496. [Budapest], 1848 szeptember 12. Kossuth javaslata a képviselőház esti ülésén: küldöttség útján hozzák István nádor tudomásár…
496.
[Budapest], 1848 szeptember 12.
Kossuth javaslata a képviselőház esti ülésén: küldöttség útján hozzák István nádor tudomására, hogy a ház megnyugszik nyilatkozatában és kérjék az új minisztérium kinevezését.
[Budapest], 1848 szeptember 12.
Kossuth javaslata a képviselőház esti ülésén: küldöttség útján hozzák István nádor tudomására, hogy a ház megnyugszik nyilatkozatában és kérjék az új minisztérium kinevezését.
A képviselőház esti ülésén elsőnek Kossuth szólalt fel:
Tisztelt képviselő ház! A reggeli ülésben méltóztattak nekem és Szemere belügyministernek meghagyni, hogy a háznak azon határozatát, melly ő cs. kir. főherczegsége az ország nádora és kir. helytartója iránt, a ház osztatlan bizodalmát kijelenti, neki vigyük meg. Ezen megbízásban mi eljártunk, és ő cs. kir. főherczegségének azt kijelentettük. Ő cs. kir. fensége méltóztatott azt válaszolni, hogy nem tagadhatja azon való fájdalmát, hogy miután ő számot vetve minden cselekedeteivel, a mit hivataloskodásának nehéz egy éve óta tett, azon tökéletes tiszta öntudattal van, mikint soha egy lépést sem tőn, a mi törvénytelen volt volna; sőt hogy minden igyekezetét mindig arra fordította, miszerint a hazának jogait, szabadságát megóvja, az új időnek új szerzeményeit előmozdítsa, és a törvény megtartása iránt, a legszigorúbb lelkiismeretességgel viseltessék, igen fájt neki a képviselőház tegnapi azon kijelentése, hogy azon tudósítást, mellyet a ministerium lemondása következtében a ház elnökéhez küldött, a ház törvénytelennek nyilvánította.* És adta nekünk és általunk a képviselőháznak tudtára, miként neki legtávolabbról sem volt soha esze ágában sem azon gondolat, hogy ő mint nádor és királyi helytartó, másként, mint csak a törvény által kijelelt módon, tehát ministerium útján, tehát minister ellenjegyzése mellett intézhessen valamit. És ő nem is küldött semmi intézvényt, semmi rendeletet a házhoz, mert azt tudja, hogy ahoz minister ellenjegyzése kellett volna; hanem küldött egyszerű tudósítást a házhoz arról, hogy a ministerium leköszönt, tudósított arról, hogy a ministerium alakítására nézve a szükséges lépéseket megtette, és tudósított arról, hogy a törvények értelmében a kormányt folytatni fogja, azon világos kijelentéssel, hogy a ház őtet ebben támogassa. Következve semmi rendelvény, semmi intézvény nem foglaltatván benne, és a kormány gyeplőjének kezébe vételéhez azt, hogy „a törvény értelmében” világosan hozzá tévén, tehát a törvény értelmében mindig a ministerium útján – mert ez a törvény értelme – és a házat híván fel támogatására ezen eljárásban, a mint mondja, igen fájdalmasan esik neki az, hogy maradjon fen egy oklevél Magyarország történetében, melly reá azt mondja, hogy neki egy tette törvénytelen volt. Tisztelt képviselőház! én nyíltan és minden tartózkodás nélkül kijelentem, hogy valamint a nemzet, a múlt országgyűlésen kivívott eredményekre nézve, főherczeg Istvánnak tömérdek hálával tartozik; – én voltam szerencsés akkori igen szerény, egyszerű állásomban is az öszves törvényhozásnak szónoka lenni, melly a nemzet nevében neki ezen hálát és lekötelezést kijelentette,* – s mint ezt nyíltan megvallom, hogy úgy van, és én, és azok, kik azon nehéz napok eseményeiben a viszonyok, körülmények, vagy ha úgy tetszik öntevékenységünk által is a cselekvések homlokterébe szorítattunk, mondhatom, én és társaim tudjuk legjobban, hogy mi nehéz küzdelmeket