Még is lesz valami a chéhekből.
Még is lesz valami a chéhekből.
Már évek óta sokat olvashatunk itt ott hirlapokbn a czéhügyekről, de azok csak előpostái voltak a most egymást érő hirlapi czikkeknek. Két kézzel nyul illyek után illyen magamféle ember, azon kivánattal, hogy az annyira korholt és világszerte gyanusitott czéh-rendszert valami jobbal felváltatni javasló nézetekre talál; de a sürün szálló czikkeket fejcsóválva olvasó ipar-üző végre is ismét azon megjegyzéssel teszi félre, hogy még e mind nem az igazi. De nem is lehet az igazi, mikor a czéheknek legfeljebb is egyes, s nem a szerkezet, hanem a szokás hibáiból eredett 660félre-téréseit rovogatják, ebből huzván az egészre következést, holott szerintem az egész alapot kellene meghányni, s ha annak szerkezetében rejlik a hiba, kiigazítani, de engedelemmel légyen mondva nem ám rólunk nélkülünk; mert akkor alig lehetne köszönetet várni tőlünk érette, csak már azon egyszerü okból is, minthogy mi tudjuk legjobban, hol a bibi, és ismét mi tudjuk legjobban, mint lenne az elháritható.
No de a 34. számu Jelenkor hasábjain ismét van valami, mi az inasok állapotját ugyancsak derekasan feketére festi, ugy annyira, hogy a fekete ördögfiuval bátran mérközhetik az inas. A legényekről s mesterekről csak későbbre igértetik valami, majd hiszen elvárjuk. De lássuk mit mond az inasokról? Elismeri értekező ur hogy 9–10 éves gyermeket adnak Meister uramhoz, s állitja, hogy ennek felfogadáskor eszében sincs, hogy a fiut mesterségre tanitsa, hanem pesztonkát, szolgálót, csizmatisztitót, s mit tudom én mit még gondol vele pótolhatni; azután üti, veri, dobja, taszigálja maga, neje, leánya, legénye még evés helyett is, az ember azt hinné, (pedig az ujságok komolyabb czikkeinek hinni szoktunk, de épen azért kár némelly lapoknak e becsületes hiedelemmel vissza élve mindenféle meggondolatlanságot össze vissza irni) az ember azt hinné, hogy az illyen szerencsétleneknek legalább is felét nyomorékká verik, azok az ugy nevezett Meister uramék. Közben legyen mondva: a mi czimünk magyarul mester, s amaz a czikkiró tudós ur által használt fitymáló czimet tisztes hirlapba nem is valónak tartom, de hiába, nekünk már az efféle urak szeszélyét tűrnünk kell. Hanem lássuk most már a 9–10 éves fiut, feltéve, hogy árva, ki hová lenni nem tud, és valami becsületes mesteremberhez megy mesterséget tanulni. A mesterembernek szándéka és iparkodása a fiút tehetsége szerint munkás emberré, hasznos polgárrá nevelni. És ez miként történik? A fiu teszem szabóhoz vagy vargához szegődik, nézzünk be hozzá, hogyan alkalmaztatik? Alkalmaztatik hat esztendőre, hogy a mester testi lelki szükségeiről gondoskodván, belőle tehetsége szerint munkás embert, józan és haszonvehető polgárt képezend. A mester két keze munkája után nején kivül még négy gyermeket táplál két legény segitségével, nőcselédet előbb sem tartott, bizonyosan a felfogadott inas miatt sem tart, mert nem tarthat. Most már lehet-e tőle józanon követelni, hogy inasa levén, avval konyhára vizet, fát, sőt hust ne hozasson, csecsemőjét, ha vagyon, ne dajkáltassa, őt külső dolgai elintézésére ne alkalmazza, azaz, országan foglalatosságot vele ne tétessen, mellyet a fiu ott nem létében maga tenne meg, különben is a fiu mind ezt csak az első egy pár év alatt szokta véghez vinni, mig t. i.a mühelyben ugy sem haszna vehető. De hiszen szegény fiunak a házi munka valóságos élet-iskola, még a tudósok is azt tanitják, mi pedig egyszerűebb emberek naponkint tapasztaljuk. Vagy talán jobb lenne