Egy kis felvilágositás.
Egy kis felvilágositás.
Minap a másik oldalon e kérdést álliták föl: mit kell tennünk, hogy virágzó gyár-iparunk legyen, s e föladatot röviden a szabad kereskedés létesitése által fejték meg. Szándokom tehát egyedül csak az olvasó közönséget figyelmeztetni a téveszmékre, mellyeket a B. P. Hiradó a szabad kereskedés ügyében hirdet; szándokom földeriteni dialectikája szövevényességét, melly által tanai következetlenségeit beburkolni törekszik.
A B. P. Hiradó állitása ez: csak ugy tehetünk szert virágzó gyár-iparra, ha a szabad kereskedést elfogadjuk. Mielőtt azonban egyenesen a szabad kereskedés támogatására védokait fölhordaná, a „független kereskedésről” vagy más szavakkal arról értekezik: valjon a különböző statusok mennyiben lehetnek függésben egymastól kereskedés tekintetében? és főleg ezen eszmét fejtegeti: valjon a földmüvelő ország van-e nagyobb függésben egy más iparüző s kereskedő országtól, vagy megforditva? és azt állitja, hogy a földmüvelő statustól az iparüző és kereskedő status teljes függésben van. Értekező ugyan általában minden kereskedési függést a statusok közt tagad, s ezt „fél-képtelenségnek” 761nevezi, és azt mondja: „tegyük föl egy pillanatig, hogy kereskedés dolgában efféle viszony nem félképtelenség, s kérdjük meg a józan észt, valjon mellyik részen áll a függetlenség és felsőség, azon e, mellyik kenyeret és nyers anyagot – az ember és ipar táplálékát – ad, vagy azon, melly ezekért cserébe feleslegességet és czifraságot ad a másiknak? mellyiknek van nagyobb szüksége a másikra, mellyik élhet a másik nélkül? háboru idején mellyik jöhet nagyobb szorultságba? Ezen kérdésekre bátran a k. olvasóra bizzuk a feleletet. Eddig a B. P. Hiradó, s most taglaljuk ez állitást. Itt két dolgot látszik hinni, vagy is inkább igen ildomosan elhitetni értekező. Egyik, hogy vannak kizárólag földmüvelő – s kizárólag iparüző statusok, és hogy hazánk az előbbiek közé tartozik; másodszor, hogy az iparüző és kereskedő statusok földmüvelő országoknak csak „feleslegességeket és czifraságokat” adnak. Sokkal méltányosabb kivánok lenni a „helyzetünk és reform” irója iránt, mint sem azt hinném, miként ő illyesmiket őszintén állitson, nem! ő csak tréfál s másokat akar usztatni?! Véleményem szerint a kizárólag kereskedést s műipart, – és kizárólag mezei gazdálkodást üző statusok csak az eszmék világába tartoznak, s ha valóságban találkoznak, ugy egyedül Németország abnormis szétdaraboltságában, hol némelly állomány alig néhány mfd területü – s főleg itt is a nehány szabad köztársaságot képző városban p. Hamburg föltalálhatók, de másutt sehol! Mutasson nekem a B. P. Hiradó az egesz müvelt Europában, – ne menjünk az amerikai s ázsiai coloniákba, 763hol az ember rabszolgává, s a tartomány rabszolgák börtönévé van aljasitva, – csak egy terjedelmesebb országot is, melly kizárólag akár földmüveléssel, akár ipar- s kereskedéssel foglalkoznék. Hogy pedig épen hazánk nem kizárólag mezei gazdálkodást üző, s a természettől is nem egyedül arra van utasitva, azt a B. P. Hiradó, ha őszinte volna, sem nyilván, sem hallgatva nem tagadná. Ez ügy anynyira meg van vitatva, s az ujabb védelmi eszme fölébredése óta gyorsabb mozgásnak s életnek indult műiparunk által annyira bebizonyitva, hogy további fejtegetésével az olvasó figyelmét fárasztani feleslegesnek tartanám. Azt állitja továbbá értekező, hogy a szükséges élelmi s iparanyagokat a földmüvelő ország adván az ipar- s kereskedést-üzőnek, ez attól teljes függésben van. Ez egészen hamis állitás, mert kérdem, valjon a mindenható pénz a földmüvelők vagy ipar üzők és kereskedők kezeiben. halmoztatik e össze? Erre ugy hiszem mindenkinél kész a felelet, s hogy róla még inkább meggyőződjünk