kellett neki élni: és azóta, mióta ministeri pályánkat folytatjuk, őszintén kell kijelentenem azt, hogy ő cs. kir. főherczegségének azótai hivatalos pályája is valósággal nem volt rózsa ágyon fekvés, hanem örökös nehéz tövisekkeli küzdés;* hol gyakran azon környezeteknél fogva, mellyek, azt kell mondani, boldogtalan, de általunk hűségesen szeretett fejedelmünket környezik, még magával családjával is gyakran ollyan kellemetlen helyzetbe jött, azon szilárdságnál fogva, mellyel a ministerium által elébe terjesztett törvényes kívánságokat gyámolította. És valamint ezek a múltra nézve úgy vannak, úgy én a ház előtt nyíltan kijelentem meggyőződésemet minden további taglalása nélkül a körülményeknek, úgy vagyok meggyőződve, hogy valamint a múltban nagyok szolgálatai a haza iránt, úgy jövőre nézve is a haza megmentése, nem akarom mondani, hogy teljes lehetetlen volna, de annyit ki kell mondanom, mikint kimondhatlanul nehezítetnék annak valószínűsége, hogy meg lehet a hazát menteni, ha a főherczeg kir. helytartó, és a törvényhozás között valamelly idegenség maradna fenn, melly talán oda vezethetne, hogy közremunkálását a nemzet megmentésében nélkülözni volnánk kénytelenek, (igaz) ezt a hazára nézve legnagyobb szerencsétlenségnek tartanám. Én is félre téve, hogy főherceg, kir. helytartó, mint férfiúban becsülni tudom azon érzést: „nekem fáj, midőn azt mondják, hogy törvénytelenséget tettem, mikor megmondottam, hogy nem akartam törvénytelenséget tenni, ez nekem fáj.” Tehát miután azon magyarázat, mellyet ő fensége ismételve nyújtott, tökéletesen megnyugtathatja a házat, hogy ő nem rendeletet, nem intézvényt, hanem egyszerű tudósítást akart tenni a háznak, miután kijelentette, miként azt, hogy a kormány gyeplőjét által veszi, nem máskép akarta érteni, mint csak úgy, hogy a törvény értelmében kíván eljárni, és e részbeni gyámolításra kérte fel a házat: kérem a képviselőket, méltóztassanak határozatilag kijelenteni, hogy ő főherczegségének ezen kinyilatkoztatása által tökéletesen meg vannak e részben nyugtatva, hogy ő főherczegsége semmi törvénytelenséget elkövetni nem akart; és ennélfogva azon kijelentéseket ezen magyarázat után nem kívánják fentartani, (helyes) s hogy egyszer szóljak a dologról, én, tisztelt képviselőház, nem vagyok azon férfiú, ki bármilly csekély, vagy bármilly nagy állásnak nehézségeitől visszariadjak; nem vagyok azon férfiú, ki meg nem tanulta a veszélynek bátran szemébe nézni akár hány oldalról jöjjön is az, hanem midőn a haza megmentéséről van szó, megfontolva minő roppant nehézségekkel jár ezen nagy feladatnak megoldása, lehetetlen nem éreznem annak kikerülhetetlen szükségét, hogy ki a kormányt viszi, annak keze sem egy, sem más oldalról ne legyen zsibbasztva, a törvényen alapult intézkedései, vagy a körülmények által igényelt rendelkezései kész végrehajtásra, engedelmességre találjanak. S méltóztassanak meghinni, a dolgok természetében fekszik azon psychologiai igazság, hogy minden ideiglenes állás, ideiglenes hatalom, mellyről nem tudjuk, meddig tart, kétségtelenül zsibbasztó. Igen sok ember, mert az ország gépezetének igen sok ága van, sok ember van, ki ha egy rendeletet kap, mellyet végrehajtania kellene, nem szól semmit, hanem zsebre teszi, és végre nem hajtja, hanem számot vet magával: valljon ollyan embertől jön-e, kinek engedelmességgel tartozik, van-e állandóság azon hatalomban, melly nem ezt parancsolta. Maga ezen kétkedés elzsibbasztja a az embernek erejét. Embertől csak emberit lehet kívánni, s miután egy vagy két