Vezércikk. (Ábránd és való.)
Vezércikk. (Ábránd és való.)
A ráfogásokat már annyira megszoktuk elleneinktől, hogy azokat többnyire bizton az életre, ezen részrehajlatlan elintézőre bizhatjuk, s ez a különböző nézeteket az életrevalóság lombikján át eresztve, a dolgot csakhamar világos tisztába hozza. Azonban elvek megvitatásában hanyagnak lennei még sem szabad, mert meg van irva: „nem tudjátok sem a napot, sem az órát.” Legujabban a B. P. Hiradó 534. sz. vezérczikkében egy status-oeconom, – közgazdászati hitvallásunkat, mellyet nyilt táblára függesztettünk, arról vádolja, hogy abban sok az ábránd, sok a költőiség.
A vád igen tisztes, sőt ha a bóktanban jártasok volnánk, vagy ha a haza közügyeiben a convenientiát az isteni igazságnak és e háta tartóztatott nemzet érdekeinek fölibe helyeznénk, még bóknak is vehetnők, mert a költőiség az emberi szellemnek igen nemes magasztoltsága. De mindennek meghagyván a maga érdemét és igy a költőiségnek is, ott, hol az az emberiség általános miveltetésében nem utolsó tényezőként áll, közgazdászati elveink terjesztésében a mult idők adatait tanulságul, a jelennek igényeit pedig irányul tekintvén, ezen ráfogást bók gyanánt sem fogadhatjuk el. Miért? – Lássuk.
Igaz, hogy szeretnénk magyar kortársaink szellemét a költőiség ellenállhatatlan varász erejével felébreszteni s a nemzet érdekeinek, mellyek olly sok tekintetben háttérbe szorulnak, érvényesitésére gerjeszteni. De ehhez sem tehetségünk, sem hivatásunk nem levén alkalmazott, országgazdászati tanunkat ugy a mint tanultuk a szabad alkotmányos magyar nemzet érdekében csak a gyakorlati élet tanácsai szerint hirdetjük, melly tanácsokba a mult mint tanulság, és a jelen mint irányzó foly be.
És valjon kell-e ahhoz sok költőiség, hogy igenis mostohán prosai helyzetünket és viszonyinkat vizsgálván a dolgok valódi állását felismérjük, vagy ahhoz hogy az idő és körülménéyek tanácslatát megértsük?
162Valjon költői hatás van e szándékolva, vagy ábrándozunk-e, midőn határozottan kimondjuk meggyőződésünket, miszerint e haza üdve sürgelve kivánja, hogy az urbéri viszonyok gyülölséget tápláló kötelékeiből országos és átalános váltság által minél előbb ki kell bontakoznunk. És hogy ki kell bontakoznunk, mert e kérdésben több forog fen, mint mi a kérdésnek közvetlen tárgya; ezerszer több forog fen – minden.
És ábránodzunk-e midőn állitjuk, hogy e kibontakozás (a földbirtokos nemesség teljes kártmentesitésével) csak a status financialis közbelépésével lehető, magán-uton pedig nem: – és hogy a magán-utoni kibontakozásba bizni annyit tesz, mint a birtokos nemességet spoliatio veszélyinek tenni ki.
És ábrándozunk-e midőn állitjuk, hogy e kibontakozás bármi módon történjék is, miután az ország népe, ha minden rendszeritett közterheiben nem osztozunk, semmi esetre sem képes azon roppant terhet viselni, mellyet az urbéri általános örökváltság végett viselnie kellene, más financialis kutfőnk pedig nincs, mint az összes nép adózó ereje, csupán csak egy feltétel alatt lehetséges? És e feltétel Kossuth országgazdászati miatyánkjának első szakasza: „Minden adó legyen közös. Legyen közülünk, mig csak adó lesz, számkivetve az adómentesség igazságtalan kiváltsága. Minden adó legyen közös Amen.”
