1846.01.27. kedd, 8. sz.
1691846.01.27. kedd, 8. sz.
Vezérczikk. (Tengerhez magyar! el a tengerhez!) Nyolczszázados emlékezettel lelki szemeink előtt a magyar bánatosan szorult kebellel utazik keresztül Horvátországon. A magyarnak a Drávától egészen Adriáig, a horvátnak innen a Dráván a lomniczi csúcsig otthonosan kellene magát éreznie. Ezen közös érzés a jövendőnek záloga volna. őmde a szenvedélyes pártviszály az érzés kapcsait megszaggatá, gyülölség lakozik, hol a közös törvény, közös szabadság védszárnyai alatt közel ezred évig baráti egység érzelme honolt, a Dráván innen a horvát magát még mindig otthon érezheti, de a Dráván túl a magyar magát otthon csak ritkán érezheti. Nem a nyelvkülönbség az, mi ezt teszi. Igaz, van valami varázshatalom a hazai hang zengzeteiben, a mig azt halljuk, bár mitávol legyünk is saját tűzhelyünktől, mindig olly otthonosan vagyunk, – s a haza nagy családjában testvérnek érezzük magunkat mindenkivel, – ki „jó napot” mondva megy el mellettünk. – De midőn a hazai nyelv édes zengzete nem hangzik többé szivünkfelé, az ember akkint érzi magát, mint a számüzött. őmde ezen nyelvkülönbség maga a kebelszorultságot még nem fejti meg, mellyet a magyar érez, midőn a Dráva-folyam légrádi révén tul halad, – hiszen nem magyar hanggal itthon is gyakran találkozik! – hanem megfejti azon előleges bús sejtelem, hogy a mint e rév kompjából kilép, sok ellenszenvvel találkozandik. – És az embernek itthon, házias csillapultságában szinte nevetségesnek tetszik mennyire tud örülni amott a Dráván túl, ha véletlenűl bármi csekélyjellel találkozik, melly oda mutat, hogy a magyar név képviselői iránt még van rokonszenv, olly helyeken is, hol azzal találkozni nem számolánk. – Emlékezem mikint Zábrág felé utazva, egy helyütt, mig lovaink fölváltatnának 170betértünk egy piszkos uti csárdába. Az utas nem válogat, s mi egy veremmód kilyuggatott ronda szobában rostélyosnak keresztelt disznószeletet vertünk fogainkhoz. őmde a ronda szoba falán egy valami mellett, mit valaha tükörnek hivtak, két kép függött. Egyik az öreg Papirius consul, midőn a gallusra buzogányt emel, ki szakálához merészelt nyulni, a másik pedig – Deák Ferencz! – Nem mondhatom mi jól esett Deák képével itt találkoznom. –
Hol a magyar kebelre váratlan örömmel hat illy körülmény, jel az, hogy ott sok van a minek lehetlen örülnie. És még is azt mondom minden magyarnak oda kellene zarándokolnia, legalább egyszer életében; kiket pedig önerő, vagy véletlen olly állásba tett, hogy a nemzet tanácsaiban szavok sulyt képez, oda kellene menniök minél gyakrabban; beh sok bajnak vehetné elejét ez élénk gyakori találkozás! –
És ide kellene menni ez elfásult korban minden magyarnak, mert az ut erre visz tengerpartunkhoz, tengerpartunkhoz! mellyen a ki megáll, s a magyar tenger tükrére lenéz, ha magyar és hazafi, lehetetlen, hogy erős cselekvési akaratra ne feszüljön szivében minden érverés. Neked pedig oh kor! hideg önzésben lelkileg elmállott törpe fajodnak nemzedékével, tenéked oh kor! lelkesitőre szükséged van. Tengerhez magyar! homokod porából, s fekete sarad ragadalmiból! Tengerhez magyar! mellynek viharában, a brit költőnek ércz szava szerint, istennek képe tükrözi magát, mellynek azur homlokára ránczot nem irtak végtelen idők, melly ollyan ma is mint minőnek látta a teremtés első hajnala; mellynek habhátán tizezer hajóhad nyomot nem hagyva hömpölyög tova, a mig e földnek vizenyős sarában nyomot hagy hátra minden gyáva nyúl. –
Kit az örökkévalóság emez arcképének szemlélete sem gyujt lelkesedésre, ki itt sem képes egy cseppjét meritni ama férfias határozottságnak, melly emberekből titánokat edz: az magát bizvást eltemetheti, neki ez élet többé nem való.
És még is hány magyar utazik évenkint ide? hány magyar borúl le a Luiza-utnak 2936 lábnyi tetőpontjánál, midőn elterül előtte a fiumei öböl mint egy roppant kapu, mellyet azért tárt fel a mindenható, hogy a magyarnak nem ismert nevét becsültté tegye a nagy világnak távol részein, s a külvilágnak civilisatiojával összefont magyar, itt honában legyen, nagy, szabad, dicső.
171Engem tengerünkhöz a fiumei fiasut ügy vitt. Ama vasut ügye, mellyel maradandólag eljegyezendjük a Dunát Adriának, a magyart a világ civilisatiójának, s melly legyen egyszersmind az aranyházassági jegyürű magyar és horvát között, kik hat század
os békes házasság után öregségökben összezörrentek.