ember kivált illy nehéz körülmények közt a végrehajtási eszközöket nem nélkülözheti, én azt mondom semmi olly kívánatos a hazára nézve, minthogy Istvánnal egyetértésben legyen a ház, azon hitnek alapján, hogy István főherczeg Magyarország jogainak híve, s meg van arról győződve, hogy a trónt is csak úgy lehet megtartani, ha Magyarország jogai és szabadsága fentartatik. Ez az egyik kellék, másik: hogy ezen ideiglenes állapotnak minél hamarább vége legyen, s hogy tudjuk, ki lesz állandó addig, míg e háznak, mint a nemzet képviselőinek akarata által támogattatik, mert természetesen, ha valakinek minoritása van, akkor változni kell a hatalomnak; de én úgy hiszem, akár ki lép is a kormányra, a képviselőház* nem fog fenakadni egy vagy más apróbb véleményekbeni eltérésekben, hanem mindenek felett szem előtt fogja tartani azon nagy czélt: mindenekelőtt a hazát megmenteni, a veszélyeket elhárítani vagy legalább kevesítni, hogy a nemzetnek a maga élet szükségei kifejtéséhez ideje legyen, s azért semmi személyes barátság vagy ellenszenv nem fogja a haza képviselőit azon kormány irányában vezérelni, hanem azon nagy gondolat, hogy megmentessék a haza, mellynek éltével játszani nem szabad. Én kérem a házat, nevezzen egy küldöttséget, melly István főherczegnek megmondja, hogy a haza megnyugszik nyilatkozatában. 2-or Egyúttal szólítsa fel a ház nádor ő fenségét, hogy azon hatalomnál fogva, mellyet az 1848. törvény kezébe tett, vessen véget ezen ideiglenes állapotnak, mert most illy zsibbasztó hatalommal keveset lehet tenni, mihelyt annak nincs állandó basisa, igen kevés sikerrel lehet működni. (Helyes!) Ezt kívánom és ajánlom a képviselőháznak mint egyik eszközt azon sok eszközök közül, mellyek a haza megmentésére szolgálnak, mellynek nehézségei perczről perczre szaporodnak, s azért szaporodni kell a lelkesült akaratnak is, de más részről azon készségnek is, hogy minden indulat hallgasson; hanem ragadjuk meg azon eszközöket, mellyek nélkülözhetlenek a haza megmentésére, s ezen eszközök, Isten előtt esküszöm, – belső meggyőződésem szerint, – nélkülözhetlenek. (Éljen!)
Ld. a 490. számot.
A március 28-án kelt királyi kéziratra, amely igyekezett a március előtti állapotot a lehetőség szerint visszaállítani, Batthyány bejelentette, hogy lemond a miniszterelnökségről, az országgyűlés pedig határozatot hozott, hogy ragaszkodik a független felelős minisztériumról és az úrbéri viszonyok megszüntetéséről szóló törvényjavaslathoz. A nádor állását kötötte ahhoz, hogy az udvarban érvényesíti az országgyűlés kívánságát. Az udvar hosszas tárgyalások után valóban engedett, és a király március 31-i kézirata elismerte, hogy a nádor a távollévő király teljhatalmú helyettese, elismerte a minisztérium önállóságát, csak a hadügy terén tartott fenn egyes jogokat a király részére (a hadsereg alkalmazása az ország határain kívül, katonai kinevezések). Az eredményben része volt annak az országos ellenállásnak, amelybe az udvar tervei ütköztek, de része volt István nádor fellépésének is. Az országgyűlés alsó táblája március 31-én este elhatározta, hogy másnap ünnepélyes keretek között mond köszönetet a nádornak. Április 1-én a nádori palota előtt Kossuth köszöntötte a nádort. Kossuth beszédét közzétette K. L. Ö. M. XI. 712–713. l. Az ország csak István nádor szeptemberi távozása után megtalált fogalmazványából tudta meg, hogy a nádor március 24-én milyen javaslatot tett Magyarország ellenállásának leszerelésére. (Közli Szőgyén˙-Marich L. országbíró emlékiratai. I. 61–62., 218–219. l.)
