Vezérczikk. (A teendők legfőbbike.)
Vezérczikk. (A teendők legfőbbike.)
Nehéz kérdésbe fogok; de fogok igénytelenűl, fogok azon hittel, hogy a melly tárgyat a teendők legfőbbikének tartok, azt e polczra meggyőződésemben nem könnyelmű előszeretet, nem egyéni hajlam, melly magának kedvencz tárgyakat teremt, hanem a viszonyok kényszeritő hatalma emelé, azon hatalom emelé tehát, mellynek uralkodó befolyása alól el nem vonhatja magát az ember-ész, bár mennyire kevélykedjék is a subjectiv függetlenség negédjeiben.
Midőn azon kapcsolat körében, mellynek gravitationalis rendszerébe hazánk status-életét is bele sodorva kell hinnünk tagadhatlanul, események tünnek fel, mellyek egész átalakulás elhárithatlan gyüjtő magvai, akkor ez eseményekben az istenség mutató ujja nyilatkozik, mellynek intését nem lehet megvetni büntetlenűl; akkor a historiát többé nem emberek készitik, sőt inkább ezeknek más szerep nem jutott osztályrészekül, mint vagy tapintatos kiegyenlitéssel követni ez intés irányát, vagy ellentállva elsodortatni.
Mikint a fergeteg közelgetése minden utasra ösztönszerűleg azon hatással van, hogy széttekintsen hová huzza magát a zápor elől: ugy azt hiszem én, hogy az események, mellyekre vonatkozom, minden gondolkozó magyar elmélkedését ösztönszerüleg azon tárgyra vezetik, mellyről e sorokban szólani fogok. Megvagyok tehát győződve, hogy sokan, igen sokan vagyunk, kik e kérdést a teendők legfőbbikének tekintjük.
Hasonló ösztönnek engedve, hasonló hittől vezéreltetve, nem egyszer hoztam már szóba dolgokat, mik körül felszólalásomat közeszme-surlódás követé, épen mert nem kénykedv, hanem a körülmények intése szerint választám elmélkedésem tárgyait. Igy fog történni, igy történjék ohajtom ez alkalommal is. S csak ez történjék, csak sikerüljön eszmecserét felidézve látnom e tárgy körül: czélom érve 1000van. Mert nem hizelgek magamnak annyi belátással, hogy megtudjam oldani a csomót, mellynek kötésén századok hatalma dolgozott; hanem hiszek nemzetemben annyi értelmet, hogy eltalálja a helyes módot, hiszek annyi ép erőt, hogy véghez vigye, miben a nemzeti értelem s kormány-segitség öszpontosuland.
Azért hát – in medias res. – Az urbéri viszonyokbóli kibontakozásról akarok szólani. E tárgy az, mellyet a teendők legfőbbikének hiszek. Illyennek mondtam már a Hetilap 51-ik számában. És mondtam azt is, hogy e kérdés nem tisztán magánjogi, hanem főképen közjogi kérdés, mellynek megoldása magánjogi uton a világon még sehol véghez nem ment. És véghez menni nálunk sem fog. A status financialis közbenjötte kikerülhetlen.
Im most van törvényünk, melly az örökváltságot, ha mind két fél (földes ur és jobbágy) megegyezik, engedélyezi. Ez magánjogi szempontból hozott törvény. Kérdem én, lehet e ember széles e hazában a ki higye, hogy e törvény mellett hazánk az urberi viszonyokból századok alatt is kibontakozzék?
De tovább megyek.
Alkottassék törvény, melly a földes urat kötelezze, hogy ha jobbágya magát örökösen megváltani akarja, azt ellenezni ne legyen hatalmában, kérdem van e ember széles e hazában a ki higye, hogy illy törvény mellett is az urbéri viszonyokból hazánk egy század alatt tökéletesen kibontakozzék. – A ki ezt hinné, arról bátran elmerem mondani, hogy áldott térmezőn fekvő faluját talán, de az országot, az ország népét, a nép állapotját nem ismeri.
Aztán még azt is kérdem, ha bár az illy módoni kibontakozás reménye képtelen ábránd nem volna is, nem veszélyes önmystificatio volna e hinni, hogy a kérdés fonalának álmosan lassu legombolyitására időnk van századokig? Nem az ókori sybilla-könyvek regéjénél vagyunk-e, hol a késlekedő vevő háromért fizet annyit, mennyiért előbb mind a kilenczet megveheté.
Az 1836-ki urbértörvény a legkevesebb volt, mit e nép millióinak irányában a XIX-ik század jogérzete, s humanismusa szerezhetett; sőt a legkevesebbnél is kevesebb volt. S még is kérdem: van-e földesur széles e hazában, ki az 1836-ki törvények után az urbéri viszonyokba szerelmes 1001tudjon lenni. Pénzért mutathatnók, a „ritka raritást” – ha van – megérdemlené.
