263. Pest, 1848 július 5. Kossuth cikke a Kossuth Hírlapjában az ellenforradalom elleni küzdelemről.
263.
Pest, 1848 július 5.
Kossuth cikke a Kossuth Hírlapjában az ellenforradalom elleni küzdelemről.
Pest, 1848 július 5.
Kossuth cikke a Kossuth Hírlapjában az ellenforradalom elleni küzdelemről.
SZERETET ÉS EGYENLŐSÉG.
PEST, julius 5-én. Természetesnek találom, hogy most semmit sem szeretünk örömestebb olvasni, vagy hallani, mint a miben szenvedély van. A testvériség szelid hangját harag, boszú, a csalódás fájdalmai vagy inkább dühe váltotta fel. Az erkölcsi világ tengerében a legroszabb szenvedélyek zivatara fürdik s a fölvert hullámok kioltani fenyegetőznek a csillagokat.
Illy időben a béke hangjai, a komolyabb szózatok elhangzanak. És mégis mellőzhetlen, sőt kötelesség higgadtabb lélekkel körültekinteni, jellemezni a mozgalmakat és törekvéseket, hogy legalább a nemzetek ügyének apostolai, a szabadságszerető férfiak, s kik a valódi szabadság terjesztésében s meggyökereztetésében fáradoznak, értsék egymást.
A hirdetett testvéri szeretet helyét a gyűlölség, erősebb mint valaha, kezdi elfoglalni. Vizsgáljuk még, a szabadság ügyének szolgál-e, ki gyűlölséget ébreszt, vagy táplál?
A gyűlölség gyűlölséget terem. Most a népfajok, majd a nemzetek hasonlanak meg, gyűlölség miatt, mellyet a bujtogatók hazudott rémképek és elérhetlen üdvök csábjaival élesztenek. Ha egyszer sikerült a népeket saját érdekeik s jövendőjök iránt elámítani, nem fognak késni a leghalálosabban gyűlölni azokat, kik ellenségeikül tűzetnek ki.
A népek s általában az emberek egymásiránti gyűlölete a zsarnokok ereje. Az emberek, népfajok, nemzetek egymásközti szeretete az országok jóllétének kútfeje, a zsarnokok visszarettentője. –
Kísértse meg valaki a testvéri szeretet szellemében rendezni a nemzetek ügyeit, az alku-kiegyenlítés nem lesz szerfelett nehéz; kik szabadságot szeretnek, zsarnoklat s hódítási nagyravágyás nélkül, könnyen meg fognak egyezni. A béke nem lehetetlen, különböző érdekek mellett is, ha ezen érdekek kiegyenlítéséhez józan értelem, jóakarat, testvériség járul.
De mivel a szabadság elleneinek sikerült a testvériséget, a béke ezen szelid galambját talán hosszú időre elrezzenteni, tekintsük végig, mint sáfárkodtak annak ellenkezőjével, a gyűlölettel.
Magyarhon függetlenségét századok óta csaknem megszakadatlanul királyi eskü biztosította. Az újabb időben Magyarhon a szolgaivá sűllyedt cancellariai s helytartósági kormány* helyett felelős ministeri kormányt állíta fel. A koronázati eskühöz lelkiösmetetesen hű király megerősíté ez új kormányt, s a hon függetlensége e változás által nem csikartatott ki, csak visszaállíttatott.*
A márciusi forradalom előtt a kormányszervek között a m. kir. udv. kancelláriának és a m. kir. helytartótanácsnak volt döntő szerepe, ezért nevezi róluk az egész kormányzatot.
Ezt a gondolatot részletesebben kifejti a 341. szám alatt.
Mit tőn ezen kívül Magyarország? Szabaddá tette az embert, szabaddá a földet, minden vallás- és faj különbség nélkül, közössé a terhet és jogokat, s a rögtönzés minden hibái mellett is olly alapot vetett, mellyen a nemzet jólléte felvirágozhatik.
Magyarország nem hirdetett gyűlölséget, nem fenyegetőzött hódítással, nem zavarta a felbomlásnak indult birodalmat, mit sem óhajtván hőbben, mint hogy az átalakulás vértelenül s minél kevesebb ingadozással történjék meg, minden honban, a szabadság minél előbb megszilárduljon s gyökeret verhessen.