Kossuth arra a jelenetre is utalhatott, amely a nádor palotájában játszódott le és amelyet utólag a számkivetésben így írt le:
1848. september elején Batthyány Lajos és Deák Ferencz a miniszterium határozatából Bécsbe mentek, hogy az ország védelmére hozott törvények megtagadott szentesítésének kieszközlését megkíséreljék. Ugyanakkor az országgyűlés is száztagú küldöttség által tette meg az utolsó kísérletet, a bécsi udvart a hit és jog szentségének tiszteletben tartására reábírni.
Batthyány és Deák távolléte egy napról a másikra húzódván, egy éjjel – későn, éjfél tájban – István főherczeg magához hivatott. Siettem meghívásának eleget tenni. Egyedül volt. Nagyon izgatottnak találtam.
„Bocsásson meg, – mondá – hogy ily későn felzavartam. Nem tudok aludni. Nagyon nyugtalan vagyok. Nem kapok hírt Bécsből. Mit tud ön? Miként állanak a dolgok odafenn? Van-e remény!?”
Elmondtam, amit tudtam, s az bizony nem volt örvendetes.
„Én istenem! – mondá a főherczeg – mivé lesznek szép reményeink? Hová fog ez vezetni! Mi lesz ebből!?”
„Mi lesz? – felelém. Csak nem gondolja felséged, hogy hazánknak feldarabolását s kitörlését az államok sorából, osztrák tartománynyá sűlyesztését, a nemzeti létünkre mért halálos csapást gyáva megadással elfogadjuk? Az emberiség legnyomorultabb söpredékévé lennénk, ha ezt eltűrnők. Tenni fogjuk nemzetünk szent örökségének megóvására, a mit őseink tettek: védeni fogjuk magunkat, lesz harc, a jog harca az önkény ellen, az igazság harca az igazságtalanság ellen, a szabadság harca az elnyomatás ellen. Lesz harc, harc a késig, és szálljon már is kiontott s még patakokban omlandó vér azoknak fejére, akik kiontását okozták.”
A főherczeg kezeire borítva arcát, lihegő kebellel az előttünk fekvő asztalra borult s kis szünet után szemem közé nézve, mondá:
„Tehát harcz! Meggondolta ön, hogy a harcz mit helyezhet kilátásba?”
„Meggondoltam, fenség. Egy oldalon koronát, más oldalon talán vérpadot.”
A főherczeg az elborzadás jeleivel tekintett felém.
„Ne borzadjon felséged, – mondám. – A vérpad csak nekünk juthat, s mi, ha isten ezt reánk mérte, zúgolódás nélkül fogadjuk el a hazáért. Fenségednek csak a korona juthat.”
„Csak nem teszi fel ön felőlem, hogy én unokatestvéremet trónjától megfosztani képes lehetnék?”