nem is kell messze mennünk, maradjunk csak itthon. Iparos s kereskedő városaink kétség kivül a leggazdagabbak, p. o. Pest s ha tetszik a szomszédban Bécs, már pedig csak a B. P. Hiradó sem állithatja, hogy e városok nyers terményekből keresnék pénzöket, sőt inkább csupán íparczikkekből. De vessünk hazánk jelen körülményeire, s az uralkodó inségre egy pillanatot, hol találjuk azt a legborzasztóbbnak? s hol rugott föl az élet ára a legaggasztóbban? nemde Bácsvármegyében, a Bánátban, s a „zsiros Kánaánban” a Tiszamentén, és hogy ha isten el nem forditja tőlünk a keserü poharat, valjon hol haland meg több ember éhen Bécsben, Pesten, vagy a Tiszamentén-e, hol már eddig is nem hallatlan az efféle szomoru esemény?! és jelenleg is hol olcsóbb az élet? ugy-e Pesten és Bécsben! Állitja e még a B. P. Hiradó, hogy a termesztő vidékektől vannak függésben a kereskedő és iparüző vidékek? Ezen viszony, melly ugyan azon status különböző vidékei közt is létezik, még sokkal nagyobb mértékben tünik elő a különböző idegen statusok közt. Aztán azt állitja a Budapesti Hiradó, hogy az iparüző és kereskedő status csak feleslegességeket és czifraságokat ad a földmüvelő statusnak. Ez valódi nevetség. Hát czifraság ő előtte a tömérdek posztó, mellyet olcsón eladott – s posztóvá gyártva méregdrágán visszaváltott-gyapjunkból az örökös tartományoktól vásárlunk. Hát czifraság ő előtte a hazánkba évenkint behozatni szokott tömérdek cseh- s morvaországi gyolcs és vászon? Czifraság ő előtte azon tömérdek gyártmány, mellyért évenként az osztrák tartományoknak 40–50,000,000 ftnyi tőkét adunk ki, s mellyet fejlettebb műipar, s a hazai gyártmányt védő vámrendszer, s nemzeti buzgalom mellett önmagunk készithetnénk? Megvallom ez egyetlen állitás elég minden gondolkozó ember előtt a B. P. Hiradó sincerritását nagyon kétségbe vonni. Én tehát a B. P. Hiradóval egészen ellenkezőn azt állitom; hogy nem a kereskedő s iparüző országok vannak függésben a földmüvelő országoktól, hanem megforditva, s ez állitásomat igy indokolom. A kereskedő s iparüző status igen nagy tőkepénzt von magához, s ha kivált tengeri kereskedése van, – mi nélkül nagy – főleg világkereskedés nem is képzelhető – kifejlett hajókázásnak, a világkereskedés föntartásához s biztositásához különben is 764szükséges hadi erőnek lép birtokába, s végre a sokféle nemzetekkeli érintkezés által, s a kereskedés és hajókázáshoz megkivántató tudományok tanulása által tömérdek isméretre, és igy a mezei gazdálkodást kizárólag üző népek fölött hasonlithatlan magasabb szellemi képzettségre, s moralis hatalomra jut. És ez előnyökből két dolog természettel következik. Első hogy kereskedő status élelmiszerekben ritkán szenved szükséget, mert kereskedelmi viszonyai s roppant tőkepénze a legtávolabb eső földrészekből s tartományokból is megszerzi táplálékát, a midőn a kizárólag földmüvelő országukat egy pár s gyakran egyetlen szük esztendő képes éhenhalásra juttatni. Másodszor, tetszik emliteni a B. P. Hiradónak, hogy valjon háboru idején, mellyik status van nagyobb függésben a másiktól, az élelmiszereket adó-e vagy a kereskedő? Én ő vele ellenkezően, azt állitom, hogy amaz ettől, mert minő fegyver a gazdálkodást üző földbirtoka amannak mindenható tőkepénze ellenbe? Minő fegyver annak parányi, csak az ekére szoritott isméretei ennek roppant geographiai, statistikai, hajókázási és strategiai ismeretei ellenébe? Hogy ezekről meggyőződhessünk, forditsuk figyelmünket Angol, frankhonra, Németalföld s Északamerikára. –