Mi örültünk Austriát a nagy német nemzettel, szorosan egyesülni remélvén, s azt híve, hogy illy kiváló humanitású s magas műveltségű nemzet a világ sorsára csak jó hatással lehet.
S mit tőn Bécs? Minden elemeit nem ismerjük. Hinnünk kell, hogy nagy számmal vannak, kik a szabadságot s nem a hódítást szeretik. Azonban hírlapi nyilatkozataik a szabadság első napjaiban már gyűlölséget, háborút hirdetnek ellenünk, adósságot követelnek, mellyet nem csináltunk, melly eszköz volt elnyomásunkra inkább, mint fölsegélésünkre. S ezen adósságot követelik akkor, midőn országunkat pénztől, katonától üresen s kifosztottan hagyták.
Azokhoz, kik a régi bécsi kormányt elkergették, nem illenék a régi kormánynak nyomába lépniök, a régi alattomos elnyomást nyílt gyűlöletté változtatniok, s így a régi kormány bűneinek részesévé lenniök.
Eddig Bécs henye test volt, melly magát az elnyomott országok zsírjával táplálta, most Bécsnek egy munkás taggá kell válnia, melly a nagy Némethon törzsökéből erőt és gyarapodást nyerjen.
A bécsi pénz-aristocratia a nép gyűlöletének alapján akarja visszanyerni előbbi hatalmát.
Mi Csehországnak a szabadságot sohasem irigylettük. Ez évi országgyűlésünk híven kifejezte ebbeli óhajtásunkat.* A hajdan hatalmas Csehország a nemzetiségnek s fenállhatóságnak históriai alapjával s öntudatával bír.
Az 1847–48-i országgyűlésen az ellenzék alkotmányt követelt az örökös tartományok, köztük Csehország részére, kapcsolatban állott a csehekkel. Kossuth március 3-i beszédében az uralkodó trónjának legszilárdabb biztosítékaként jelölte meg a monarchia összes tartományaiban megvalósítandó korszerű alkotmányos berendezkedést. K. L. Ö. M. XI. 614–615., 627. l.
Csehország irányunkban s szomszédai iránt nem volt illy méltányos. Csehország épen úgy, mint a bécsiek romlott töredéke, a hódítás terére lépett s telhetlen vágyaival és szenvedélyeivel keserű napokat hárított magára. Csehország elutasítá a német szövetséget, mellyhez tartozik, összeveszett s nem egyezkedett Austriával s gyűlöletet és fanatismust hirdetett Magyarország ellen. Vakmerő álmában egyik kezével a Fekete tengert; másikkal a német szövetséget érintvén, egy déli szláv birodalomban hirdeté felolvasztani Magyarországot. Csehország egyszerre összeveszett minden szomszédjával: gyűlölte a németet, gyűlölte a magyart, s tervei mindkettő megrontására nyilvánultak. Szabadságot terem-e e gyűlölet? az idő mutatja meg.
Leghalálosabb gyűlölőink az illyrek. Vezéreik gyűlölete egy főokból származik, abból, hogy útjokban állunk egy roppant szláv birodalom létesítésében. A nép gyűlölete vak s nem is általános; mert a nép egy s tán még most is nagyobb része ragaszkodik hozzánk. A szerencsétlen nép nem tudja, mért gyűlöl. Minket avval ijesztenek a rácz bujtogatók, hogy ki fognak irtani, saját népöket avval, hogy mi akarjuk őket kiirtani; mi, kik minden jogainkat megosztottuk velök, kik a népnek szabad földet, a földesúrnak kárpótlást biztosítottunk. De a bujtogatók azt hazudják a népnek: nem a magyar országgyűlés törölte el a robotot és dézmát, hanem ők s ennek megerősítéseül pecsétes leveleket osztogatnak: Hol voltak ők akkor, midőn mi örök váltságot, s a nemesek adóztatását sürgettük? A becsületes érzelmű horvátokat kivéve, kik egy ideig Zágrábban fölülkerültek, az illyrek voltak minden szabadelvű eszmének ellenzői. S ha olly igen szeretik a szabadságot, mért nem segítették az utolsó boldogtalan galícziai fölkelésben, hol a jobbágyok felszabadítása hirdetetett, saját rokonaikat, a lengyeleket?* Olly ügyes izgatók lévén, mért nem bírtak Bosnyák-, Bolgárországban csak egy legyet is felszabadítani? Mert ez soha tervökben nem volt. Rabszolgái a muszka befolyásnak s csak ideiglenesen hű eszközei a régi bécsi kormánynak; ők sohasem akartak egyebet, mint mit uraik parancsoltak: az elnyomás és szolgaságot. Nem akartak egyebet, mint bennünket Európa ezen erkölcsi és potiticai sivatagában a szabad eszmék egyedüli fentartóit megrontani.