„A kérdés nem így áll. Nem fenséged fosztandja meg. Azok fosztják meg, kik visszaélve lelki-testi állapotával, az ő császári palástjába burkolózva, szakítják szét a hit szentségének kapcsát, melyet közte s a magyar nemzet közt isten és a történelem fűzött. Hiszen csak ne tolakodtak volna közé s közibénk azok a conspirátorok, kik gonosz ármányaik keresztülvitelére a szegény gyámoltalan fejedelem nevével visszaélnek: mi azzal a jó úrral meglehetnénk békében s magyar loyalitással, magyar hűséggel őrködnénk trónjának dísze, biztonsága fölött. Isten látja a lelkemet: csak lennének igazságosak hazám iránt, az osztrák háznak sohasem volt hívebb alattvalója, mint én lennék. Fenséged tudja, hogy minő őszinte loyalitással jártam el az egész válság alatt. Hanem fenséged biztos lehet benne, hogy a conspirátor-clique, mely Magyarország vesztére tör, nem soká fogja hagyni azt a jó, de gyámoltalan urat trónusán; a mint a nyílt fellépés idejét elérkezettnek ítélendik, azt a jó urat szépen félre teszik s a trónus üresen marad. Nem első eset lesz az ily félretétel az austriai ház történelmében, És az, a mit az a clique most velünk mivel, oly valami rettenetes, hogy nem volnánk erkölcsi érzettel felruházott teremtések, ha azon irtózatos clique tagjai iránt a kegyeletnek csak egy szikráját is érezhetnők. Az a trónus meg fog ürülni, de istenemre mondom: a kit az udvari conspiratio oda szánt, az csak a magyar nemzet holttestén juthatna oda; másként soha! Pedig e nemzet élni akar, nem fog meghalni senki kedvéért s nem oly könnyű lesz azt megölni, mint gondolják. Hát méltóztassék megfontolni még tisztán dynasticus szempontból is nem sokkal jobb-e, hogy fenséged hagyja magát abba a megüresedő trónusba beleültetni, mintsem, hogy az vagy üresen maradjon, vagy valamely idegen ház sarjadéka ültettessék belé, mely az osztrák háznak nem barátja. Magyarországi fenséged uralkodása alatt hű szövetségese, hű támasza lesz az osztrák császári háznak. Austria s Magyarország, melynek egy fejedelem alatt mindig összeütköznek érdekei, két fejedelem alatt nagyon jó s egymásnak kölcsönösen hasznos szomszédok lesznek. És végre is, ha fenségednél a családi gyengédség scrupulusai oly mód nélkül nagyok, még a reversió eshetőségének lehetsége sem volna kizárva, úgy, hogy emberek s viszonyok változtával a két korona ismét egy fejen egyesülhetne. Bizony, bizony mondom: még dynasticus szempontból is tanácsosabb kezet nyújtani nekünk arra, hogy a magyar királyság mint „secundo-genitura.” (a másodszülött ágán S. I.) az osztrák dynastiánál maradjon. Aztán méltóztassék azt is fontolóra venni: mennyi vért, mennyi szenvedést hárítana el fenséged e szegény, zaklatott hazáról, mely fenségednek is hazája, szülőfölde! Mi egészen más szint öltene a reánk kényszerített önvédelmi harc a külhatalmak appretiátiójában (értékelésében S. I.) Mennyire elsimulna utunkból minden diplomaticai nehézség, ha fenséged megkoronázása által Európát a monarchikus elv, a minden anarchicus rázkódtatásoktól ment rend s Európa érdekeinek tiszteletben tartása felől megnyugtathatnók.” – – A főherczeg végighallgatott s aztán néhányszor fel s alá menve szobáján, megállt s azt kérdezé:
„És ön gondolja, hogy ez nem találna ellenvetésre az országgyűlésen, a nemzetnél?”