Miután azokra megfeleltem, miket a B. P. Hiradó a földmüvelő, kereskedő és iparüző statusok kereskedelmi függési viszonyairól monda, áttérek a szabad kereskedésrőli állitásai tárgyalására. A szabad kereskedést akarván oltalmazni a czikkiró, először a fogyasztók és termesztők közt éles határt von, s aztán ezen elvet mondja ki: „a közgazdaság föladatait mindig a fogyasztók szempontjából kell megoldani.” Ami a fogyasztók és termesztők közti éles különbséget illeti: erre nézve a B. P. Hiradóval egy értelemben nem lehetek. Ő azt állitja, hogy a statusban minden ember fogyasztó, és én egészen ellenkezően ugy vagyok meggyőződve, hogy minden embertermesztő, legalább annak kellene lennie. Hiszem mindenkinek van valami hivatása, a földmüvelő, gyáros, kereskedő, hivatalnok mind termesztők „producensek,” mindnyájan produkálnak valamit, ha bár némellyek productuma csupán anyagi, a másiké szellemi is. És ha még is volnának az emberi társaságnak olly pióczai, kik a nélkül, hogy valamit produkálnának, csupán consumálnak, az illyen „fruges consumere nati” neme iránt az embereknek, megvallom keblemben legkisebb hajlamot s irgalmat sem táplálok. Tehát azt állitom, hogy a statusgazdaság föladásait mindig a termesztők szempontjából kell megoldani; miből természettel a következik, hogy a hazai fejledezni kezdő, de meg férfiu erőre nem jutott ifju, gyönge ipart minden lehető módon oltalmaznunk kell, – oltalmaznunk kell tehát védvámok által a külföld óriássá erősödött, gépek, roppant tőkepénz, iparos képzettség és kereskedelmi előnyök által segitett és gyámolitott műipara elnyomása ellen, és ezt állitandom mind addig, mig a világ kereskedelmi conjuncturáiból ellenkező meggyőződésre nem jutandok. Bámulással nézek én a széditő magasságba, hová a büszke Albion ipara, müvészete és kereskedelme sasszárnyain fölemelkedett, s csodálattal bámulom merész s föllengős szárnyalását, és mennyire ohajtanám, s örülnék, ha imádott hazám vele versenyt röpülhetne, de nem volna e oktalanság a még fészkében táplálék s oltalom után sivalkodó madárfit a királyi sassal versenyröpülésre kényszeriteni? Nem volna- e a 765maniának egy neme, az óriássá erősödött s szabadon működő férfival, a csak most bár szép remények közt született, még, mindig pólyába szoritott csecsemőt küzdfövényre állitani?
Miután azt megvitatta értekező, hogy a gazdasági föladásokat mindig a fogyasztók szempontjából kell eldönteni, igy szól tovább: „készek vagyunk arra is, hogy elhagyván szempontunkat, mellyből mi a társadalmi gazdaság kérdéseit megfejtendőknek tartjuk, t. i. a fogyasztók érdekét, a termesztők vagy is a „monopoliuméra” álljunk, s ebből az abnormis szempontból is megmutassuk a védvámrendszer ártalmasságát, alaptalanságát, sikertelenségét, szükségtelenségét és czélellenességét.” Kisérjük őt ezen térre is. Halljuk őt magat: „a védvámrendszer sürgetői – igy szól értekező – egyenlőkké akarják tenni az előállitás föltételeit. – Mi ez egyéb, mint megtámadni magát a kereskedés elvét. Ha egyenlőkké tettétek a productio föltételeit, hisz akkor Losonczon és Miskolczon nincs többé gabona-vásár, – ugy nem lesz hova szállitsátok föl a Dunán vagy Fiume felé bánsági vagy bácskai buzátokat.” stb. stb. Szóval azt állitja értekező, hogy a védvámrendszer által le van ütve a kereskedés elve, hogy igy minden vidék maga produkálván a szükségeseket, nincs kicserélés, nincs kereskedés?! Ez állitásban két hamis eszme lappang. Egyik, miként azt akarja a czikkiró elhitetni, hogy a védvámok pártolói a productio föltételeit tökéletesen akként akarják kiegyenliteni, hogy p. o. hazánkban termesztessék a kávé szint ugy, mint a kukoricza, a thea mint a dohány, a gyapot mint a len, és hogy ezek termesztését minden lehetséges, – s mint alább világosan ki is mondja, – talán még természetfeletti módok s eszközök által is akarnák produkálni. És én jót állok érte, hogy ez soha egy védvám-pártolónak sem jutott eszébe; mert mi is tudjuk