a fiut henyélni, az utczán kórászni engedni? Ugy ugyan csak lenne belőle ipar-lovag, de iparüző nehezen. Mit is árt a nekie, ha a 6 esztendőt becsületesen kiállotta? Olly fiúnak, ki ugy sem tudott árva letére hova lenni, s ki nálunk a közintézetek sajnos állapotának miatta ugyan csak elhagyatott kis portéka. Dologra, bizonykodni sem kell nagyon, nálunk még iskoláinkban nem szoktatják a gyereket, pedig szegény embernek két keze és szorgalma az ő dominiuma. Iskolában? naponkint 3–4 órát ott van, hetenkint három nap recreatiója, e napokon mit csinál, nem is kérdezik! 661stb. De igy ha a szegődött 6 esztendőt kiállja, ha maga is ugy akarja, ember válik belőle. De hát a mester mit nyert? Azon öntudatot, hogy tehetségéhez képest felnevelte a felfogadott fiut munkaszerető jó emberré, és igy egy maga ahhoz képest, mit az egész status teszen az ifjuság kiképzésében, eleget tett. – De valami haszna is talán csak volt? A fiut 3 esztendeig ruházta, táplálta, oktatta, bizony csak amugy isten nevében, mert mit a fiu tett, annak nem létében maga tette volna, a mit rá forditott, megtakaritotta volna, kivált Pesten, hol minden csekélység pénzbe kerül, pénzhez pedig a mesterembernek becsületes munkája után is jutni vajmi nehéz. Az utóbbi három hónapban igaz vette már holmi hasznát, de ezért ismét tartja, táplálja, érette szegődési és felszabadulási dijt fizet, mi ismét nem csekélység ugy annyira, hogy ha az ember számot vet, bizony nem marad ott egyéb az öntudatnál, – és nekünk ez elég. – De önök talán ezt is el akarják tőlünk vitázni? Tessék, mi örömest oda engedjük, csak legyenek a hazában intézetek, mellyekben a gyerek ama haszhos kisdedovó-intézettől fogva egész 12–14 esztendős koráig jámborságban, isméretekben és munkaszeretetben gyarapodjék, mellyekből neki majd mint szegény mesterembernek élni kell, és mellyek nélkül nyomorult földterhe a hazának kárára. Mi szivesebben látjuk az illy előkészülettel beszegődő inast, sőt mesterségben könnyebben és jobban is kiképezhetjük, de hát csak legyenek illy czélszerü intézetek!! És a mi más hibája, ne tessék érette minket korholni! Nincs könnyebb a szónál! met azt fekve is ki lehet mondani! – No de még ez nem minden.
Valami a serházak asztalai körül elkopott német szójárást használván az emlitett czikkiró ur (Jelenkor 34. sz.) a vidéki mesterembereknek igy ugyan csak nekik mászik, mivel hogy ők kaszás, kapás, szántó-vető, szőlő-mivelő stb. munkával is foglalkodnak, és e szerint az inasok is illyesekre szoritatnak. Legyünk igazságosak, vegyük az állapotot ugy a mint van. Szűcs, csizmadia, rézmüves, kádár, varga őszszel s télen, – szürszabó, kalapos, szabó, harisnya-kötő nyáron inkább keresettebb. Már most értekező ur szerint nem tudhatom, mit kellene a munka nélkül levő szegény falusi mesterembernek tenni, ha tőke pénze nincs, hogy nagy mennyiségben vásári munkát előlegesen készithessen, váltó munkával pedig csak alig birja magát ellátni, ha hogy a mesterség csökkenésének idejekor kaszálnia, kapálnia nem volna szabad, vagy ha mi kis isten áldás neki is jut, gabnáját részben arattassa? Maga pedig heverve várja a sült galambot. No igy már boldogulna! Aztán, ha mi munkát a mester meg tesz, a legény is meg tesz, miért ne tehetné meg az inas is? Hiszen a munka mindenre alkalmatos. Korán se gondolja Értekező ur, hogy ha a mesterembernek műhelyében sok dolga van, szivesebben huzza a kaszát, vagy favágni megy télen erdőre, s vonja szánkán haza a tüzelőt. A munka nem kárára, hanem tetemes hasznára válik az inasnak.