Mire én mosolyogva ennyit feleltem:
„Fenséges úr, nekem volt szerencsém fenségednek nádorrá választatását előbb Pest megye gyűlésen javaslatba, utóbb az országgyűlésen indítványba hozni. Hatalmazzon fel engem fenséged, bizalmasan reményt nyújthatni polgártársaimnak, hogy nem fogja nemzetem ajánlatát visszautasítani – és én fejemmel állok jót, hogy 24 órával azután, amint a bécsi udvari conspiratio evolutiója egy ily eseményre az alkalmat előhozza, az országgyűlés oly lelkesedéssel fogja fenségedet Magyarország királyának üdvözölni, mint a minő lelkesedéssel kiáltotta fel fenséged ősanyjához a „moriamur”-t. Nem általom magamat azzal, hogy fenséged méltónak tarthatá egy ily igénytelen embernek, a minő én vagyok, jellemére figyelmet fordítani, azért kérem fenségedet, ne vegye e biztosításomat elbizakodott kérkedésnek. Én nem vagyok eléggé hiú, hogy az egykori angol Warwick-ok szerepét negélyezzem (Neville Richardra, Warwick és Salisbury grófujára, a XV. században élt angol hadvezérre és államférfira utal, aki önhatalmúlag királyokat tett le és segített trónra. Előbb VI. Henriket fosztotta meg a tróntól és IV. Eduárdot segítette királyi koronához, majd IV. Eduárd ellen fordult és visszahozta VI. Henriket. S. I.) Én semmi sem vagyok, de nem egyszer mutattam meg, hogy számba tudom venni nemzetem üterének lüktetéseit. Midőn fenséged tavaly első körútjáról visszatért, én mint az iparegyesület küldöttségének vezére, azon mondattal üdvözöltem fenségedet, hogy a nemzet behintette fenséged útjait a szeretetnek virágaival. A minő igazat mondtam akkor, – esküszöm – oly igazat mondok most is: hogy ha fenséged vissza nem utasítja tanácsomat, örömrivalgás közt fog a magyar nemzet szívéből e kiáltás felhangzani: „Éljen VI. István magyar király!” és e felkiáltáshoz lelkesült készséggel hozzáteendi azt a másikat is, mely tettekben testesülve meg, Mária Teréziát megmentette, midőn „nem volt fejét hová lehajtania.”
A főherczeg elgondolkozott. Aztán kezeit éghez emelve, mondá:
„Nem teszem! Nem tehetem! Haldokló atyám kezére borulva esküdtem meg, hogy ezt semmi körülmények közt soha tenni nem fogom. Jöjjön, aminek jönnie kell: én ez eskümet meg nem szegem. Ne szóljunk erről soha többet.”
Megilletődve tekintettem reá. Egy nehéz sóhaj lebbent el ajkaimról. „Hát jöjjön, a minek jönnie kell” – mondám. „Én tisztelni tudom az érzelmet, mely ez elhatározásnak indoka, hanem az eskü igen nagy szerencsétlenség! Szegény hazám!”
A beszélgetést Kossuth 1850 elején Sumlában (ma Kolarovgrad, Bulgária) jegyezte fel. (Közli Irataim az emigráczióból. II. Budapest, 1881. 265–269. l., Viszota Gy.: i. m. 1079–1081. l.)
Az eredetiben: képviselő.
A képviselőház Kossuth mindkét javaslatát elfogadta és megbízta a nádornál előző napon járt küldöttséget, hogy a ház határozatát hozza a nádor tudomására. Ekkor Batthyány Lajos bejelentette, hogy előző napon a nádortól megbízást kapott a minisztérium megalakítására és a megbízást elfogadta. A nádor erről szóló levelének felolvasása után Kossuth szólalt fel:
Tisztelt képviselőház! Előre akarom bocsátani, miszerint nagyon örvendek, hogy azon óhajtás, – mellyet e haza megmaradása tekintetében egyik nélkülözhetetlen feltételnek és eszköznek jelentettem ki pár perczek előtt a nélkül, hogy a háznak e részben szüksége lett volna azon lépést tenni, mellyre felkértem, már teljesült, teljesült az által, mit a haza megmentésére egyik nélkülözhetetlen eszköznek tartottam. Ennek előrebocsátása mellett kettőt jelentek ki. Először, hogy azon meggyőződésben vagyok, miszerint azon férfiú, bár ki legyen is az, ki a jelen vészes perczekben a kormányzásnak épen nem