469. [Budapest], 1848 szeptember 2. Kossuth felszólalásai a képviselőházban a délvidéki hadműveletekről és a horvát kérdésről.
469.
[Budapest], 1848 szeptember 2.
Kossuth felszólalásai a képviselőházban a délvidéki hadműveletekről és a horvát kérdésről.
[Budapest], 1848 szeptember 2.
Kossuth felszólalásai a képviselőházban a délvidéki hadműveletekről és a horvát kérdésről.
A képviselőház ülésének tárgya az 1848. évi költségvetés befejezése és az 1849. évi költségvetés lett volna, erre azonban nem került sor. A napirend ellőtt Kossuth szólalt fel:
A hazának kimondhatlanul fontos perczeiben a ministerium kötelességének tartja, a tisztelt képviselő házat a legújabb eseményekről, – a mint ezekről tudósítva van – értesíteni. Legelőször is kötelességemnek tartom jelenteni, miszerint a ministerelnök s igazságügyi minister, kik a haza nyugalmának s békéjének helyreállítása és az ország törvényes önállásának biztosítása tekintetéből, valamint a katonaállítási s pénzügyi törvénynek ő felsége által leendő sanctionáltatásának kieszközlése végett Bécsbe mentek, még ekkorig vissza nem érkeztek. A mint értesítve vagyunk, épen ma vannak ő felségénél az elhatározó értekezések.* –
Kossuth ezzel meg akarta nyugtatni az országgyűlést, a valóságban azonban a megegyezésre nem sok kilátás volt. A király augusztus 31-i 1eiratát és a bécsi minisztérium emlékiratát, amely elvágta minden tárgyalás útját, Kossuth ekkor még nem ismerte. A két miniszter helyzetének kilátástalanságáról Batthyány L. szeptember 3-i levele a nádorhoz világos képet ad: sehol sem találnak meghallgatásra, „und ich auch Euer k. Hoheit aufrichtig gestehe, dass wir in der Hinsicht schon weit hinter dem März zurück sind, da das österreichische Ministerium in ungarischen Dingen ganz den ehemaligen Staatsrat vertritt, mit dem Unterschiede, dass die ungarischen Ministers jetzt nicht einmal zugezogen werden”. Károlyi Á.: Batthyány. II. 4. sz.
Nekünk nem adatott meg azon szerencse a gondviseléstől, hogy hosszas szenvedései után e nemzetnek, a törvényes önállás és szabadság méltányos és mérséklett kívánatai keletkeztének első perczeit mindjárt békében, nyugalomban élvezhessük, s támadni láthassuk a közboldogság kifejlődésének jeleit. A nemzetnek, mellynek élete különbözik egyes ember életétől, számot kell vetni a körülményekkel, számot önelhatározásával s akkint cselekedni, hogy vagy a maradék, vagy legalább a historia átkot ne mondjon azokra, kik cselekedtek. – Én arra kérem fel a tisztelt házat, hogy a fejedelemmeli értekezésnek eredményét, azon férfias nyugalommal várja be, melly nyugalom kellő megfontolással s egyszersmind erős elhatározással párosulva, mentheti meg egyedül a hazát. Méltóztassanak színkülönbség nélkül közremunkálni, hogy csak most, csak e perczekben mindenekfelett ne zavartassék meg a nyugalom ott, hol még van, ne szaporíttassék ez által a hazának veszélye s ne gyarapíttassék ellenségeinek száma. – Mindenkinek meg van a maga köre, s most én lelkemben meg vagyok győződve, hogy köréhez képest minden embernek erre hatni, a legnagyobb szolgálat, mit a hazának tenni képes.