Végre az inasok testi büntetésére kanyarodik a tisztelt értekező. Erre rövid válaszom csak az, hogy ha czélszerü iskolából, millyekkel minden jól elrendelt és boldogulni akaró országnak birnia kell, vennők át kezeinkbe a tanitványokat, bizonyosan a bánásmód is másforma lenne irányukban, de mit tesz most a gyerek, mindenhez ügyetlen, kártékony, hazug, sőt gyakran tetemesebb hibával is tele 662van. Nekünk pedig szegény mestereknek, ámbár tudjuk is, hogy jó móddal, oktatássa, ha azt örökös folytonos felvigyázással párosithatnók, többre mehetne az ember, de isten látja lelkünket, bizony nincs időnk azon működésre, mellyet az épen csak e czélra való nevelők capacitatiónak neveznek. Hanem a jó szó nem használván, a vesződség pedig velünk örök mindétig csak a drága időt vesztegettetvén, miután valamit neki tiszer tizenkétszer megmutatunk, ő pedig a munkát mindannyiszor elrontja, és igy ügyetlenkedik is, a drága időt is tölti, sőt kárt is tesz annyira, hogy midőn már a munka majd nem bevégeztetik, akkor rontja el, és tetemes kárt okoz, mit ha legény tenne, béreikből huznánk le, illyenkor a fiut, természetes, hogy minden szó szándékunk mellett is, és épen ebből megczibáljuk, meglábszijazzuk, szóval mint mondani szoktuk, meg fenyitjük vagy megnadrágoljuk. Azonban hogy mind ez egyenesen azon jó szándékból történik, mellyel kivánjuk és igyekszünk is rajta hogy a fiuból derék, értelmes és munkás polgár váljék, könnyen átláthatja, ki maga is bokros munkával van elfoglalva. Azonban hogy nyomorékká ütnék, vernék az inast, már ez kérem alázatosan megint nagyitó üvegen van látva, mert legyen hála az emberiségnek, és a mesterember becsületességének, tudtommal még nem vertek nyomorékká gyereket, de tudtommal igen is elég derék ember vált már olly inasból is, ki az ütlegben nem igen látott szükséget. Különben megverik biz a szegény gyereket az iskolában is, pedig ott már idő elég, hogy az okoskodás utján mutassák meg mit kell tennie, mit kerülnie. És gyakran megverik, mert egy krajczár ára papirost rontott el, nem pedig forintokat érő munkát, vagy ártatlanul pajkoskodott, s legfölebb tanitó urnak unalmas és igy sikeretlen tanitását háborgatta stb. Azért hát tisztelt urak legyenek kegyetek méltányossággal egyes kivételek iránt, és ne vonjanak ezekből az egészre következést. Adja isten, hogy a magyar mester-ember soha ki ne fogyjon a munkából se télen, se nyáron, se városban, se falun, akkor bizonyosan csekély házi gazdaságán kivül nem nyul más munkához. De addig is ha valami ügynek nem használhatunk, legalább ne ártsunk nekie.
Van még a Hetilap 36-dik számában is Mesterffy urnak egy panasza, hogy t. i. a mesterinasok inkább cselédek mint tanulók. De itt is nem az inaskodásban van a bökkenő, mert mint már fölebb megmutattam, miért használtatik az inas többféle munkára is, mik a ház körül előadódnak, bátram merem állitani, hogy számszerint több inasból vált hasznos polgára a hazának, mint diákból. Mert mi mesteremberek ügyetlen, tudatlan, sokszor vásott, már szüléi kegyelemből is kiesett gyermekeket kapunk kezeinkbe, mégis emberekké neveljük azokat. De minden esetre türéshez, szenvedéshez és munkához szokni kell a szegény embernek. Én magam is, hogy messziről ne hozzak példát, tiszteletes nemes szülék gyermeke sopronyi diák létemre ugyan csak lettem levelhordó, utcsináló, tehenész, lovász, még a Balaton jegén is halász, kapás, szénagyüjtő, vályogvető, erdőn, háznál favágó, gyerekdajka, konyhaszolgáló, teherhodó, csizmatisztitó, egy szóval minden a mi a háznál előadódott. És gazdámmal, ki szinte tiszteletes szülék gyermeke volt, együtt végeztem igen sok dolgot, a mi engen épen nem kedvetlenitett el. Mert mit is tehettünk volna hát, a mesterség csak ugy ment, hogy ha egy héten három napot dolgoztunk, a másik hármat bizvást elheverhettük volna, de bezzeg fel is kopott volna állunk, azért dolgoztunk bizony mi egyebet is, 663mi az élet szükségeihez megkivántatott. De korán sem tessék gondolni, hogy azért meterségemet meg nem tanultam, meg biz én, még pedig ugy, hogy Pestre jövén már negyedik héten egyik legnevezetesebb műhelyben kaptam alkalmazást. Nem is emlékezem, hogy állapotommal megelégedetlen lettem volna, mint akkor, midőn egy határszéli fővárosban a rendőr német tiszt vándorkönyvemet Bécs felé láttamozván, durván megkendezett. De hiszen ezt is elszenvedtem, ámbár jobban fájt, mintha inaskoromban rosz tettemért megzsákoltak. És én megvallom megelégedésemnek okát, ha visszagondolkodom, ott találom, hogy tűrni, szenvedni, dolgozni emberül megtanultam. Nem is vagyok egyéb hiával, minthogy ámbár munkás polgár és becsületes ember vagyok, azért mivel iparüző lettem a tisztesbek sorába nem tartozom. Én azt hiszem, és aligha csalatkozom, hogy nekünk magyaroknak, kikről azt mondja a rosz világ, hogy dolgozni nem igen szeretünk, nem kellene annyira se magunkat, se gyermekeinket kimélni a nehezebb munkától, föltevén, hogy az inas egyéb munka miatt a mesterség megtanulásában hátra ne maradjon.