kedves, hanem igen terhes feltételeit elfogadja, kétségtelenül számot vetett magával, s a haza körülményeivel, s lehetetlen, hogy elfogadná, ha azon meggyőződésben nem volna, hogy hasznot tehet a hazának. Ha ezt minden egyéniségtől elvontan mondom, más részről, ha látom, hogy az elfogadást azon férfiú tette, ki mint Magyarországnak első felelős ministere nevét, historiai becsületét ugyan azonosította Magyarországnak állásával, ki első volt István főherczeg után, ki a magyar ministerium létrehozásában legtöbbet tett, – kit akkor, – midőn magyar ministerium alakításáról volt szó, Pozsony városában egy erkélyről ezrek előtt mutattam ki, mint azt, mi a végzet által hivatva van Magyarországnak első ministerelnöke lenni;* midőn azon férfiút látom azzal megbízva, megvallom, sok aggodalom elenyészik lelkemről, mert én tartottam, féltem attól, mikint azon ármányoknak, mellyeknek tanúi valánk hónapok óta, első nyilatkozványa lesz, hogy midőn magát a reactio egyrészről Jellasich pártütése, másrészről a rácz lázadás, harmadik részben pedig mindennemű bujtogatások következtében elég erősnek véli, levesse az álarczot, – féltem, hogy vagy nem lesz többé magyar ministerium, vagy csak úgy, ha a nemzet azon eszközhöz nyúl, a mellyhez szabad nyúlni, midőn a nemzet létele forog kérdésben s a kétségbeesés bekövetkezett; vagy attól féltem, hogy azon ministerium a reactiónak teremtménye lesz, ki nyomorult rongyokat hagy a nemzetnek s kopott színt, hogy a legalitás formája alatt ölje meg a nemzet szabadságát. De midőn gr. Batthyány Lajos van megbízva ministerium alakításával s midőn ő, kinek historiai neve s becsülete Magyarország önállásának fentartásával ugyan azonosítva van, akkor* az aggodalom elszállott, Magyarország önállása felől többé nem kétségeskedem, akár millyen legyen a ministerium. Az útban különbözhetik talán, de czélja nem lehet más, minthogy a hazának szabadságát és önállását biztosítsa. Uraim! Míg ezen ministerium azon úton jár, míg az eszközök választásában annyira nem téved, hogy azt legyek kénytelen hinni, hogy az eszköz, mellyet választott, – az út, mellyet követ, a legjobb szándék mellett is a haza veszedelmére vezet, míg ez nem történik, míg kételkedem, egyik vagy másik eszköznek czélszerűségében, de veszélyesnek nem látom az eszközt, egyébiránt szándékának tisztaságáról tökéletesen meg lévén győződve, reám azon csekély szóval és erővel, melly bennem van, azon ministerium számíthat a haza megmentésének nagy munkájában, a mint számíthatni fog minden perczben, minden időben minden ember nem gyámolításomra, hanem arra, hogy minden[t], – a mit isten tudnom adott, és mit a nemzet némelly részének bizodalma bennem rejleni vél, fel fogok használni az ellen,* akár ki legyen azon férfiú, ki Magyarországnak önállását, eladni, elárulni vagy ügyetlenség által veszélybe dönteni fogna. (Éljenzés!)
Amikor 1848. március 17-én az országgyűlés küldöttsége visszatért Bécsből Pozsonyba azzal a hírrel, hogy az udvar hozzájárult a független felelős minisztériumhoz, Kossuth a Zöldfa-fogadó erkélyén ismertette a küldöttség munkáját és eredményét, Batthyány Lajost mint Magyarország miniszterelnökét mutatta be. Vukovics Sebő Emlékirata. 73. l., K. L. Ö. M. XI. 662–664.l.
Az eredetiben: midőn.
Az eredetiben az ellen hiányzik.
Ezután az elnök bejelentette, hogy a második indítvány tárgytalan és a küldöttség csak az első indítványra hozott határozatról tájékoztassa a nádort.
Közlöny, 1848. szeptember 14. (97. szám)
1494. l.
Közli K. L. I. XI. 333–338. l. Pap D.:
Nemzetgyűlés II. 191–195. 196–197. l.
1494. l.
Közli K. L. I. XI. 333–338. l. Pap D.:
Nemzetgyűlés II. 191–195. 196–197. l.
