53. Buda, 1838. július 4. Kossuth levele anyjához: örül Lujza húga férjhezmenetelének; kéri, az esküvőt ne tegyék felmentésétől f…
53. Buda, 1838. július 4.
Kossuth levele anyjához: örül Lujza húga férjhezmenetelének; kéri, az esküvőt ne tegyék felmentésétől függővé.
Kossuth levele anyjához: örül Lujza húga férjhezmenetelének; kéri, az esküvőt ne tegyék felmentésétől függővé.
Buda, julius 4-d. 1838.
Kedves jó Anyám!
Szeretem hinni, hogy Luiza húgomat választásában nemcsak egyedül hajlandóság vagy épen vak szenvedély vezette, hanem hogy egy fontoló tekintetet áldozott azon napoknak is, miket (mert ifjúságunkkal hervadnak el ifjú érzelmeink) rózsaszínű szerelem nem fog többé szépíteni, s mellyek gyakran olly mondhatlanul komorak, ha nincs, ami elfoglalja ember keblében a helyet, mellyet az enyésző szerelem üresen hagyott. És szeretem hinni, hogy jó szüleinek helyeslése szentesíti választását. És e hitben, amint mondhatlan örömmel olvastam a (nem tagadom) váratlan tudósítást, úgy küldöm enyészhetlen testvéri szeretetem legjobb áldásait. És reménytelve teszem ezt; mert az örök gondviselés annyi boldogság kútfőit helyezé az ember keblébe, hogy e tekintetben igazán ki-ki saját szerencséjének kovácsa. Az önfeláldozás resignativus pályája csak keveseknek (s jó, hogy csak keveseknek) van kitűzve, s ennek körén kívül az élet kevésbé zajos, kevésbé viharos. Fő feltétel a munkásság; ebből egészség ered; egészségből a vidor nyugalom, minden örömök kútfeje. Aki keble nyugalmának drága kincsét fényért, gazdagságért árúba nem bocsátja, s így magával mindig tisztában van; aki képzelt szükségeket nem teremt magának, s velök megannyi kínzó ördögöt nem idéz elő; aki vidor szívvel fogadja a keveset, mit a szerencse szűk keze nyújt s nem zúgolódik, miért nem több, hanem örül, hogy nem kevesebb; aki állapotjának hasonlítgatásába bocsátkozván nem panaszkodik, hogy az Isten őt cherubbá miért nem alkotá, hanem hálásan örvend, hogy féreggé nem alkotá: az illy ember – kivált azon gyengéd viszonyok körében, miket csak a házasság nyújt, s mikhez hasonló életfűszert az élet házasságon kívül nem adhat –, az illy ember hamar boldog lehet; pedig e boldogság sokakban csak magától függ. Isten adja meg e boldogságot édes Luizámnak, s jövendő férjének bő mértékben; a részvét, bizodalom s kölcsönös engedékenység fogjon kezet a szeretettel boldogságuk oltalmában. Ami engemet illet: ha Isten számomra még csak egyetlen egy munkás napot feltartott is, hogy az, s annak minden ereje, sükere hazámé s testvéreimé, arról bizonyosra tehetem.
De azt olvasom, hogy Viki húgom egybekelését az én állapotom úgynevezett jóra fordulásától akarja felfüggeszteni. Én e gyengédség kútfejét értem, érzem, s becsülni és érdeme szerint méltatni tudom, de szükségem van ezt elevenen szemem előtt tartani, nehogy kénytelen legyek őt szerencsétlenségről vádolni. Mégis csak (ha nem átok, legalább) hiba természetemben, hogy az én keblem melegét olly hideg külső fedi, hogy olly kevéssé közlékeny vagyok. Ah, engem senki, senki sem ismer. Még testvérem sem. Vagy mondanom kell-é, miképen engem korántsem az aggaszt, hogy minő jövendő vár énreám, hanem az: minő lesz kedves enyimeim jövendője, ha törékeny testi erőm lelkem erejével a versenyt nem győzvén korábban összeroskadok a viszontagságok alatt, mint szeretném; mondanom kell-é, hogy a gyámolatlanság ábrázolatja, melly ez elmélkedéshez csatlakozik, ébren s álmomban üldöz, mint egy pokolbeli rém; mondanom kell-é, hogy engem nagyobb boldogság alig érhet, mint azon bizonyosság, hogy ismét egy testvérem olly állapotba jött, hol az élet viszontagságai között nem fog egyedül elhagyatva állani, mert a férj legtermészetesebb védje s oltalma a nőnek; és mégis midőn hatalmában van nekem e vigasztalást nyújtani, mellemről egy malomkő terhét levenni, akkor fonák érzelgésből vigasztalás helyett ürömöt nyújt; könnyítés helyett terhelni akar azon gondolattal, hogy az én politicai gondolkozásom, az én állapotom áll késleltető gát gyanánt boldogsága frigykötésének útjában. O pfuj, pfuj. Ez ha akaratlan, sőt tiszta kútfőből eredt fonákság nem volna, nagy szerencsétlenség volna. Én nem panaszkodom azon osztályrész ellen, melly nekem a földi viszontagságokból jutott; ha az Isten nagyobb terhet mért bölcsessége szerint énreám, mint másokra, talán azért tette, mert erőt is többet adott, mint sok másoknak; de – gondolom – annyit kicsinyszívűség bélyege nélkül szabad mondanom, hogy terheim eléggé nagyok, s épen nem szükség őket azáltal súlyosítani, hogy testvérem, kinek boldogságáért szívvéremet adnám, illy gondolatot gördítsen reám: én vagyok az akadály, melly rendeltetése teljesülését gátolja.