Tárgyam nagysága, s édes hazámnak minden érdeke, melly e vasuttal kapcsolatban van, e vállalat iránt már évek óta lelkesitve tart, s nem tagadom még is, midőn Fiuméba menet a brodi kastély ablakaiból a köritő hegyekre feltekintgeték, miket isten haragjában látszott oda vetni czélunk akadályaul, s itt oriásilag feltornyosúlni láttam egy sziklahegyet, mellynek szirtfalában az akadozó szem egy maroknyi földecskét sem lát, hasadékiból még is gúnyosan nyulnak fel a keservesen nőtt fák ágai, lombtalanul meresztve galyaikat az egek felé, mintha karjaikat nyujtanák könyörögve egy kis tápláló földért; amott pedig fenyegetőzve emelé fel széditő magasig tömör gerinczét a Tergomelhegy, mintha azt kiáltná le a völgybe hozzám, hogy az emberész merényletnek ő határtszaband, s gunyolja a vakmerőt, ki arról mer gondolkozni, mikint röpitse hátán a gőz, paripáktól vontatott magyart a tengerfelé, megvallom volt egy két percz midőn illy scenák között az akadályokra gondolva, miket ármány és ellenzési viszketeg polgártársaink köréből is czélunknak ellen gördit, határozottságom kissé lankadott; – de a mint másnap Vukasovics óriásilag nagyszerű teremtményén, a gyönyörü Luiza-uton, robogó kocsimból a magyar tenger tükrére nézék, minden nehézség hatását veszté, szilárditva érzém agyamban a meggyőződés erejét, hogy hazánk jövendőjének életkérdése fekszik vasut-társaságunk ujai közt, s mióta gondolkozva a magyar tenger partját taposám, erőt érzek magamban a fiumei vasutért megvivni, ha kell, a poklokkal is. –
És hát Vukasovics hol vette ama lelkesedést, melly őt a Luiza-ut óriás müvének megteremtésére képessé tevé? A tenger szemléletéből, a tenger fontosságának érzetéből uraim! Szembetünőleg látja az ember, midőn a Luiza-uton halad a tenger felé, mikint nőtt Vukasovics keblében az erő, mikint magasúlt az isteni szikra a mint a tengerhez közelebb állott. A Luiza-ut mindenütt felséges, mindenütt szép, minden magyar vétkezik a kinek tehetségében van, s Horvátországba csak a végett is nem utazik, hogy a Luiza-utat meglássa. Ez a magyar birodalom legfelségesebb müve! semmit sem mutathatunk fel a mi ezzel csak távolról is mérközhetnék! A Luiza-ut olly óriási mű, mellyet méltán számithatunk Europa büszkeségei, az emberész nagyszerü teremtmenyei közé. – 18 mérföldnyi irtózatos hegyláncz, mellyen keresztül közel 3000 lábnyi magasságig emelkedik a gyönyörü Luiza-ut, itt magasba tornyosuló szirtfalak lerepesztett oldalán, amott mérföldeken átnyuló galeriakkal támogatott völgy meredek partján; s az ut mindenütt mint a kődeszka nem csak jó, hanem a fényüzésig szép, roppant kanyarulatokban kigyózik a tenger felé, s rajta, e szörnyü emelkedettségén, lengő könnyüséggel robog a kocsi. A római legdicsőbb korszakhoz méltó nagyszerü mü, mellyet egykoron romjaiban is bámulni jövend messze távolból a régiség-buvár, mig most a magyarnak 9/10 része soha sem látta. – És még is! az ember szemlátomást veszi észre, e mindenütt gyönyörü uton, mennyivel 172magasabb lelki erő hevité Vukasovics keblét midőn a tenger közelében véste be a kő puszta szirtjeibe prometheüszi lángeszének merész bélyegét; mint akkor, midőn a tengertől távolabb dolgozott. Imitt kitért az akadályok előtt, amott, csaknem mondhatnám, kedvtelve kereste fel, mig len a tengernek tőszomszédjában, a Porto ungariconál, ugy tünik fel a bámuló utas előtt emlékezete, mint egy óriásé a titanok mesés korából, kik vakmerő kezekkel Ossát Pelionra halmozák.
„A völgyben ülő gyáva kor, határa szükköréből őse saslakára – szédeleg ha néha felpillant” dallá felejthetlen Kölcseynk. Mikint a völgyek szédelgősei szeretnek vasut-társaságunknak az által tenni akadályokat, hogy a nemzet fülébe lehetetlenségrőlsivitnak: ugy midőn Vukasovics is nagyszerü müvét vonalozá: lehetetlen! lehetetlen!! kiálták a völgyesek. A nép szájában még ma is él a szó, mellyet Vukasovics felelt a kétkedőknek: „Pénzzel s primorczaimmal lehetetlenséget nem ismerek* – E szót Vukasovics szájába a tenger lelkesitő ereje adá. –
Primorcz annyit tesz, mint tengermelléki lakos.
És az uj kor uj szükségeket teremtett. Nekünk Fiuméhoz vasut kell!! e határozatban hazánk jövendőjének egyik kulcsa rejlik, és ha e nemzet minket el nem hágy, a vasut meglesz, s benne egy olly mü leend alkotva, mellyhez hasonlót e büszke világ nem sokat mutat, melly a magyar névnek dicsőséget vivand ki, minőrül eddig alig álmodánk.
Magyar, és hazafi, ki a Luiza-utat látta, s a magyar tenger szemléletén keble felmelegült, érezni fogja a kimondhatlan érdeket, melly ez ügyhöz csatolva van, s nem fogja tőlünk megvonni pártfogását.
Tengerhez magyar! el a tengerhez!! –
Kossuth Lajos.
Luiza-ut.
Fiumei kikötő.
Furcsa barátság.
Halljunk uraim adatokat!
Egyesületi mozgalmak.
A Nemzeti Ujságnak pro memoria.
Az utak kátránynyal burkolása.
Az öntött-vas nyujthatásáról.
Iparválallati levél Bánságból.
Követésre méltó példa.
A’ Pestmegyei gazdasági fiók egyesület