Vegyük tekintetbe, és soha meg ne feledkezzünk, hogy csak azon ember képes magának tisztes önállást kivivni az életben, ki egy nemében a mesterségnek illőleg jártas, de a mellett semmi más munkától sem borsódzik a háta. Mi iparüzők tekintetbe sem vennék gyermekkorunk fáradságait és szenvedéseit, és meg sem látszanék rajtunk, hogy mik voltunk, ha fájdalommal nem kellene naponkint éreznünk, hogy az alkotmányban nem azok vagyunk, a kikké lehettünk volna, mert meg vagyon irva, hogy nem csupán kenyérből él az ember*. Kemenesaljai Imre, egy a két magyar hazában kiterjedt czéhnek alczéhmestere.
Köszönet derék polgártársunknak, hogy a czéhek belállapotában olly szükséges javitások bekövetkeztetését nyilt jó akarattal elősegiteni törekszik. Nem is javult még meg hibás állapot, mielőtt annak árnyoldalát fel nem deritette a becsületes jó akarat, és a javitás iránti kész hajlandóság. Szóljunk csak illyesekről minél többször, és a kivánt jó siker el nem marad.
Iparműtár. Az országos védegyesület igazgató választmánya megküldé minden vidéki osztályoknak a mult évrőli pénztári kimutatást, mellyben a bevételek először összesen rovatok szerint rendezve; azután minden vidékre nézve különösen akkint valának utolsó fillérig kitéve, a mint azon vidéki osztálytól a középponti pénztárba beérkeztek. Ezen kimutatás következtében, minden egyes vidéki osztály a maga számadásait az egyesületi pénztárnokával összehasonlithatván, s valósággal össze is hasonlitván, világosságra jött, valjon minden pénzküldemény, mellyet a vidéki osztályok beküldeni rendeltek, a közpénztárba valósággal beérkezett e? – Ezen kölcsönös felvilágositás által egy pár esetnek jött az igazgató választmány tudomására, miszerint sok hónapok előtt beküldött egyes pénzöszvegek akadtak fel utközben, s nem jutottak az egyesület központi pénztárába. Mert hazánkban még sok felől a küldeményezés szerfelett nehéz és bizonytalan. Vannak vidékek honnan vagy hová valamit küldeni nehezebben lehet mint talán Rio-Janeiroba. Volt eset például, hogy Ungvárról áru szállitó szekeresek által küldetett egy levél mintegy 60 pfttal. A levél 6 hónapnál tovább utazott Pestig, végre átadatott isten tudja kinek, az ismét átadta megint isten tudja kinek, s ez végtére átadta az egyesületi igazgatóságnak, de csak olly formában mint az egykori rákvivő, ki nagyon megörült, hogy a reá bizott rákok ben vannak a levélben, mert a szatyorból utközben 664mind kimásztak. Ez a levél is megjött 6 jó mulva, a pénz is bele volt irva, de a banknóták utközben valahol elmaradtak.