Az 1846-ik évi galíciai parasztfelkelése utal.
Azonban hazudságaik nyílt szemtelenségen végződtek. Elnyomatásukról, nemzetiségök elfojtásáról panaszkodnak a magyarok ellen, kik házi dolgaikban a magyar nyelvet nem követelik; ők ellenünk panaszkodnak, az élhetetlenek, kik a határvidéken a német nyelvet és német kormányt zúgolódás nélkül megszenvedték?
Hol marad itt a bátorság és a nemzetiségi féltékenység?
Illy következetesek az illyr nép vezérei. A boldogtalan nép nem látja, mi sor vár reá, ha nem magyar kormány alá jutand. E boldogtalan nép mindent elhisz, mit vezéreitől hall.
E vezérek végre kivallják, hogy nekik nem kell egyéb, csak hogy a had- és pénzügy a bécsi ministerium által kezeltessék.
Ebből végre látjuk, miért tápláltatott a gyűlölet irányunkban. A gyűlölet vak, nem kérdve, nem keresve, viszi a fanatizált népet saját érdekei, szabadsága legyilkolására.
Mit akarhatnak azok, kik e gyűlöletterjesztés élén állanak, egyebet, mint mit mindig akartak: Gyűlöljétek egymást, népek, marakodjatok, mi majd uralkodunk. Magyarok, németek, szlávok megértitek-e ez intő szózatot?
Micsoda öröme lehet a szegény horvátnak és rácznak abban, hogy a pénzügy Bécsben kezeltessék? Bécsben a fekete bankók* hazájában, a mindent megzabált s most még is éhen maradt Bécsben, melly, ha jobb érzésű fiai meg nem mentik e gyalázattól, újra visszatér gonosz étvágyához s henye pók gyanánt fog a népek szívén ülni, hogy véröket kiszíhassa.
A „fekete bankó” a századeleji devalvációra emlékeztet, amikor a pénz értéke egyik napról a másikra 1/5-re esett és sokan jutottak koldusbotra.
Az árulás nem tartja többé szükségesnek, hogy ügyesen hazudjon, nyílt szemtelenséggel követeli Bécs számára az absolutismus jogait, daczára a királyi szent szónak, ellenére a magyar koronának, mellyhez annyiszor hűséget hálálkodott. Kinek érdekében s biztatására történnek ezek, az idő nem sokára fellebbenti a fátyolt.*
Az idő óramutatója rohanva siet. Azon pár nap óta, hogy ezt írtuk, a fátyol önkint föllebbent. Most már tudjuk, miért ígértek az illyrek Bécsben és Innsbruckban pénz- és hadügyi központosítást: bőröket féltették; tudták, hogy a pártütő, ki bánságot bitorol, és czimborái, kik a király világos parancsainak ellenszegültek, raboltak s a király öccsének képét – hatalom levén kezökben megégetni engedék, nem maradnának megtorlatlanul. S íme, hogy menekültek a kelepczéből: oda ígérték Bécsnek a magyar birodalom pénzét és vérét, mi – nota bene – nem övék, – s az uralkodóház hőseiként távoznak. A jó bécsiek kaptak az alkalmon: ismét haragudni, kezdtek ránk nagyban, imádni az illyreket. Mit tesznek azonban az illyrek? Ép bőrrel s könnyű szívvel, mert időt is nyertek, haza érkezvén, szidatni hallják a sváb királyt, s hihetőleg magok is javában szidják, s dictatorokká lesznek muszka protectio alatt*. Az ízlés nem megvetendő. Nos tisztelt bécsi szomszédaink, hogy tetszik a czimboraság, s még most sem értitek, hogy a ti legtermészetesebb szövetségestek először is a nagy Németország; de azután nyomban Magyarország? Vagy még most is tart az ábránd? Az vagy ostobaság volna, vagy a legsötétebb árulás, mit rólatok – legalább Austria valódi és romlatlan részéről – feltennünk nem szabad. – De nekünk magyarokul mi marad egyéb hátra, mint istenben és magunkban bízva, becsületes hűséggel megállnunk a helyet, melly a sors által számunkra rendeltetett. (Kossuth jegyzete.)