azt, hogy „non omnis fert omnia tellus.” – Ha nem a védvámok pártolói csak oda a munkálkodnak, hogy a melly termesztmények hazánkban is produkálhatók, azok itt is produkáltassanak, és a melly ágai az iparnak nálunk is gyakorolhatók, gyakoroltassanak, és a menynyiben ezek ápolására és előmozditására szükség volna, a védvámok által eszközöltessék. P. o. gyümölcsöt, egyik szomszéd tartomány sem termeszt jobbat és többet, mint mi termeszthetnénk, és mégis azoktól drága pénzen vásároljuk; vásznat és gyolcsot sem Csehország, sem Silézia jobbat nem termeszt, mint mi ha akarnók, – és még is mennyi pénz foly ki ez iparczikkért hazánkból; végre boraink világhirüek, s tömérdek sok, még is mennyi franczia pezsgőt iszunk meg évenként?! A védvámok pártolóinak semmi más czélja, mint az ezekhez hasonló abnormitásokat kevesiteni, s az olly termesztményekért és iparczikkekért, – mellyeket magunk is termeszthetnénk – kifolytó pénzt a hazában megtartani, és igy a védvámok által a kereskedés elve megtámadva egyáltalában nincs. Másik hamis eszme a föntebbi állitásban ez: hogy értekező midőn a védvámok ellen beszél, és azon állitását akarja indokolni, hogy a védvámok a kereskedés eszméjét támadják meg, s rontják le: ignorálja vagy legalább másokkal ignoráltatni akarja, hogy a védvámok idegen országok irányában fölállitandók, nem ugyan azon ország különböző vidékei közt, és igy magában megszünik azon badar állitás, hogy ha p. o. a Bánság, Bácsmegye és Kunság, Losoncz és Miskolcz közt a productiót egyensulyozzuk, a kereskedés meg lesz buktatva, mert hiszen 766hogy a productio illyféle egyensulyozását tehetnők, ahhoz isteni hatalom kellene, melly a világuralgó physikai és chemiai erőket s climatologiai viszonyokat másként alakitaná s rendezné, és illyes fölfordult törekvés, legyen nyugott a B. P. Hiradó, soha egy védvámpártolónak elméjében sem fordult meg.
Továbbá igy szól a Hiradó: „de alaptalan is a védvámrendszer sürgetőinek azon véleménye, hogy a munka vagy termesztés föltételei közti különbség miatt valamelly vidék vagy ország ipara elnyomhatja vagy megbuktathatja a másiknak hasonnemü iparát. Azért, hogy a Bánság rónái olly dusan termik a legjobb buzát, megszünik-e Zemplén vagy Trencsén azt termeszteni? stb. E szavakban értekező a védvámrendszer alaptalanságát igyekszik megmutatni, és sohasem volt sem a védvámrendszer alaptalanabbul ostromolva, sem a szabad kereskedés czélszerűsége – főleg hazánkat illetőleg – alaptalanabbul bizonyitva s oltalmazva. A védvámok pártolóinak soha sem jutott eszökbe azt állitani, hogy ugyan azon ország különböző vidékei iparának fejlettsége a más vidékekét elnyomja, és igy, hogy a bánsági és kunsági gazdag buza s gabnatermelés mellett a trencsényi s zempléni kisebb gabnatermelés meg nem állhatna. Nem! mi ezt soha sem állitottuk; sőt még azt sem, – hogy a „kolozsvári szabó – a B. P. Hiradó szavai – mivel Kolozsvártt 3 ftért készitnek egy nadrágot, s Pesten 5-ért – megbukjék a pesti szabó concurrentiája mellett;” hanem csak azt, hogy a külföldnek kifejlett ipara, a mi még fejletlen, gyönge, – de oltalom alatt nagygyá növekedhető iparunkat elfojtja, és igy pénzünket kiszivárogtatván, függésbe juttatja az egész nemzetet, s kérem, ne akarja ignorálni a B. P. H., hogy mi a védvámok által ezt akarjuk akadályozni, és nem a zempléni s trencsényi buzatermelést a bánsági és kunsági irányában, – sem a kolozsvári szabó megélhetését, – mint mire szükség különben sincs – a pesti ellenében biztositani. Higye el a B. P. Hiradó, hogy illy alaptalan argumentumokkal, minőket az idézett sorokban felhozott, soha sem bizonyitandja meg a védvámok alaptalanságát, sem a szabad kereskedés alaposságát főleg hazánkra nézve jelen körülményei közt.