A bácsi táborból újabb szerencsétlenség hírét vettük. A tiszt. ház előtt tudva van, miként a Ferencz-csatorna táján a magyar hadsereg különböző osztályokban, több helyekre volt felosztva, Temerin, Járek, Kér, Verbász, Becse,* ezek voltak többnyire a positiók; a strategiát discutiálni nincs helyén, kivált nekem, ki hozzá nem értek, hanem akként vagyok meggyőződve, hogy ezen több részekre osztott táborozási terv, egyedül csak azon szempontból vétetett fel az illetők által, minthogy azon vidéken fekvő több magyar és német községnek biztosítása látszék ezt megkívánni. A háborúnak kimondhatlan szerencsétlensége, hogy kettő között kell választani; vagy minden egyes részeket védeni, s ekkor az erő központosítását gyengíteni, ez által a sikert is, távolabbra vivén, vagy épen bizonytalaná tevén; vagy pedig áldozatul adni az egyeseket, s egész helységeket, miszerint az erő összpontosítatván, nagyobb sikerrel lehessen működni. Mi a múltak által, a háborús viszonyok hideg megfontolásától elvonatva, messze időkbe taszítva azon kortól, hol Magyarország épen illyen veszélyeket élt,* az emberiség ösztönénél fogva kimondhatatlan fájdalommal hallottuk, ha valamelly egyes ember, egyes helység veszélynek volt kitéve, vagy épen megtámadtatott; s szerettünk volna akkint intézkedni, hogy minden ember biztosítassék, de úgy látom, hogy valamint másszor nem történhetett ez, most sem fog megtörténhetni, hanem csak a központosított erőveli elhatározó győzelmek hozhatják magukkal a sikert, s csak az illyen elhatározó győzelem következtében helyreállott béke és nyugalom nyújthatja a nemzetnek a lehetőséget, megorvosolni azon sebeket, miket a harcznak szomorú kénytelensége ejtett. Temerin és Járek tőszomszédságában, mondhatni torkában feküdve a római sánczoknak, stratégiai positiónak sohasem tekintethetett; s ezért elvesztése strategiai szempontból nem csak az én, hanem az ahoz értők véleménye szerint sem nagy fontossággal bír; de szomorú a dologban az, hogy a derék Temerin és Járek helységek elpusztítattak, s a lakosság leégetett tűzhelyétől elvonulva, a veszély közelében a vendégszeretet alapján vándorként teng. Mint mondám, ez eseményt stratégiai tekintetben nagy fontosságúnak nem tartom, sőt azt gondolom, hogy a mennyiben már most ezen positio kénytelenségnél fogva feladatott, alkalom szolgáltatott az erőnek nagyobb összpontosítására, mi talán a győzelemre nézve nem lesz épen kedvetlen következésű. De akár miként legyen ez, a ministerium kötelességének tartja a tisztelt házzal tudatni azt, miről e tekintetben a táborból értesíttetett. (Olvassa a következő két tudósítást.)
Falvak Bács megyében.
Arra utal, hogy Magyarországot a török időkben fenyegette közvetlenül ilyen veszedelem. A bécsi udvar nem engedett betekintést a magyaroknak a vezetésbe. Ennek az lett a következménye, hogy az emberek elszoktak a katonáskodástól és elvesztették biztos tájékozódásukat.
Verbász aug. 29-dikén kelt hivatalos tudósítás szerint: „aug. 28-dikán Temerinnél, Járeknél és az újvidéki puskaporos toronynál keményen megtámadták a szerbek őrségeinket. Temerinnél a hadügyminister jelenlétében két ízben gyengébben, annak távoztakor harmadszor erősebben, 12 ágyúval és nagy csapatokkal. Gyalogságunk derekasan megtartotta helyét s nem hátrált, a lovasság pedig két kapitány vezérlete alatt két oldalról reáütött az ellenségre, többeket belőle összevágott, másokat a kukuriczába kergetett. Ez alkalommal Strobel hadnagy szurony által halálosan megsebesíttetett, négy huszár elesett. – Alig távozott el a hadügyminister Temerintől, Járekhez érve, ottani őrségünk az ellenség által 4 ágyúval és erős csapattal szinte megtámadtatott, de a támadók nem sokára itt is visszaverettek. – Innen a hadügyminister, Bechtold altábornaggyal, 12 huszár kíséretében, Újvidéknek tartván, a szerbek közel a puskaportoronynál, csaknem útját zárták, és ha egy óranegyedet késik, a huszároknak fel kell vala áldozniok magokat, hogy vezéreinket megmentsék; mert alig haladt a hadügyminister egy óranegyedet, a szerbek ottani őrségünket is megtámadták; melly a nagyobb erő ellen két egész óráig védte magát, míg nem Újvidékről egy csapat huszár odavágtatván, az ellenséget visszakergette. Ezen szép védelmet a honvédek 5-ik zászlóalja tette, míg a 6-ik zászlóaljnak egy csapata pár nappal elébb, nagyobb erő ellen, szinte vitézül viselte magát.” (Éljen!)
