Irodalom.
Irodalom.
A magyar irodalmi Szemle véleménye a három divatlapról. Közöljük ezt nem mintha vele minden pontban egyet értenénk, hanem bizonyságul annak, mint a magyar irodalmi Szemlének pártatlan férfias hangjáról már több izben emlitettünk. – „Szólani” ugymond a Szemle 8-dik számában „a magyar divatlapok felől egyik teendője Szemlénknek. De mielőtt azok tartalmára vetnénk biráló figyelmet, néhány átalános észrvételt mondunk el. Meggyőződés leszen az, néhány évi tapasztalásra épitve; s miután egyenlő távolságban állunk egyik mint másiktól, nincs okunk szorongani, hogy részrehajlással vádoltatunk, főleg ha olvasóink álláspontunk szerint veszik mondatainkat. Három divatlapunkon három külön szin látszik meg. A „Pesti Divatlap” azon jellemet viseli, mellyet annak még Garay, ki a Mátrayféle Regélőt regenerálni akarta, Regélő korában adott (mert ebből lett a Divatlap), a midőn kijelenté egy programmjában, hogy ő a müvelt nemesi rendnek akar tetszeni. Ezen alapmondat uralkodik még folyvást a Pesti Divatlapban, mellyel szorosan egybefügg az, mit V. Imre ezen év elején kibocsátott felhivásakor szépen elmond a nemzetiségről, hazaszeretetről, támaszkodván mindig a nem fő, nem alrendre, hanem az előjogai miatt több mint közép rangu nemességre. Ezért V. I. midőn 1844. átvette a Regélő, vagy tulajdonkép csak folytatá, a már „Pesti Divatlap” szerkesztését, oda bigyeszté neve elé a predicatumot: Vachotfalvi, és lőn az egész szerkesztő Vachotfalvi Vachott Imre; akarván tudatni, hogy nemes ember 283ir nemes társainak. Ez a furfangos fogáska, vagy ha tetszik, gyöngeség s más semmi, neki nagyon jól állott, de azért felhagyott vele; holott hir szerint akkor áltt legjobban a lap. És ezen önteszelgést megengedhetők vala, mert belőle valami meleg ragaszkodás a nemzetiséghez forrot elő: de a melly utóbb nehány jó embere befolytával nyersbe, durvába s majd nem betyárságba ment által s a Divatlap ott állott, hogy parlati zsirszag is érzett már itt ott rajta. Az ujabb idő méegis fogott a szerkesztőn s remélni lehet, hogy jövendőre tisztább befolyásoknak s nézeteknek hódolva, tőle kitelhetőleg iparkodván, megőrzi lapját az igazi, a philosophi értelemben vett nemes uton. Modora és felfogás-hiánya miatt eredett habozásából következett már az, hogy lapja néha legjobb volt, néha legroszabb.
Az „Életképek” azon iskolából vagy jobban mondva: irói párt töredékéből keletkezett, melly ezelőtt tizenkét évvel a Rajzolatokba tette le gondolatait. Igy maradt reá a névrokonság is, mert „képek és rajzolatok” igen közel állnak egymáshoz; s azt az idő előhaladási szükségében látjuk, hogy a mi rajzolat volt tizenkét év előtt, ma már kép; Frankenburg pedig egyik leghűbb katonája volt Munkácsynak mind az Academia, mind az Athenaeum elleni harczaiban. Az Életképek, a Rajzolatok módjára, főeszközeül választás a humort és witz-et, de Frankenburg nem élt, nem tanult eleget, hogy witze több legyen szójátéknál, az legfeljebb és leggyakrabban csak ötlet, nem ritkán az igazság rovására. – Ő, mint harmadik Richard: országot egy lóért! igazságot ad egy witzért s a közönség, a hol lehet, örömest nevet, nem gondolva, hogy néha méltatlanul. Ezelőtt Fr. sokkal élénkebb volt s emlékezünk, hogy a Honderű hírbogarászó szerkesztője azzal torolá meg, hogy száz ujdonságot irt boszujára a Regélőben. Lapjának később komolyabb szint akart adni, kevéssé több tartalommal; és e végre közlött széptani s történeti czikkeket, értekezésféléket a főlapban és criticát egy mellékben (Irodalmi őr), mi jó igyekezetének dicséretére válik, de itt az volt a hiba, hogy Fr. maga nem tud komolyabb dolgokhoz; és mikor az Irodalmi őr legujabb estheticai nézetek nyomán járt, a főlapban Beely Fidél még mindig Batteux szép természetutánzását magyarázgatta. Nem boldogulván a tudománynyal politicai szinűvé változott, de ez határozatlanba folyt el, mert egyik, mint másik oldalnak is csinált bókocskát és ha megnézzük az általa kiadott nagy hazafiak arczképét s politicai állását, kénytelenek leszünk megvallani, hogy Fr. és lapja nemcsak egy, hanem két párttól is megérdemlené az anyagi pártfogolást. E részben szinte hasonló az ő ujsága a Rajzolatokhoz. Munkácsy is kért, de versben; illyet nyomtatván ki sajtá szerkesztése alatt:
Adjatok, adjatok a szegény sirónak,
Hat pengő forintot, rajzolatirónak.
Hat pengő forintot, rajzolatirónak.
Frenkenburg nem nyilvánosan és nem is versben, de szinte kért; ő csak azt hirdette ki, hogy kapott. Mennyit okoskodtunk, mióta prozaiabbak lettünk! – A „Honderű” legszerencsésebb csillagzatok alatt indult meg egész ellenkező irányban, mint akkor még Garay Regélője, mellynek jelmondatát előbbiekből ismerjük; de iránya csak kaczérkodás volt a főrendü hölgyekkel. Akár érdeme után lapjának, akár divatból, elég az hozzá, Horváth L. nem volt minden befolyás nélkül a magasabb körökre. Csak az kár, hogy befolyása métely volt, mert hizelgett. Igénylé pedig a Honderű 284a fiont, arszlánkodást, suprém bon ton-t, de izélsét elhagyá kapatni a divattól s ennek vakon vitte áldozatul könnyen jött hizelgéseit, mig nem szolga lett a vezérből, épen akkor midőn igazgatóvá lett volna már a szerkesztő. Sajnálni lehet, hogy nem szilárdabb kezeknek jutott az a bizalom, mellyel a magasb körök megtisztelni kezdék a magyar divatirodalmat. Lycurgusnak egy törvénye volt, melly számüzte azt, ki valami uj dolgot hozott be. Senki nem érdemelte vona méltóbban e törvény erejét, mint Horváth L. számüzetést az irodalomból. Hová lett a fion, az udvariasság a Honderű hasábjairól mai nap, mikor annyira nyers, és mondjuk ki a szót, no de még se mondjuk! – mint még lap nem volt soha. De azért a Honderű még mindig salonlapnak tartatik a közvélemény előtt; s mint illyet, legalább illyenre vállalkozót, látjuk mi a Honderűt kezdetben s igy gondoljuk azt még ma is jellemezhetni ama két lap irányában, mellyek mindegyikének elmondók alapszinezetét.
