lásd CSABAI, 1961. 51–55.; uő valószínűsíti a római, illetve az óind drámáról mondottak forrását is (KÖLCSEY FERENC: Nemzeti hagyományok /1826/; M-t-y: Színészek jutalmazása a régi s újabb időkben. Társalkodó, 1835. 173–174., illetve VÖRÖSMARTY MIHÁLY: A hinduk drámai literatúrájáról. Tudományos Gyűjtemény, 1831–1832).