„Verbászról aug 30-dikáról vett hivatalos tudósítás szerint Temerint és Járeket a ráczok azon éjjel több helyről egyszerre megtámadták, és bár részünkről a katonaság talpon volt, az említett két helység az ellenség által felgyújtatott, elégettetett, a lakosság kocsikon kivonult, és ottani őrcsapataink is hátrább vonultak.”
A mozgó hadsereg parancsnokságától, Verbászról aug. 30-ról, következő részletesb hivatalos tudósítás érkezett:
„Az ellenség ma, éjfél után 1/2 1 órakor, az egész római sánczvonalon átfűzött megtámadást tett, Temerin és Járek ellen. Először egész erejével Járeket támadta meg; ez azonban csak színlett megtámadás volt, hogy a temerini őrség figyelme oda vonassék, mi neki annál inkább sikerült, mert sötét éj lévén, az ellenségnek sem számát, sem menetirányát látni nem lehetett. Ágyúi Járek felé hatottak, és az úgynevezett gloriette őrpont, melly a megrohanásnak ellenállani magát gyengének érezte, segedelmet kért. – Alig vala azonban Temerinből egy osztály odaindulandó, midőn ugyanazon időben Goszpodincze* felől is megkezdetett az ágyúzás, és az ellenség Nadály* felől is közeledett; így a megtámadás három helyről egyszerre erős ágyútüzelés közt folytattatott, s azon pillanatban, mindkét helység fáklyákkal ellátott serviánusok által, kiknek a sötét éjben már elébb kelle oda belopódzkodniok, felgyújtatott. Az erős délkeleti szél, fájdalom! annyira elősegítette az égést, s a lángok annyira dühöngöttek, hogy a fegyveres népnek, minden szilárd védelmi elhatározottsága mellett is, nem maradt egyéb hátra: mint azon helységeket sietve elhagynia; mi is az ellenségnek folytonos ágyúzása, a menekülő lakosok sírása és jajgatása, a megpakolt száz meg száz paraszt szekereknek egymásra tódulása, és az éj setétsége mellett, melly az iszonyú lángok által világosítva, a mi egyes hadcsapatainkat, s ezeknek a szaladó lakosság által akadályozott mozdulatait, az ellenségnek iránypontjául szolgáltak, oly nagy zavart okozott, miszerint a fegyveres nép visszatartóztathatlanul, egész Ó-Kérig* sietve hátravonult, hol azonban ismét egybesereglett. – Báró Bechtold altábornagy és hadvezér, minderről reggel felé értesíttetvén, rögtön a visszavonuló sereg eleibe sietett; azt az illető helyeken újolag hadirendbe állította, és az ellenség visszaverésére czélszerű rendelkezéseket tett.”
Falu a Csajkás kerületben.
Falu a Csajkás kerületben.
Itt volt a magyar csapatok egyik tábora.