Avvagy lefessem e statusgazdászati szompontból, kimerithetlen bajait ez állapotnak? Izzó tüz-folyadékba mártsam-e tollamat, hogy hű rajzát adjam mindazon gyülöletességeknek, miknek az urbéri állapot kiapadhatlan forrása? Számba vegyem-e az irtózatos veszteséget, mellyet a robot és dézma, a restségnek, naplopásnak, ipartalanságnak, szándokos csalásnak, mindennemű erkölcstelenségnek pokol-iskolája, okoz a statusnak, a földes urnak, s a népnek is? Fejtegessem-e a keserüséget, mellyet mindkét részről táplál szakadatlanul, s az ebből eredő erőtlenséget, mellyben sorvadunk? Nevetségest tenne, a ki bizonyitgatná, hogy a nap világit, hogy a tüz süt. Hivatkozom a köznemzeti érzelemre, hivatkozom még azon ősz szakálu jó emberekre is, kik magokat jobbágyaik irányában – bona fide ábrahámkori patriarcháknak álmodják. Vessenek számot az év napjaival tavaszi szántástól a havas hegyközi tatárka aratásaig, s mondják meg önmaguknak: tud-e patriarchalis szivök szerelmes lenni az urbarialis viszonyokba.
Ha nem tud, ha lehetetlen hogy tudjon, vessenek egyszersmind számot a honszeretet sugalmaival mint hazafiak. – Honszeretet! keblünk szent érzelme! te ki nem alhatál e honnak fiaiban. Midőn a pártszenvedély vihara ellenséges táborba szállit, kik polgárilag testvérek vagyunk, midőn az önzés sugalmai megerőtlenitik a hazafiság érveréseit, lehetnek pillanatok, hogy a hazafiság templomában megritkulva imádkoznak a honszeretet hivei, elhagyott koldusokkint; de e templom istene nem semmisült meg, mivelhogy temploma néha üres: egy nagy percz szikrája fellobbantja ujra a magunkba szállás lángjait, és az ellenséges tábornak harczosai és a pillanatnyi önzés rabjai áhitattal omlanak az oltár zsámolyához, szivök szivéből rebegvén: „Te neked élned kell, oh, hon! élned mindenek felett, ha bár áldozatul hulljunk is életedért.”
Ezen áhitatra hivatkozom én polgártársaimnál, miután a földes uri osztály magán urbéri kellemetlenségeinek keserü kenyerére már hivatkozám. – Tizenöt év óta tarkábbnál tarkább szinvegyületekben tünnek fel hazánk jövendőjének biztositására terveink, emezt akarjuk, amazt akarjuk, és számitgatjuk lépéseinket, mint a sak-játék vonásait; pedig a nemzet sorsa bizony csak olly sak-játék, mellynek játék-kövei közzé hatalmasan bele bele replicáz a história fergetege, mig nem a systematicus játékosok azon veszik észre magokat, hogy játék-köveiket elhordta a szél. – Mit akarunk mi e játék-dühvel? Azt hiszszük: meg mentjük a hazát toldozó foltozó reformkáinkkal? azt hisszük, biztosithatjuk nemzetünk jövendőjét, ha a jövendő épületének alaprakását elmulasztottuk? És mi lehet ezen alap más, mint a néppeli egy testté forrás, s ekkint egy ép egészséges nemzeti test előteremtése, erről pedig mikint lehet csak álmodnunk is, mig az urbéri viszonyoknak gyülölség-nemző választó fala közöttünk fenáll, mellynek erkölcstelenitő hatása annyira ment, hogy egy borzasztó latin közmondás kapna lábra az országban, melly azt hirdeti, hogy ép a legkegyesebb földes ur szenvedi legtöbb kárát az urbéri viszonyoknak. – A haza népének mindnyájan tagjai vagyunk, s ha nem a nép végett van a status, én nem értem mi végett van. Bizony, bizony mondom minden jó szándoku törekvésünk hazánk jövendőjének biztositására 1002„pengő ércz és csengő czimbalom”, ha a néppeli egyesülés moralis alapjára nincs fektetve.
A közönséges viszonyok mindennapi felfogásának philosophiája is elég volna tehát arra, hogy bevalljuk, mikint 1846 körül nem lehet szükségesebb lépés, mint az urbéri viszonyokbóli kibontakozás; de én tudván mikint a következetlenségnek is meg van saját logicus ereje, nem akarom kétségbe hozni, hogyha események nem jöttek volna közbe, mellyekben isten ujjának parancsoló intése nyilatkozik, talán még egykét országgyülésen át tengetni lehetett volna toldozásokkal ez állapotot, – bár mindig a földes uri osztály kárával, mert a Sybilla könyveiből mindig kevesebb, az ár pedig mindig ugyan az maradt volna. Ámde közbe jött egy nem várt s minden számvetésen kivül levő rendkivüli esemény, melly e kérdést kétségtelenül a teendők első fokára emelé s a halasztást nem törhetővé tevé.
