260. [Budapest], 1848 július 4. Kossuth cikkei a Kossuth Hírlapjában:
260.
[Budapest], 1848 július 4.
Kossuth cikkei a Kossuth Hírlapjában:
[Budapest], 1848 július 4.
Kossuth cikkei a Kossuth Hírlapjában:
a) A király úgy őrizheti meg hatalmát, ha Magyarországra költözik.
VISZONYUNK AUSTRIÁHOZ.
Nem kell istentől ihletett jós szellem, hogy politicában a dolgok fejleményét előre lássuk.
Mi a dolgot eképen látjuk:
Magyarországnak a múlt országgyűlésen hozott törvények által nem szerzett, hanem csak visszaszerzett jog- s törvényszerű szabadsága két ellenséggel találkozik.
Egyik reactio, másik az illyr-szerb pártütés.
Amaz egyelőre abban töri fejét, hogy a birodalom egységének ürügye alatt a magyar pénzügyeket s a magyar hadügyet a bécsi kormány kezeibe visszakerítse.
Hiszen e kettő a nemzetek önállásának feltétele. Ennek dőltével a többi majd magában elkövetkezik.
A megbukott rendszer olyan, mint a férgek azon neme, mellynek minden íze külön élettel bír. Konczold száz ízre, minden íznek külön élete van. Ha nem marhat, mozog.
Az ördög nem halt meg, ámbár oltára rideg, pusztán áll.
A reactio emberei megkísérték a hadsereget a dolgok új fordulatától elidegenítni. Ez sikerült.
Engedetlenség, a magyar kormány működésének rendszerített elbénítása, minden percznek átkozott tüneménye volt.
A nádor kir. helytartó férfias határozottsággal, szigorú lelkiismeretességgel fogta fel törvényes helyzetét. Nem vonta meg semmiben a magyar ministerium törvényszerű kívánatitól gyámolítását.
S a reactio azzal gyanúsítá, hogy ő az, ki felséges bátyjának királyi hatalmát megcsonkította.
Ő, kinek mindennapi esdeklése, hogy király hű magyarjainak körébe jőjön, s vegye át dicsvágyat nem ismerő kezeikből saját kezeibe az országlás gyeplőszálait.
Ő, kiről el fogja mondani az igazságos történetírás, hogy olly magasztos resignatióval, minőt keveset mutat a história, mentette meg V-ik Ferdinand roskadozó trónusát.*
Utal a nádor szerepére Batthyány kinevezésének siettetésében, egyeztető tárgyalásaira március végén, amelyekkel a forradalmi hangulatot leszerelte. Károlyi Á.: Törvénycikkek. 29., 88–89. 1.
Azonban gyanúsíttatott. S parancsai a hadseregben hideg közönösséggel, tétlenséget fedező, időt vesztegető mentegetésekkel fogadtattak.
És suttogva mondák: „A mit a nádor főherczeg mond, az nem a király akarata.”
Mit csinált volna a ministerium? Kemény szavakkal sújtson? mozdítsa el helyéről a vonakodókat, kik elég óvatosak a büntetést igénylő tényig nem menni, s kitérő ürügyekkel paralysálni a kellő sikert? Fenyítsen, büntessen kérlelhetlenül?
Veszélyes játék. Hátha a túlszigor a pártütő táborába löki azt, a ki magát bántottnak érzi, s a király iránti hűség csábszavai által magával ragadja a sereget, mellyhez régi viszonyok kapcsa köti.
És ezt akkor, midőn a nemzet még nincsen készen, hogy egy zsoldos helyét száz hazafi pótolja.
El kellett venni a habozás, el az engedetlenség ürügyét. Kérni kellett a királyt, nyilatkozzék maga, mi az ő legfelsőbb akarata?
A király ismét és ismét nyilatkozott. Megmondá, hogy a törvény szent, s hogy az ő legfelsőbb akarata az, mellyet a törvény szentesítésében kijelentett. És utasított mindenkit engedelmességre a törvény s királyi akarata iránt.
És a reactio elveszti a reményt a trón fénykörének ótalma alatt ármánykodhatni.
Azonban szándokáról nem mondott le. – Ezer alakban tűnik elé az egy és hatalmas Austriának, s e végett a pénz- és hadügyi kormányzat egységének emlegetése.