Ezen rendelkezések levelekben le vannak írva, hanem méltóztatnak általlátni, hogy strategikus dolgokat nyilvánosságra hozni nem lehet. Szinte elfeledtem mondani, mikép Temerinnek ezen szerencsétlensége a hadügyminister és Bechtold vezér tudósítása szerint is a császárhuszárok alezredese Máté vigyázatlanságának és gondatlanságának tulajdonítható egy részben, kit a hadügyminister állásától azonnal elmozdított és haditörvényszéket rendelt felette tartatni. – Ha kérdezné a ház véleményemet, mit tartok a hadsereg felől? Annyit mondanék, miképen a hadsereg közvitézeiben és altiszteiben, keveseket kivéve, és a nagyobb részről szólva, olly elhatározott hazafiúságot talál a hon, mint a minőt meg szoktunk a magyar seregnél minden időben, minden veszély alatt találni. A tisztek közül hasonlóképen vannak sokan, kik a legelhatározottabb hősies kötelességérzettől vannak lelkesülve. Bakonyi ezredesnek elszántságáról augustus 20-án tudósítva van a ház, illyenek Lenkey kapitány és más többek, kiknek neveik elszámlálásába nem ereszkedem, nehogy valamelly érdemesnek kihagyása által, megsértsem annak érzetét; a többi ezen rovatba nem tartozó tisztekről úgy látszik, annyit meg kell mondani, miképen ők, ha tesznek valamit, csak szorosan hideg katonai kötelességből teszik; hanem azon bizonyos lelkesedés az ellenség irányában talán azért nincs meg bennök, mert egy részről bujtogatások történnek, más részről pedig mert azon ellenség, mellyet magokkal szemközt látnak nem olly alakú, melly az elesett hősöknek az ő véleményök szerint talán vérök feláldozásaért a halhatatlanság babérját nyújtaná. Nem az a bizonyos lelkesülés és elhatározás van közöttök, mellyet a seregek szoktak érezni, midőn egy Oudinot* vagy nem tudom ki ellen harczolnak. És ez kimondhatatlanul rosszul hat. A hangulata hadseregben nem kedvező; a hadügyminister úr lent van, mit tehet e részben, s mit fog eszközölhetni, azt az isten tudja; én csak annyit tudok, hogy a nemzetnek nyugott férfiassággal készülni kell, s ezen készületet a felinduló szívnek fájdalma általi elragadtatásban nem kell megzavarni olly lépések által, mellyek talán épen a készületet tehetnék kétségessé. Egyébiránt ha a ház a részletekre nézve bővebb felvilágosítást kíván, azon egyre kérem a házat, hogy a fenforgó körülményeket méltányolva, méltóztassék abban megegyezni, miszerint neveztessék ki néhány tagból álló bizottmány, melly előtt Beöthy Ödön Bihar főispánja s kir. biztos úr, ki fontos dolgoknak a ministeriumnál leendő elintézése végett épen a járeki és temerini szerencsétlenség aztán jött fel, és ki a tábort kevés napok alatt bár, megvizsgálta, felvilágosítást terjesszen elő. A bizottmány ítéletétől fog azután függni, miképen akar e dologban továbbra eljárni. (Nem szükséges!) Csupán azt jegyzem meg Beöthy úrra nézve, hogy a mint mondám csak kevés napok alatt van lent, csak azóta, mióta Szentkirályi onnan eltávozott, ki azért távozott el, mivel vezére volt a jászkun seregnek, melly. aug. 29-én haza ment.* Ez által ne méltóztassék a ház legkevésbé is megzavarodni, mert a mint az első perczekben okvetetlenül szükség volt, hogy a nemzetőrség is némileg használtassék, és valóban sok terhes költségbe került; úgy oda kell mihamarébb iparkodnunk, oda kell vezérelni minden tehetségeinket, hogy a harczot, mellyet isten reánk mért, ne a nemzetőrséggel vigyük. Erről többet nem akarok szólani, hanem talán épen ebben fekszik egy momentum, miért a haza szent nevére kérek mindenkit, hogy még kifejezéseinkben is legyünk vigyázók. – Ezeket kötelességemnek tartva a tisztelt ház előtt előterjeszteni, még egy van, a miről szólani akarok.
Két ilyen nevű francia hadvezér volt (Nicolas Charles és fia Nicolas Charles Victor). Nicolas Charles Napóleon egyik leghíresebb hadvezére volt. Kossuth azt akarta kifejezni, hogy a tisztek nem harcolnak olyan szívesen a szerb felkelők, vagyis irreguláris csapatok ellen, mint ahogyan a francia haderő ellen harcolnának, amely felkészültségben és harcmodorban az osztrák hadsereghez hasonlít.
A mintegy 3 ezer emberből álló jászkun nemzetőrség Mészáros hadügyminiszter rendeletére két hónapi tábori szolgálatra a Délvidékre vonult. Szentkirályi ennek a nemzetőrségnek volt a parancsnoka, arra az időre vállalta a biztosságot, amíg csapata a Délvidéken volt. Thim J.: i. m. I. 182. l.