*A Jellacsics ellen kiadott június 10-i királyi felhívások a zágrábi gyűlésen nagy felháborodást váltottak ki. A harag a király ellen is fordult. Ez csak akkor enyhült, amikor megtudták Jellacsics innsbrucki fogadtatását. A horvát követelések valóra váltására Jellacsicsot diktátori hatalommal ruházták fel. A „muszka protekció”-val azt akarta kifejezni, hogy Oroszország támogatta a szláv mozgalmakat.
Az uralkodó háznak nyilatkoznia kellene jó királyunk mellett, tiltakoznia illy árulások ellen. A népek megrendített bizodalma nem alapja többé a trónoknak: alig kivétel nélkül Magyarország az, hol e bizodalom érintetlen kincs, mellyből még semmisem költetett el. De e kincset el lehet pazarolni, e kincs letűnik, ha tisztátalan kezekkel közelítünk hozzá.
Nekünk a szabadság nem kevésbbé kell, mint a rend. Tiszteletet kell szereznünk a törvénynek, tiszteletet a király s királyi helytartói rendeleteinek. Szigorú eljárás ketté fogja vágni az ármányokat. Minden ellenszegülő most ellenség, kit jogunk van megfékezni.
De a jog erő nélkül semmi. Katona és pénz, pénz és katona! E jelszót halljuk mindenfelé. Éjjeli nappali gondunk legyen, hogy ezt kiteremtsük. Most nem szabad azt mondanunk, hogy nem lehet. Lehetni kell mindennek, mi a haza megmentésére kerülhetetlenül szükséges. Miután helyzetünket megismertük, nem habozhatunk megragadni az eszközöket, megfeszíteni minden erőt, hogy ármánykodók, árulók és pártütők kezéből a diadalt kicsikarjuk.
A nép talán ki fog ábrándulni, megismerendi jólléte és szabadsága ellenségeit: de meg lehet, hogy ez akkor történik majd, midőn már késő lesz.
Gyorsaság és szigor, mellyel az ármánynak, ellenforradalomnak eleje vétetik, legjobb mód a nép ki ábrándítására.
Akár katonai, akár polgári tiszt, vagy tisztviselő, ki az új rendszernek nem barátja, távozzék vagy távolíttassék el. Egy rosz tisztviselő egész vidéket megronthat, roszszellemű tiszt egész sereget mészárszékre vihet, vagy maga konczoltatik fel, ha seregei árulását észreveszik.
Őszinteség, szigor, kegyetlenség nélkül, még rendbe hozhatja dolgainkat. Zavaros időkben a nép inkább tűr zsarnokot, mint lágy vezéreket, kiktől ótalmat nem várhat. Lágy kezekből elrepül a szabadság, erélyes kezekben lángként harapózik el a rosz, s a népet magával ragadja. Ne feledjük azt, midőn a nép bizodalmára építünk. A nép csak erősekben bízik, a gyengéhez csatlakozni fél. –*
Kossuth Hírlapja, 1848. július 7. (6. szám)
21. l.
21. l.
A cikk aláírás nélkül jelent meg. Vörös Antal szerint, aki összeállítást készített Kossuth cikkeiről, Kossuth írta. (Kossuth Lajos dolgozatai a Kossuth Hírlapjában 1848-ban. O. Lt. Kossuth-gy. II. V. 1. b.–575.)