Kedves csábétek az osztrák előtt.
A bécsi országgyűlésre számítanak.
És amott délkeleten mit csinál Jellasich és az illyrek? mit Kulmer és compagnie?* (Gajt nem említjük – pénzt csikart ki Milostól Jellasich nevére* – ez piszkos dolog; ezzel Jellasich sem fogja többé magát azoníthatni.)
Franz Kulmer a horvát mozgalom egyik vezetője; júniusban az osztrák minisztériumba tárca nélküli miniszternek nevezték ki, hogy a horvát mozgalom és az osztrák minisztérium kapcsolatát biztosítsák. Ez nyílt szembehelyezkedés volt a magyar kormánnyal.
Miloš Obrenovićot, a száműzött szerb fejedelmet meghívták Zágrábba Jellacsics beiktatására. Ez a meghívás visszahatást keltett a szerb kormányban. A horvátok Milošt letartóztatták, török és orosz közbelépésre azonban szabadon bocsátották és kiengedték Horvátországból. Miloš L. Gaj-t azzal vádolta, hogy 27 ezer forintot vett át tőle Jellacsics és környezete lepénzelésere. Jellacsics vizsgálatot akart folytatni, Gaj azonban kitért a vizsgálat elől. Ez az ügy derékba törte Gaj pályáját. Thim J.: i.. m. I. 139–142. l.
Azt mondják talán? nekik kevés a magyar szabadság, nekik több kell; egészen önálló, független szláv ország kell? ezt mondják talán? – mert ha ezt mondanák, ábrándnak tartanók, lázas agyvelők beteges ábrándjának, de értenők.
Azonban nem azt mondják: volt alkalmunk olvasni kérkedő kérlevelöket, mellyet Insbruckban benyújtottak. – Okoskodó része egy báró De Manx-féle compactura.* A hosszú beszéd rövid tartalma pedig ennyiből áll:
De Manx báró azonos H. K. Fr. v. Münchhausen XVIII. században élt német katonatiszttel, akiről a nagyotmondás egyik irodalmi formája (a münchhauziada) nevét nyerte. Compactura = összekötés, összeállítás. Kossuth a horvát beadványok fejtésének valószerűtlenségét igyekszik kifejezni.
„Mi el akarunk szakadni Magyarországtól, és akarunk csatlakozni Austriához. Belügyeinket hon akarjuk kormányozva látni; de a financiát és a hadügyet átadjuk a bécsi ministeriumnak, s küldünk követeket a bécsi országgyűlésre, a magyarországira pedig nem.”
Szegény elvakított illyrek; nagynak kell lenni a vakságtoknak, vagy nagynak vezéreitek elbizakodásának, hogy a függetlenség nevével pártütőkké lázítanak benneteket, a szabadságot veletek testvérileg osztó magyarok ellen, a bécsi ministerium számára.
A törvény tilt, a király kárhoztat, a szabadság angyala fájdalommal pillant felétek, és még is így van.
Már most hadd jósoljunk egy kis jövendőt.
Elkövetkezik a bécsi országgyűlés. És az ő ujjaival szedi ki a reactio a parázsbóli gesztenyét.
Fogják mondani: „Magyarország önállása a birodalom egységét, hatalmát megzavarta. És Magyarország folyvást terjeszkedik Austria rovására. Ím Erdélyt s abban a szászokat magához egyesítette (mert hiszen Rosenfeld uraimék Erdélyt Austriához, a Király földet „Deutschland”-hoz számítják.)* Ellensúlyozzuk e terjeszkedést. Ím a horvátok hozzánk kívánkoznak; itt vannak követeik, fogadjuk el őket Austriához.
L. Rosenfeld udvari tanácsos, erdélyi szász, aki az udvarban igyekezett megakadályozni a Magyarország és Erdély uniójáról szóló tc. szentesítését.
Így fognak szólani; és a reactio öröm-ittasan dörzsöli kezeit a diadal felett.
Ehhez ugyan nekünk magyaroknak is leszen egy kis szóllónk, az igaz ügy diadalma felett nem kétségeskedünk; de még megérhetjük, hogy urunk királyunk tiltakozása ellenére, a reactio emberei az austriai császár nevében hadat indítanak a magyar király ellen.