Én nemzettől nemzet irányában méltó panaszt, de még alaptalant sem, szeretek hallani, és azért talán igen kevesed magammal, kik pestmegyeiek vagyunk, én voltam az, ki már évek előtt, midőn a jelen viszonyokat még csak gyanítani sem lehetett, Horvátország részéről, miután a magyarok ellen méltatlan, alaptalan, a nemzetiség, úgy szinte más jogok és szabadságok elnyomásának vádjai hozattak fel, Pestmegye közgyűlésén* azt mondottam, hogy a hol szítogattatnak egy nemzetnek érzelmei másik nemzet ellen, ott a capacitatio nem használ. Én a földkerekségen elnyomni senkit sem akarok, kinyilatkoztattam, miként hajlandó volnék azt mondani horvát atyánkfiainak: ha meguntátok a 7 százados kapcsot, menjetek isten hírével, áldásom reátok, legyetek szabadok és boldogok; akkor ezen eszmén legjobb barátim is megütköztek. Most csak annyit mondok, ha igaz, miképen Magyarország törvényhozási története folytonos bizonysága annak, hogy a magyar nemzet a horvátok irányában mindig testvéri indulattal viseltetett, minden jognak és szabadságnak osztályosaivá tette nem csak, hanem különös kiváltságokkal is ruházta fel; ha igaz, hogy ezen állapoton a közelebbi országgyűlés nem csak nem változtatott semmit, sőt a közös jognak és szabadságának áldásait reájok is kiterjeszteni iparkodott;* ha igaz az, hogy ezen képviselőház a válaszfelirati viták alkalmával mindjárt kijelentette, miképen valamint az önállásából és nemzeti jogaiból semmit fel nem ád, úgy a horvát nemzet igazságos és méltányos kívánatait mindég a legszívesebben hajlandó teljesíteni;* ha ezt, mondom, tekintetbe veszem, és más részről lelkem szemeit végig futtatom azon irtózatos szerencsétlenségek tömegén, mellyek a polgárháborúval járnak, azt gondolom, hogy itt az idő, midőn a képviselőház tanácsot tartson ön magával, miképen akarja beváltani azon szót, mellyet az országgyűlés elején mondott, t. i. hogy a horvátoknak minden igazságos és méltányos kívánatait teljesíteni hajlandó. Igaz, hogy azon mód, mellyet magam is legczélszerűbbnek találtam volna, nem sikerült, miszerint t. i. Horvátország részéről, a közországgyűlésre követek küldessenek és azok itten kívánátaikat előadják, miszerint azok a kölcsönös jog és szabadság alapján teljes igazsággal és méltányossággal intéztessenek el. Ez lett volna a kiegyenlítésnek legczélszerűbb eszköze; de miután követek nem küldettek, nem tudom, valljon Magyarhonnak képviselői el akarják-e ezáltal magukat tántoríttatni attól, hogy teljesítsék, a mit kimondottak az országgyűlés elején, midőn kijelentették, hogy a horvátok igazságos és méltányos kívánatait teljesíteni hajlandók.
1842-ben. Vö. a 458. számmal.
Az 1847–48-dik évi országgyűlés határozatban mondotta ki hogy a márciusi törvények eredményeiben a magyarok és a Magyarországon lakó más népek együttesen részesülnek. Horvátország lakosainak nemzetiségét és nyelvét tiszteletben fogják tartani. K. L. Ö. M. XI. 699. l.
Ezt a megállapítást a válaszfelirati javaslatból veszi. Ld. Közlöny, 1848. július 22. (43. szám) 187. l.