Azért édes Anyámat is kérem, ne írjon s gondoljon így: „halasszuk, amíg lehet”, hanem inkább: „siettessük, amennyire lehet”. Ha kezeim szabadok volnának, ha élnék, ha tehetnék, a kiházasítás költsége nem volna akadály, s Vikim legfölebb közös névnapunkon oltár előtt állana; de így átkozott tehetetlenségemben legfölebb fogamat csikorgathatom. Ha jól emlékszem, Rozgonyiné elleni pörünk késedelmének okául egykor azt adá ügyvédünk, hogy egy 600 Ft-os positio, mellyet az eredeti 4000 ft-on kívül a kérdéses ház szerzeményes árába fizettem, vitatást szenved;* ha ez az akadály, kívánom, hogy ő erről, s minden még kétséges summáról vagy lemondjon, vagy azokat külön pörre tartsa fel, csak vége legyen. Ha csak két héttel siettethetjük is ezáltal Viki összekelését, nem is áldozat, ringy-rongy csekélység.
Lásd fentebb a 180. l. 3. jegyzetet.
Írja édes Anyám, hogy Vikim vőlegénye becsületes ember, hogy vagyonos szülék gyermeke; hogy jó reményű ügyvéd, hogy Pozsonyban volt, s engem ismer (aminthogy különös mesterség is volna az 1832/6-ki diaetán lenni, s engem ismerni); de mind ebből még nehéz kitalálni, amit édes Anyám felejtett megírni, ti. ki az én leendő sógorom.*
Ruttkay József, a hasonnevű abonyi postamester és birtokos fia, az 1840-es években az Iparegyesület pénztárnoka.
Megegyezésemről, helyben hagyásomról említést tenni kár vala. Ez olly színt vet rám, mintha én olly jogokat követelnék, mik a testvéri szeretet körét haladják. Pedig hogy megegyezésem a dologhoz nem múlhatlanul szükséges, eléggé mutatja az, hogy húgom már jegyet is váltott, mielőtt én ez egészről csak szót is tudtam volna. Azonban, ha valaki azt gondolná, hogy az én helybenhagyásom némileg mégis a dologhoz tartozhat, én azt hiszem, erről jegyváltás előtt kellett volna szóllani; és eszembe jutván, mikép Mili húgomról is azt, hogy menyasszony, Pozsonyban idegenektől hallottam, egy hónappal előbb, mint ő tudósított, azt hiszem, ha Viki húgom nehány hét előtt ennyit írt volna: „Rendeltetésem küszöbén állok, junius 1-jén jegyet váltandó; hogy teljesen nyugodt legyek boldogságomban, kérem áldásodat” – ez talán nem lett volna épen túlságos gyengédség, ha tulajdonkép szükséges nem volt is; és ezen testvéri viszonyú közlést a szóbeli izenet (melly különben is szintúgy csak jegyváltás utáni lett volna) sem lehete kipótolandó, mert illyesmi egy harmadik szájából mindig csak újság, s nem egyéb: Pesten arenát építettek; az építés lassan halad, húgod férjhez megy stb. Ne vélje azonban sem édes Anyám, sem Luizám, hogy neheztelek. Isten látja lelkemet. De mi férfiak, kik könyvekkel, tudományokkal sokat barátkozunk, egy kissé pedantokká leszünk, a logicát szeretjük mindenben, s felötlik nekünk, ha a syllogismust hátulról kezdik, s a köpenyegről eső után szóllanak. Kérem édes jó Anyám, erre egy szó választ se kapjak; a testvéri szeretet contestatióira nincs szükség, azt különben is tudom, s nem is szeretem ezeket mostani módú levelezésünk útjára kitenni; mentségére pedig még kevésbé van szükség, mert testvéri áldásom szintolly szíves most, mint előbb lett volna.