Azonban mi még egy jóslatot mondunk.
Ha a reactio embereinek ármánykodása sikerülne, látnánk egy austriai birodalmat vékony szeletben Prágától Varasdig elterülni; mellynek közepén Bécs ollyan volna, mint ama szegény állat, mellyet tűzkörrel körítnek, hogy önmagát gyilkolja meg.
És meggyilkolná, – s fent volna egy szláv monarchia, alant az éjszaki colosznak egy satrapatusa*; középen pedig Bécs vagy szabad köztársasági város, vagy a német birodalom határvárosa.
A régi Perzsa Birodalomban az egyes tartományokba küldött helytartót satrapának nevezték. A satrapatus = helytartóság.
És az austriai ház császári trónusa? –, sehol, sehol!! Melly szomorú kép! Így porlani szét egy régi dicsőségnek!
De mi a hűség szent szavával mondjuk. Még van a mentségnek egy remény horgonya.
Isten e vészes napokban Budát jelelte ki az austriai ház állandó székhelyének.
Fogadja ezt el urunk a király, és budai trónja egy nagy birodalom császári székévé emelkedendik, mellynek alapja népek szabadságán álland rendíthetlenül.
A peripheria bármelyik pontja támaszt nem nyújthat. – Támasz csak a közép pontban, csak Budán lehet.
Nem mézes szavak után, hanem az események logicája szerint kell mérni isten ítéletét. –
b) Az osztrák kormány, fel akarja mondani a „semlegességet”.
Míg az iménti czikkünk szedetnék, a körülmények a következőnek közlését tették szükségessé:
A TITKOKRÓL RÖPPENNI KEZD A FÁTYOL. Úgy halljuk, hogy a bécsi ministerium hivatalos közlést akar a magyar ministeriumhoz intézni s minket arra szólítani fel: hogy béküljünk ki az illyr pártütőkkel minden áron: különben – – nos különben? – – különben felmondják irányunkban a neutralitást.
Tartsa meg a jó isten komolyságunkat, nehogy nevetni legyünk kénytelenek.
De nem nevetnünk, hanem boszankodnunk s a hűség érzetének mély fájdalmával bánkodnunk lehet csak az uralkodó ház sorsa felett, mellynek birodalma ennyire jutott.
Fontoljuk meg csak kissé, mit teszen ama neutralitás felmondásávali fenyegetés?
Az austriai császár s a magyar király egy személy, s a fejedelem személyének ezen egységénél fogva köztünk s Austria közt a pragmatica sanctio kapcsa áll, mellynek rövid értelme: közös barát, közös ellenség.
Mi azt gondolók, hogy ennél fogva köztünk s Austria közt nem neutralitás, hanem szövetség van, s nyíltan, őszintén, ekkint fogva fel viszonyainkat, amott Olaszországban egy oktalan harczban, mellyet kárhoztatunk, Austriáért magyar vitézeink legjobb vére foly, akkor, midőn az austriai ministerium minket azzal készül fenyegetni, hogy felmondja nekünk a „neutralitást”, ha mindenáron le nem borulunk azok előtt, kik pártot ütöttek, s nyolcz százados kapocs után ütöttek pártot, királyunk, koronánk, szabadságunk s törvényünk ellen.
Tehát ők felmondják a neutralitást, az az kinyilatkoztatják, hogy ha a magyar király isten előtt fogadott szent esküjét meg nem szegi, mellyet koronánk épségére esküdött, ha a magyar király darabokra nem vagdalja királyi koronáját, ha le nem borul Jelasich vakmerő igényei előtt; akkor az austriai császár fegyvert fog a magyar király ellen, az ellene fellázadt pártütők ótalmára.
Pedig az austriai császár s a magyar király egy személy. Világ bölcsei, találjatok szót e bánásmód jellemzésére!
Én más szót nem tudok, minthogy ez árulás a trón ellen, azon trón ellen, mellynek nevében kormányozná az austriai ministerium Austriát, – ha kormányozná. Annyit tudok, hogy ha Pillersdorf, Somaruga, Krausz, Latour, Doblhoff, Vessenberg urak* magyar ministerek volnának, egy illy nyilatkozattal alkalmasint fejökkel játszanának.