Én egy tisztelt barátomnak, ki most nincs jelen, azon kifejezésére is emlékszem, – gr. Teleki Lászlóéra, – miszerint ő, ha meggyőződnék, hogy a horvát nemzet nem akar testvéri kapcsolatban élni Magyarországgal, még arra is hajlandó volna; hogy mi a mint magunknak követeljük a szabadságot, függetlenséget, s nemzeti jogokat; úgy ezeket mástól se akarjuk megtagadni.*
Teleki László abonyi (Pest m.) képviselők, a radikális baloldal tagja, július 22-én az olasz kérdés vitájában a minisztérium álláspontját (ld. a 318. számot) nem fogadta el és kifejtette, hogy Olaszországnak „nem csak alkotmányos, de nemzetiség tekintetéből is igényei ugyanazok, mellyek Magyarországéi”. Önmagunkkal jönnénk ellentétbe, ha azt kívánnánk, hogy az olaszok nem egységes nemzetként, szétdaraboltan éljenek. Ekkor közbeszólás hangzott el: Hát a horvátok? Teleki erre kijelentette, hogy elvét a horvátokra vonatkoztatva is fenntartja. „Meggyőződésem szerint, ha Horvátország, – mint egész összes nép érdekét szemmel tartva – Magyarországtól külön akar válni, – akaratát respectálom”. Bizonyítékokat hozott fel azonban egyúttal arra, hogy Jellacsics nem a horvát nép akaratát fejezi ki. Közlöny, 1848. július 25. (46. szám) 210. l. Teleki L. augusztus végen a magyar kormány megbízásából Párizsba utazott (vö. a 450. számmal).
De nem akarok e dolog részleteibe bocsátkozni, hanem csak arra kívánom felkérni a tisztelt házat, hogy miután e részben előterjesztést tenni óhajtok, méltóztassanak megengedni, hogy ezen előterjesztés a háznak bizottmánynyá alakulása formájában adassék elő. A dolgot egyébiránt azért is tartom sürgetősnek, mert ha – a mint nem kételkedem – ő felsége a katonaállítási és pénzügyi törvényeket sanctionálni fogja,* a tiszt. képviselők kétségtelenül átlátják, hogy a jelen körülmények közt ezen törvények végrehajtására kell legtöbb gondjokat fordítani, a miért is bizonyos kérdésekre nézve tisztába kell jőni. Ezen kérdések közé számítom én azt is, hogy a ház a horvát bonyodalmakat tanácskozás alá vevén, kijelentvén a maga határozatát, mit tart e dologban saját méltóságához, igazságszeretetéhez, s nemzeti becsületéhez méltónak; s e részben valamit tenni kell, mert a fejedelem által az országgyűlés felhívatván, ezen felhívásra igennel felelt. Ha ez megtörténik, akkor szükségesnek tartom, hogy a képviselőház nyilatkozatot készítsen a magyar nemzet akaratáról s szándékáról, melly egész Európának s a külhatalmaknak is szóljon, miszerint a nemzet részéről legyen felderítve az, mit akarunk, s legyen megmondva, mikint jogosabb téren soha nem állott nemzet, mint mi; s ez által legyen hivatkozás istennek igazságára, úgy az igazságos embereknek sympathiájára is. S e részben örömmel jelenthetem, hogy augusztus 26-án frankfurti követünk Szalay László, a német birodalmi kormányzó által, már mint Magyarország követe fogadtatott s elismertetett, s hogy a követség a német birodalom részéről is, mi hamarabb viszonoztatni fog.* Ez első lépés, tiszt. képviselők, melly által Magyarország az európai népek családjában önállólag megjelenik; s szabad remélni, hogy ezt a többi hatalmasságok részéről is hasonló lépések fogják nem sokára követni, mire nézve a törvényszerűség korlátai közt közrehatni, a ministerium valamint eddig, úgy ezután is szoros kötelességének ismerendi.
Ekkor még nem dőlt el véglegesen, hogy a király a két törvényt nem fogja szentesíteni. Szeptember 6-án ugyanis a király közölte Esterházy P. magyar külügyminiszterrel, hogy a két törvényről az egész magyar minisztérium vagy az érdekelt szakminiszterek véleményét kívánja és ellenjegyzéssel ellátott szentesítési tervezetet kér. Hozzátette egyúttal, hogy a két fontos törvény ügyében a nádort is meg akarja hallgatni. Károlyi Á.: Batthyány. II. 10. sz.
Mindez nem vált valóra, sőt a bécsi udvar közbelépésére a frankfurti központi kormány külügyminisztere már szeptember 15-én közölte Szalayval, hogy küldetését megszűntnek tekintik. Károlyi Á.: Batthyány. I. 304. s köv. l.