Ugyde erre azt mondja a helyzetünk s a reformok vezérczikk irója: „Örökváltság! Magunk is nagyon tudjuk ennek becsét méltánylani. Ha a fenálló jogérdekek kiméletével történik, – ha az ország közgazdászatába zavar nem hoz, – ha a földmivelőre olly terheket nem hárit, mellyek alatt le kell roskadnia, ezen feltételek mellett magunk is hisszük, reméljük és látjuk is jó következéseit. Ámde ez alatt olly panacaeat értenek némelly kortársaink, melly minden bajainkat, sőt nem bajainkat is rögtön meg fogja orvosolni. És itt kezdődik az ábránd.” – Tehát feltételekben megegyezni, a dolog üdvös voltát átlátni, a kivitelt ohajtani rendén van; de a kivitelben sok jót látni – ez már ábránd. – Egy, különben igen derék, de kissé nagyon németesen érzelgős német hölgynek, ki egykor, midőn az alföldön, egy kaszás csoport délesti kenyerezésének szemtanuja volt, felkiáltott: dies’ ist eine erhabene Poesie! inkább volt igaza. – Azonban itt az alku szerencsés kiemenete fölött lehetlen örömünket nem nyilvánitani, miután egyszer 163valahára sikerült megegyeznünk a Hiradóval az örökváltsági kérdés iránt; mivelhogy az ő feltételei a mieink is. a) A fenálló jogérdekek kimélete nagyon vagus kitétel ugyan, millyekben a B. P. Hiradó erősen erős, de mégis ha magyarázzuk, annyi mint a mi nyelvünkön a határozottan kifejezett teljes kárpótlása a földbirtokosnak. b) hogy az általános örökváltság az ország közgazdászatába zavart ne hozzon: mi azt mondjuk, nemcsak zavart nem hoz, sőt az europai conjuncturák ujabb alakulásában a gondviselés mutató ujját látván megjöttnek tarthatjuk az időt, mikor a birtoknak érdekében áll, hogy terhet viseljen. Sőt a magyar nemzetgazdászatban nem is kérdés már: valjon kell-e adóznunk vagy nem? e kérdést már eldöntötte isten, az igazság, a civilisatio és Europa: hanem legfeljebb csak a halogatás vagy a szoktatás tacticája fordulhat még meg agyában valami fontolva haladó progressiv conservativ csnak: de ennek is megfelel az idő, és megfelelnek a viszonyok conjuncturái, mellyeket, főként ki mint a Hiradó vezérczikk irója tanitja „a reformok dolgában számit, ne hogy az eredményt valami váratlan legyen” meg nem hallgatni nem szabad és a felelet száraz egyszerü, ebből áll: már is elkéstetek, s ha a birtok érdekét védni akarjátok, a stadiumokról ne is álmodjatok. – c) Feltétel hogy „a földmivelőre olly terheket ne háritson mellyek alatt le kell sorkadnia.” Ugy van, azért kell az urbéri viszonyok gyülölséget tápláló, mezőgazdasági gyarapodást lebékózó és civilisatiót hátráltató bilincseiből a status financialis közbenlépésével kibontakozni, ez a mi tanunk; de mellyet mi nemcsak üres szavakba foglalunk, hanem éltünk minden nyilatkozványával profiteálunk is.
És ábrándozunk-e midőn anyagi jobb létünket jogszerü alkotmányos állásunk igényeiből ohajtjuk fejlődni, és garantiáját alkotmányos éltünk nyomatékos nyilatkozványaiban keressük, s midőn a másik oldalról szomszédink anyagi jobblétével kinálgatnak, azt mondjuk rá „köszönjük szépen.” S hosszas indirect kinálgatásra kimondjuk egyszerüen, miszerint ahhoz hogy hazánk anyagi jobblétre, ollyanra, millyenben szomszédink részesittetnek, elég a tökéletes resignatio és egy kis folyamodás? És ebben ábrándot lát a tisztelt vezérczikk iró! Bizony különös, neki talán maga az alkotmány létezése is ábrán, ennek garantiája is ábránd, 13 milliónyi nép is ábránd, nyomoraink és ösztönszerü vágyaink is ábránd stb.
És ábrándozunk-e, – miben szinte ábrándot lát az érdemes vezérczikk iró – midőn tanitjuk miként nemzeteknek, ugy mint egyes személyeknek van növendék, serdülő és férfikoruk. Amazok a gyámság és függés, emez a kiképzett önállás kora és helyzete. Mellőzvén itt a közigazgatási tekinteteket a műiparra és kereskedésre nézve, gyámság és függés állapotában van azon ország, mellynek mind a szabad forgalom üzése, mind a föld egyéb népeivel közlekedése, szabad alkudozása és érdekeit érvényesitő joga elzáratik. –
Vagy talán ábrándozunk, midőn a másik oldal által rebesgetett ajánlott és feldicsért szabad kereskedés helyett a magyar gyár- és műiparnak védelmet, s erre nézve alkotmányos országhoz illő vámszabályzatot ohajtunk?
A szabad kereskedést nemzetnek kereskedelmi politicájában mi is végczél gyanánt tekintjük, s hogy ennek áldásai egykoron élvezhetőkké válhassanak a többi eszközök közé 164helyezzük a nemzeti védvámrendszert is, mellyet csekély, ki nem kerekitett tartománykában felállitani balgaság volna ugyan, de olly területü s népességü országban, millyen hazánk, mellynek topographiai helyzete a legtetemesb forgalomra nyit utat nyugotra és keletre, olly országban, hol a földmivelés már a tökélyesbülés utján jár, s csak termesztés-szaporitási ösztönre vár, csecsemő iparunk pedig még mindig megovásért esdekel, valóságos nemzeti kötelesség.
Mi ennek hatalomszóval utja szegését a gyakorlatra olly nagy készséggel hivatkozó korszakunkban, miután a vámrendezés alkotmányos jogaink közé tartozik, semmi esetre sem helyeselhetjük. Még hahogy alkotmányos nemzettel eszközlendő egyesülésről volna szó, kevesebb aggodalommal lehetne a hajlandóságnak helyt adni, de mivel erről szó sincs, e hajlandóság ellen szót emelni több mint kötelesség.
Nem ábrándozunk mi, sőt az baja némelly uraknak, hogy a valót igenis világosan látjuk, – és résen állunk. –