Kisérjük tovább magát az értekezőt: „még ha igaz volna is – ugymond ő – hogy egyik vidék vagy ország munkájának versenye elnyomhatná a másiknak iparát, sikertelen lenne az erőködés, védvámok által egyenliteni ki a termesztés föltételei közti különbséget.” Ez állitását egy példával akarja világositani és erősiteni, melly ebből áll. Ha – igy okoskodik – Austriának kedve jönne mesterséges szőllőhegyekce – hol nagy költséggel csináltatna dérháritó, napsugár – és melegfogó eszközöket, a mieinkhez hasonló minőségü bort termeszteni, valjon mit kellene tennie, hogy e nagy költséggel termesztett bor a mieinkkel kiállja a versenyt? és e kérdésre ezen felelelet adja: a mi borainkra legalább 100–300% vámot kellene vetni. Nem kisérem tovább ez okoskodást, mert csak ennyiből is láthatja a k. olvasó, hogy értekező a fejtegetést az absurdumok terére vezeté, s ott többé semmi okos argumentationak helye nem lehet. Hanem csak azt kérdem: mi czélja volt értekezőnek e képtelen hasonlitással? Azt akarta-e ez által megmutatni, hogy a védvámok pártolói talán a Karpátok csucsait üvegtáblákkal vonandják be, s az idővel egykoru Kriván szikláiból órási kemenczéket készittetvén, az eredeti ősfenyvesekkel és bükkesekkel befűttetik, hogy ott narancs és czitromerdőt 767erdőt ültettessenek, vagy talán azt akarta bebizonyitani, hogy a védvámok pártolói a Tisza kiszáritandott rónáin czukornádtelepeket és pálma-erdőket akarnak ültettetni? Vagy végre talán azon képtelenséget igyekezett mutato nomine demonstrálni, hogy nálunk a műipar honositása s gyakorlása olly természet elleni, mint Austriában a Tokajival minőségre hasonló bort termeszteni? Valósággal nem lehet elgondolni, mellyiket higye az ember! Hiszen, az egész hazában egyetlen vidék sincs, melly műipart ne üzne, nézze meg értekező az alföldet, nézze meg az alföld középpontját, Debreczent: nem műiparból él e e város lakossága nagyobb része, nem iparüzők-e a legtehetősebb családok benne? sőt a Kunságon is az utóbbi 10–20 év alatt bámulatos menynyiségben szaporodtak az iparüzők és mesteremberek; nézzen ön az ország más részeire, a tulnépesedett s ipar és munka után sovárgó fölvidékekre, és állitsa, hogy hazánkban nincs az iparnak terrenuma! ...
Végre a B. P. Hiradó 600-dik számában azért támadja meg értekező a védvámrendszert, mert az a termesztők monopoliumát rendszeresiti, s a fogyasztókra nyommasztó adót ró. Ez állitás csak látszólag igaz, mert a status minden tagjai termelők, „producensek” levén egy vagy más tekintetben, minden ollyan terméket, mellynek ápolásra van szüksége, lehet a védvámok jótékonyságában részesiteni, s ez által a védvámok által rótt tereh nagy részben ki van egyenlitve, tehát ha monopoliumnak lehet nevezni a védvámrendszert, az csak a külföld irányában annak nevezhető, de nem a belföldiekre nézve. Azonban ha monopolium is a védvámrendszer, nincs e joga egy alkotmányos nemzetnek még saját adóztatása és a monopolium rendszeresitése által is iparát ébreszteni s virágzásra juttatni törekedni? Nem ezt tette-e a B. P. Hiradó által emlegetett – s a szabad kereskedésben példányul tüzetni szokott Északamerika és Angolhon? Nem törvény által szentesitette-e a fölfedező iparosok számára az egyedárusságot, hogy a gondolkozásra, a fölfedezések és kisérletek tételére ingert adjon és jutalmat nyujtson? És uram isten! a B. P. H. szónokol a monopolium ellen! ... Ő a dohány közkezelése ildomos pártolója! Ez az igazi monpolium, uram, és nem a védvámrendszer! Ez az eszköz, s nem a védvámrendszer, melly által egy nemzet szinte legjövedelmezőbb iparágát el lehet ölni, terpeszteni! Ez az eszköz, melly által egy szabad és alkotmányos, s még e mellett nagyban dohánytermesztő nemzetet a desperatioig lehet zaklatni, s az alávaló kutatások által gyalázatos csempészkedésre kényszeritvén tökéletesen demoralizálni?!
Miután a dialectika minden fegyvereit megkisérté értekező a védvámok ellen, Frankhonban a világitó szerek gyártóinak, a nap ellen egy költött petitioját a követ kamarához adá elő. Erre semmi más megjegyzést nem teszek, minthogy illy gunyos parodiákkal a legszentebb tárgyakat is gunyossá s nevetségessé lehet torzitani. És most isten önnel, – mig a szerkesztőség kegyes engedelmével, – e téren viszont találkozandunk.
Sz ...