Az elnök bejelenti, hogy Kossuth felszólalásában két javaslat van. Az egyik: bizottmány kiküldése, hogy ez előtt Beöthy Ödön kormánybiztos tájékoztatást adjon az aldunai katonai táborról. Erről a képviselőháznak határoznia kell. A másik: a horvát kérdés ügyében a képviselőház alakuljon át bizottmánnyá, vagyis zárt ülésen tárgyaljon. Miután az első pontban szükséges határozathozatal ellen hangok hallatszanak, Kossuth kiemeli a bizottmány kiküldésének jelentőségét:
Kérem a házat, miszerint ha mód és alkalom nyújtatik, megismerkedni a fontos viszonyokkal s körülményekkel, ne méltóztassék azt akár mi tekintetből visszautasítatni; (helyes!) mert hijába van azt mondani: hogy a ministerium intézkedjék. Az istenért! a ministerium emberekből áll, a ministerium nem mindenható, annak tehetségei nemcsak emberi gyarlóság, hanem törvény által is vannak korlátolva, s e korlátoltságból ki nem emelkedhetik – kivált akkor, – midőn a ház együtt van. Azért legczélszerűbbnek tartanám egy 8–10 tagbóli bizottmánynak kiküldetését, melly előtt a kormánybiztos tegye meg előterjesztését; a bizottmány számot vetve meggyőződésével s lelkiismeretével, látni fogja, mennyi specialitásokat terjesszen a ház elébe.
Madarász László csákvári képviselő külön bizottmány kiküldése helyett – az ilyen bizottmány „pótló ministeri tanács” lenne – azt javasolta, hogy mindkét ügyben a képviselőház alakuljon át bizottmánnyá. Olyan ügyekről van szó, amelyekről a képviselőháznak tudnia kell, viszont nyilvános ülésen nem lehet tárgyalni. Kossuth elfogadja a javaslatot:
Az ellen, mit a képviselő úr előterjesztett, nincs észrevételem. Ha a háznak úgy tetszik, alakuljon az első tárgyra nézve is bizottmánynyá, magából következvén, hogy a képviselő urak nyilvános tanácskozás tárgyává a kérdésből csak annyit fognak tenni, mennyit lelki ismeretükkel számot vetve a hon javára nézve tanácsosnak tartandanak.
Balogh János aranyosmaróti képviselő javasolta, hogy minden képviselő ajánlja fel két napi díját* a Szenttamásért folyó harcban augusztus 19-én magukat kitüntető közkatonák jutalmazására. Kossuth csatlakozik a javaslathoz, de hangsúlyozza, hogy ezt az összeget nem lehet jutalomnak nevezni.
Az összes képviselők két napra szóló napidíja kb. 4000 ft volt.
Midőn az érdemes követ úr előterjesztését szívemből pártolom és remélem, hogy közelfogadásra fog találni, csupán csak azon megjegyzést kívánom tenni, miképen azt hiszem, hogy ezen csekélységgel nem fog akarni a tisztelt ház jutalmat adni. Én részemről kijelentem, hogy mindig az elsők sorában fogok állani, kik a hon védőinek jutalmat kívánnak adni: hanem azzal, mit az érdemes követ úr indítványozott, koránt sem akarnék jutalmat adni, hanem csak figyelmünket akarnám kimutatni, hogy a sok szenvedés között a hadsereg magának derült perczeket szerezzen. (Ezt is fogadjuk el!)
A képviselőház határozata, hogy az aldunai viszonyokat és a horvát kérdést zárt ülésen tárgyalja. Balogh János indítványa ügyében pedig Nyáry Pál ráckevei képviselő javaslatára úgy döntött, hogy külön határozat hozatala nélkül végrehajtják.
Közlöny, 1848. szeptember 4. (87. szám)
449–450. l.
Közli (Kossuth első felszólalását) K., L. I.
IX. 304–310. l.
Pap D.: Nemzetgyűlés II. 148–155. l.
449–450. l.
Közli (Kossuth első felszólalását) K., L. I.
IX. 304–310. l.
Pap D.: Nemzetgyűlés II. 148–155. l.