Junius 26-án írtam édes Atyámnak. Tiszt urak szívesek voltak levelem átküldését siettetni, nehogy édes jó Atyám nevenapját azon kellemetlen érzéssel töltse, hogy fiának a tiszteletre méltó ősz atya eszébe sem jutott. Pedig mégis így töltötte, mert levelem, mint látom, kéznél még 29-kén sem volt. Perem 4 hónapig a Fiscusnál, én azalatt fogságban, s ígéretül csak annyi, hogy a törvényfolyam alatt perem ügyvédemnek átadatik; a törvényfolyam lefolyt, s perem még csak át sem adatott. Végre tisztelt barátom s ügyvédem elutazik anélkül, hogy meglátogatná az ő rajta kívül mindenkitől elzárt védenczét, s ha csak ennyit is szóllana: „Barátom, 5 hónapja, hogy nem voltam nálad, hiában, dolgom volt, de most elutazom, nincs-é valami kívánságod, mit teljesíthetnék, míg itt vagyok, vagy mire nézve visszajöttömig előkészületeket rendelhetnék.” Azonban jól van, amint van. Az emberi értelem halad. Seraingban, Cockerill John gyárában* csaknem minden munkát gépelyek tesznek, az érczásástól a srófcsavarásig. Én reméllem, maholnap oda jutunk, hogy minden moralis és intellectualis és hivatalbeli kötelességeket gépelyek teljesítenek. Miért is nem? Hisz egy jó gépely kész ember, kivevén, hogy szíve nincs, a szív pedig mai világban igen felesleges portéka. Mi bolond vagyok én kívánni, hogy az én ügyem a Királyi Fiscus vagy akárki más előtt olly fontos legyen, mint énelőttem.
John Cockerill (1790–1840) által az 1820-as években alapított vasmű Ličge mellett; a korabeli Európa egyik legjelentősebb, a vasútépítési láz idején szinte fogalommá vált üzeme.
Balogh dr. urat szíves barátsággal tisztelem, kérem, vessen egy pillantást a képre, melly íróasztala fölött függ; s ha látja, hogy maga Hahnemann is tar agyú, meg fog bocsátani, ha avatatlan létemre kételkedem, hogy tudománya a kopaszságot képes legyen orvosolni. Ha képes volna, most midőn az ifjak olly hamar vénülnek, azonban öregeknek látszani a vének sem szeretnek, és „age is not privileged against folly”, minden homeopatha kis idő alatt legalábbis millioner volna. Az én hajam elmenését megakadályozni pedig még azért is igen bajos, mivel már elment, s az az egy-két szál, melly még imitt-amott leng, mint kopár sziklán a fű, ez non merita la spera. Nem is tartaná meg egyéb, mint talán a borotva. Hanem már gyomrom tekintetében örömest hajlok tanácsára, sőt kérem azt. De magamról csak annyit mondhatok: nem vagyok eléggé rosszul, hogy betegnek mondhatnám magamat, nem is eléggé jól, hogy egészségesnek. Étvágyam soha sincs; s ha eszem, csak mechanice cselekszem, mert délben enni szokás, mint éjjel fekünni, ha szemünket nem hunyjuk is. Nyelvemen 4 esztendő óta soha nem tágít egy késfoknyi vastagságú dér; minden reggel olvasztom, vakarom, kefélem; fel sem veszem, aztán örökké köpdösök, mint a macska. De ami legfőbb, igen lankadt vagyok mindig; hanem különösen egész reggel s délelőtt igazán gyenge. Gyomromban mindig igen kellemetlen érzés lakik; azt gondolnám, ehetném, pedig nem igaz, mert ha ételt hoznak, nem jól esik. Csak a gyümölcs-étel esik jól, és a nyers gyümölcs is, ha gyomorfájás nem követné. Szíves köszönettel fogadom orvosi segedelmét, ha igazán hiszi, hogy radicaliter segíthet; különben foldozgatás miatt nem örömest szenvedném az orvoslás alkalmatlanságait. Eltartok, míg élek. Tovább nem kell. Szent Pál szerint testestül feltámad az is, kit a farkasok megettek. Egy font homeopathicus chocoládét kérnék alásan Pregárdttól.* Nem tudom, mit egyem reggel, a tejet már igen unom. Cura alatt mennyire szabad a dohányzás?
Pregárdt János: gyógyszerész, a Kaszinó igazgatója.
Ágoston barátomnak mondja meg édes Anyám: széles e világon senki sem vesz szívesebb részt boldogságában,* mint én. Ne szégyenlje, hogy könnyezett izenetekor.
Ti. megnősült, és a Borsod megyei Sátára költözött.
Be boldog ő, hogy falun fog lakni. Heureux ceux qui aiment la nature; ils la trouveront, et ne trouveront qu’elle au jour de l’adversité!*
Kossuth Vilma leánya és felesége halálát, majd a kiegyezést követően intenzíven a természettudományok felé fordult (lásd SZEKFŰ GYULA: Az öreg Kossuth. = Emlékkönyv Kossuth Lajos születésének 150. évfordulójára. Bp. 1952. II. 388. sköv.), és érdeklődésének e fordulatára többször is vonatkoztatta a Chateaubriand-tól származó idézetet: Kossuth – Szontagh Miklósnak, 1872. szeptember 23. (KLI VIII. 436.); Kossuth – a Természettudományi Társulatnak, 1876. augusztus 12. (Természettudományi Közlöny, 1876. 451.); Egyetértés, 1892. szeptember 28.
Küldöm fiúi kézcsókolásomat, testvéri öleléseimet, édes Anyámnak
engedelmes fia
Lajos mk.
Lajos mk.
Egykorú másolat. OL Kossuth-gyűjt. I. 49.
(VA 233.) 97–102.
(VA 233.) 97–102.
Közölve: Magyar Hírlap, 1909. december
25. mell., majd Kosáry, 1943. 254–257.
25. mell., majd Kosáry, 1943. 254–257.