A Pillersdorf-féle osztrák minisztérium tagjai.
Mi az austriai ministerium becsületének érdekében, mi az austriai ministerium józan eszének érdekében, a dolgot hinni nem akarjuk; „Wir thun Ihnen die Ehre an, es nicht zu glauben.”
Arra pedig minden esetre esküdni mernénk, hogy ha mégis tették, úgy a császárnak, mint a császári képviselő János főherczegnek tudta nélkül tették, mert hiszen a dynastia ön maga ellen csak nem viselhet háborút.
Ha a magyar ministerium ezen bécsi ministerialis szerencsétlen nótát csakugyan megkapná, első lépésének kellene lenni, az illetőket felvilágosítani, hogy a császári trónt minő árulás veszi körül, felvilágosítani arról, hogy az austriai ministerium a pragmatica sanctio kapcsát szétszakította.
Hiszszük, hogy a császár és János főherczeg tudni fogják, mit kell tenniök. De mégis taglaljuk még egy keveset.
Mit mondána az austriai ministerium, ha mi hozzá így szólanánk: „Urak, adjuk tudtotokra ünnepélyesen, hogy megparancsoltuk a magyar király azon seregeinek, kik Lombardiában az austriai császár mellett harczolnak, hogy Carlo Alberto táborába menjenek át, mert hiszen nekünk, nem tetszik ezen háború, és ti magatok mondjátok nekünk hogy mi nem vagyunk szövetségesek.”
Vagy ha így szólanánk:
„Parancsoljátok ki Windischgrätzet Prágából, s tegyétek az austriai birodalmat cseh birodalommá, mert ha nem teszitek, felmondjuk nektek a neutralitást, s kétszáz ezer slovákot küldünk a Svornost ótalmára,* az austriai császár ellen, mert hiszen ti mondátok, hogy az austriai császár s a magyar király nem csak nem egy, de még csak nem is szövetséges, hanem olly neutralis valami, a mi egymás ellen háborút visel, a mint a budai vagy bécsi ministeriumnak kedve kerekedik.”
A júniusi prágai felkelésre utal. Svornost’ annyit jelent, mint egyetértés. Így nevezték a prágai polgári őrséget. A felkelés a prágai szláv kongresszus idején tört ki. A kongresszust a cseh polgárság kezdeményezte, hogy a német egységgel szemben szövetségest szerezzen a Habsburg-birodalomban élő más szláv népekben. Csehországot ugyanis a frankfurti Vorparlament mint a történeti német birodalom részét bele akarta kényszeríteni a német egységbe. A prágai szláv kongresszus védekezés volt ez ellen az irányzat ellen, a csehek nem is küldték el képviselőiket a frankfurti német nemzetgyűlésre. A kongresszus május végén nyílt meg Prágában. Az összejövetel serkentőleg hatott a prágai demokratikus mozgalomra. Windischgrätz prágai parancsnok csapatainak fölhívására június 12-én zavargások törtek ki. Az osztrák katonaság szétoszlatta a munkások és diákok tüntetését. Erre a prágai nép barikádokat emelt és hősies küzdelmet vívott a császári katonaság ellen, amely három napig tartó véres küzdelemben fojtotta el a felkelést. Vigh K.: A prágai szláv kongresszus centenáriuma. Századok 1948. 244–247. l.
Vagy ha így szólanánk…
De minek folytatni ez oktalanságot, melly ha nem oktalanság, úgy árulás.
Csak még egyet akarunk mondani: ha Austria nekünk felmondja a szövetséget, mi is felmondjuk neki a szövetséget, s ha csakugyan szövetségesre lesz szükségünk, tehát majd máshol keresünk – s alkalmasint találunk is. De ezen szövetséget nem fogjuk ám kötni a bécsi ministerium számára, melly nekünk még a neutralitást is felmondta, s az austriai császár nevében hadat izent a magyar király ellen.
Kossuth Hírlapja, 1848. július 4. (3. szám) 9. l.
Mindkét cikk aláírás nélkül jelent meg. Vörös Antal szerint, aki összeállítást készített Kossuth-cikkeiről, Kossuth munkái. (Kossuth Lajos dolgozatai a Kossuth Hírlapjában 1848-ban. O. Lt. Kossuth-gy. II. V. 1. b.–575.)