Az iparműtári bizottmány ezen tapasztalásokon okoulav, szükségesnek látja a védegyesület vidéki osztályait időnkint nyilvánosan tudósitani mind azon pénz-küldeményezésekről, mellyek iparműtári alapitvány jegyek ára fejében, a vidéki osztályoktól ezen intézet pénztárába valósággal beérkeztek, miszerint ha egy vagy más vidéki osztály a maga küldeményét emlitve nem találná tudhassa, hogy vidéki küldeménye az intézet pénztárába meg nem érkezett. – A mai napig tehát a vidéáki osztályoktól következő pénz-küldemények érkeztek be. Az Eger-vidéki osztálytól első izben 185, másod izben 500 pforint. A Tinód Bogárditól 150 pft. A Hidjaitól 400 ft., az Abauj-Kassaitól 400 ft. A Kun Sz.Miklósitól 600 ft., a Tiszafüreditől 120 ft., a Békesitől 110 a Székes-Fejérváritól 720 ft., Putnok-Rátkóitól 250 ft., Torontálitól 400 ft., és Debreczenitől í50 ft.
Ellenben a vidéki osztályokhoz ekkorig iparműtári alapitványjegyek következő számban küldettek (azokat értvén mellyek Pestről egyenesena a bizottmány által, nem pedig ügynökileg küldettek): Kun-Sz.Miklósra 250 darab., N. Váradra 40o db, Baracska Sz.,Péterre 60 db, Tinód-Bogárdra 45 db, Dráva vidékre 30o db, Tornára 40 db, Egerbe 1000 db, Sz.-Fejérvárra 500 db, N.Enyedre 50 db, Hidjára 80 db, Kaposvárra 600 db, Debreczenbe 10o db, Alapra 45 db, Nyiregyházára 70 db, Kolosvárar 50o db, Rozsnyóra 350 db, Kömlődre 200 db, Érsékujvárra 50 db, Kassára 200 db, Tisza-Füredre 50 db, Békesre 40 db, Gyöngyösre 50 db, Borsodba 200 db, Eperjesre 100 db, Losonczra 100 db, Putnok-Rátkóra 50 db, Pesti osztálynak 300 db, Pécsinek 200 db, Mosonyinak 50 db, Siklósinak 100 db, Barsinak 20o db, Szigetváriank 50 db, Zólyominak 100 darab, Zemplényinek 100 darab, Sopronyinak 100 darab, Sz.Némethinek 10o darab, Veszpréminek 50 darab, Iglóinak 50 darab, ungvárinak 50 darab, Szepes-Olaszinak 25 db, Turóczinak 60 db. Várad-Püspökinek 10 db, H.öszörményinek 50 db, hadházinak 50 db, Nánásinak 50 db, Szoboszlóinak 50 db, Kis-Várdainak 50 db, Kunhegyes Madarasinak 50 db, Nádudvarinak 25 db, Nagy-Kállóinak 50 db, Sáros-patakinak 25 db, Beregh-Latorczainak 50 db, Bonyhádinak 50 db, Bölcskeinek 25 db, Devecserinek 25 db, Kézsmárkinak 50 db, Liptóinak 50 db, Lugosinak 50 db, Duna-földvárinak 90. A zalai felső vidéki osztályok számára Zala-Egerszeginek 1000, a zalai alsó vidéki osztályok számára a Kanizsainak 1000 darab, a váczi B.gyarmathi, honthi, esztergami, komáromi, győri, pozsonyi osztályoknál Bárány Ferdinand utazó ügynök volt; Ráczkevi, Baja, Jankovácz, Szabadka, Zombor, Nagy Becskerek; Zsomboly, Temevár, Bánát Sz. Miklós, Holdmezővásárhely, Makó, Nagy-Lak, Arad, atonya, Körösköz, Gyula, Szarvas, Orosháza, Szentes, Csongrád, Kecskemét, Nagy Körös vidéki osztályokhoz Potyondy Gusztáv ügynök utazott.
Az iparműtár már fel van szerelve, medárd-napi vásárra okvetlenül megnyittatik. Ezért kéretnek a tisztelt vidéki osztályok bizottmányai, hogy a hozzájok küldött alapitványjegyek eladásának s a pénzek gyors felküldésének eszközlésével, a hazai műiparra nézve olly fontos intézetet hathatósan gyámolitani méltóztassanak. Költ Pesten május 10-én 1846. Az Iparműtár bizottmánya.
Kossuth Lajos elnök.