A Hetilap 51-ik számában Austria financialis állásáról nehányt szót ejtve, emlitettem azt is, mikint a gallicziai zavarok következtében ott a jobbágy-viszonyok status-intézkedés általi kiegyenlitése kénytelenséggé lőn. – Küls belföldi lapok hirdeték, mikint ő cs. kir. Felségének kormánytanácsai a galicziai átalános jobbágyváltság tervével foglalkoznak. Az e tervről szárnyalgó hir kétségtelenül tanulságos reánk névze is, de mint még állapitatlan valami, értekezés alapjaúl nem szolgálhat. Annyi azonban bizonyos, s ezt mint már máskor is mondám Europában minden gondolkozó ember érzi és tudja, hogy amott a szomszédban a hoszu fuvart eltörlő organicum statutum mellett a dolog nem maradhat, s a jobbágy viszonyokbóli végkibontakozás, kikerülhetlen kénytelenség.
A mennyi pedig Galicziában történendik, annál kevesebb az austriai birodalom többi tartományaiban, mellyekben még a jobbágyi állapot fenáll, szintugy nem történhetik. Ellenkezőt sem a közös uralkodó sziv-érzelmei, sem a kapcsolatos viszonyok hatalma nem engedhetnek.
Ez igy levén, minden gondolkozó magyarnak saját itéletére bizom, hiheti e, hogy ezen kikerülhetlen átalakulás itt a szomszédban érintetlenül hagyhatna minket, ezen nagy fontossága események szinhelyéhez közös uralkodó által kapcsoltakat? Ez lehetetlen, s ha lehetetlen nem természetes postulatuma e alkotmányos életünknek, ha csak a Mariai Theresia korabeli dolgoknak második felvonását tapasztalni nem akarjuk, hogy a kikerülhetlen kérdés által magunkat meglepetni ne hagyjuk; hanem nyilt, loyalis eszmecsere által fejlesszünk közvéleményt a módok iránt, miszerint e kérdést a földes uri osztály kármentesitésével megoldhassuk, s megoldásával hazánk jövendőjének alapját, az aristocratia s nép közti választó fal gyülöletességének elsimitásával meg fektethessük.
Szólottam én e tárgyról minden szinezetü emberrel, s mondhatom lett légyen akármelly politicai szinezethez tartozó, nem találtam emberre, ki az urbéri viszonyokba szerelmes volna, ki azoktól menekedni méltányos módon nem ohajtana. Tudakozódtam hiteles férfiaknál, kivált az északnyugat határszéli megyékbeliekről (mert nem anyagi tekintetben, s a jövendőre nézve ott van e kérdésnek legnagyobb fontossága), tudakozódtam a hangulatról, melly e kérdés iránt uralkodik, s ugy értesültem, hogy a kármentesités nélküli puszta eltörlés eszméjének ugyan természetesen nem barátai, de a kárpótlás melletti átalános országos váltság iránt a földbirtokos osztály mindenütt kedvezőleg nyilatkozik, 1003mert az urbéri viszonyt károsnak, gyülöletesnek érzi mindennap, a kiegyenlités késleltetésében pedig ha veszélyt nem, legalább nagyobbodó áldozatot sejt.
És azt gondolom, nem ok nélkül. Miután pedig tagadni csak ugyan senki sem foghatja, hogy partialis örökváltságok legjobb neme által is nyerve semmi sem volna, mert nem volna általa semmi becégezve, e kérdésben pedig végezni kell, különben semmit sem tettünk, semmit sem háritottunk el, a legnagyobb botorságnak hinném, ha magunkat vagy eredménytelen föllépéskékkel altatni, vagy a historiai kénytelenséget hallgatással eltávolithatni akarnók. Sőt inkább közelitsük meg a dolgot fiérfias nyiltsággal, s kisértsük meg helyzetünk, s viszonyaink tekintetbe vételével az utat és módot tisztába hozni, melly által e nagy status-gazdászati életkérdés, a status közbenjöttével akkint megoldható, hogy megoldásával mind az ország, mind a földesuri osztály, mind a nép nyerjenek. A dolog nem lehetetlen, csak akarni kell, csak használni kell tudni a perczet, mellyben boldogtalan eseményekből bár, isten bölcsesége szerint olly conjuncturák alakultanak, mellyek a végmegoldást, ugy a földes urnak, mint a közdolgokat magasabb szempontból tekintő hazafinak érdekében levővé teszik.
Én e jelen czikkben csak meg akartam az ovatosság határai közt mutatni, mit a Hetilap idézett számában ridegszárazon mondottam volt, t. i. hogy az urbéri viszonyokból átalános országos váltság általi kibontakozás, a kérdések legfontosbika, legszükségesebbike. A kivitel módjáról szerény nézeteim közzé tételével késni nem fogok, de mielőtt ezt eléadnám, szólanom kell egy másik fontos közgazdászati kérdésről, melly amazzal elválaszthatlan szoros kapcsolatban áll. Értem a közadózást. Miről hát, a mint időm engedi, a legközelebbi vagy egyik közelebbi számban.
Kossuth Lajos.
