A vándor sáskák.
A vándor sáskák.*
Midőn épen sajtó alá adnók lapunkat, veszszük a kedvetlen tudósitást, hogy eme fenyegető vendégek mult hó 28-kán a csiki kárpátokon már átjöttek és Szentdomokosnál nagymennyiségben mutatkoztak, s csak hamar pusztitólag lepték el az egész széket. Fájdalom, azon hirt is megvalósitják az ideérkezett sürgönyök, miszerint Tordamegye felső kerületében Toplicza, Vécs, Beresztelke körül is megjelent egy jókora sereg, melly onnan a mezőségnek tartott, – s a legujabb tudósitások szerint ugyan e csapat Szék határát megdézmálta. És a midőn ezt irjuk már egészen Kolozsvárig elérkeztek volt a gonosz vendégek előpostái; nemcsak határunkon, hanem kerteinkben s az utczán is fogdostak a portyázó ellenség előre küldötteiből.
Az itt fogott példányok abban különböznek a mezei sáskától (Locusta), hogy csápjaik (antennae) rövidebbek; testük főszine szürkés zöld, melly itt ott világos pirosba megy át, hossza 2–2 1/2 hüvelyk. A testnél jóval hosszabb egyenes és világos barna szárnyfödelök fekete petytyekkel vannak tarkázva; a szügy alsó fele gyöngén pirosas és sürün bénőve szőrrel; erős állkapcsaik (rágonyok) kékes feketék, az utóczombok hosszak, izmosok, ugrásra alkotvák, sötétzöld és kék apró csikokkal jegyezve, a potroh csaknem hengeridomu. Szerk.
(Gryllus migratorius, Acridium migratorium.)
Az Europát koronkint meg-meglátogató vándor sáskák érkezésinek hire mindig- kellemetlenül lepi meg nem csak a mezei gazdát, hanem, az egész népséget. Egyik szépen megérett öszvetésit, a más törökbuzáját, a harmadik kedves kertét kezdi félteni. S bennünket erdélyiekül még azon szomoru sors is busithat, hogy hazánk földrajzi helyzeténél fogva mindig kénytelen részesülni a szerencsétlen látogatás kellemetlenségében.
1088A vándor-sáskák tulajdonképeni hona Kisázsia és szabad Tatárország füves lapályai, mellyeket rendszerint kietlen kopasz pusztákká szoktak tenni. Ott olly teméntelen sokaságban állnak elé, hogy repültökben az egész láthatárt elboritó vastag fellegekhez hasonlitnak.* Hol a növényzetet egészen megették, darab ideig halmazottan a földön hevernek, s csak akkor kelnek utra uj tájt boritni el, ha megéheztek.
XII. Károly bessarabiai táborozásában viharnak és jégesőnek tartá, midőn egy vastag, a napot elhomályositó sáskafelleg hirtelen rájok lecsapa, lovakat és legénységet elborita s az egész hadtestet föltartóztatta a menetelben. Szerk.
Mikint a közönséges sáskák, a vándorok is a földbe szoktak tojni; egy anya százat is tojik, de nem egyszerre hanem koronkint, ugy hogy hat hét is eltelik bele mig kitojják magokat, fűszárakra, gyökerekre, kövek és honcsokok mellé. A tojásokat valami habbal bevonják, mi elébb fehér és lágy, de később megsetétül, és olly kemény lesz, hogy a tojásokat minden nedvességtől és hidegtől megóvja. Ha a tavasz meleg, már april vagy májusban kikelnek, különben csak juniusban. Az anyák tojás után megszünnek élni, feldagadnak s aztán elrothadnak, igen kedvetlen halálszaggal töltvén el a levegőt. Olaszországban valóságos dögvész támadt a miatt, hogy egy falka sáskát, mellyet a szél a tengerbe hajtott volt, a hullámok visszont a szárazra vetettek. Hidegecske tavaszon különösen Europában a tojások el szoktak pusztulni, és ezen szerencsés körülménynek tulajdonithatjuk, hogy olly ritkán van szerencsénk vagyis szerencsétlenségünk az alkalmatlan vendégekhez. A fiatalok kikelésökkel mindjárt neki esnek a zöld növényzetnek, s azon élődnek; négyszer kell megcserélni bőröket mig szárnyat kapnak, hogy odább repülhessenek. Ezen idő alatt nincs mód pusztitásokra, mert ha az ember üldözi még több kárt tesz gabonájában, mint mennyit a sáskák teendének. De ha aratás utánra még nem szárnyasodtak meg, könynyü bánni velök, oda hajthatja az ember hova tetszik. Rendszerint előre kihányt árkokba és barázdákba szokták hajtani, itt földdel bétemetik, keményen megdöngölvén, hogy ki ne jöhessenek, vagy nagy deszka lapátokkal összetörik. Ha szárnyok megnőtt, hangos lármázással, csengetéssel, füsttel, tüzzel el lehet ugyan, egyik helyről a másra üldözni, de ez által a bajon nincs még gyökeresen segitve, annyivalinkább mivel csak déltájban repülnek, s csak illyenkor lehetne tovább üzni, reggel és este nem igen tudnak repülni; reggel kell tehát megtámadni, mikor tunyán egymáson hevernek, illyenkor öszsze lehet seperni zsákokba, s halmokba hordva elégetni.
Ez azonban koránsem olly óriási munka millyennek egyelőre látszik. A milanoi kormány egyszer minden zsáksáskára bizonyos jutalmat tett, és néhány nap alatt mintegy 12,000 zsákot töltött meg a nép.
A közönséges mezei sáskáénál nagyobb szárnyok levén, igen magasan és sebesen tudnak repülni, mire a keleti szelet is szokták használni, repülés közben nagy zajt csinálnak; mert hátulsó szálkás lábaikat olly gyorsasággal dörgölik szárnyokhoz, hogy bármelly hegedüsnek is dicséretére válnék. Nagyon éles látásuak: bajos őket meglopni. –
Éppen most száz éve volt a nevezetesebb sáskajárás 1089hazánkban, mi alapjául szolgált az 1748-ki europai átalános sáskajárásnak, mikor t. i. egyes csapatok Hollandba, Angolországba sőt még Skothonba is elhatoltak.
A kormány az 1747-i sáskajárásról hivatalos jegyzéket készittetett, melly szerint Moldovából és Oláhországból jöttek által a keleti karpátok passusain irtózatos nagy seregekben augustusban. Ezen csoportok egyike 4 órát repült több száz öl széles és ugyanannyi magas tömegben olly sürün, hogy a napot elhomályositotta s husz lépésnyire alig lehetett látni. Hasztalan sütöttek ágyukat reájok, elszakadoztak ugyan egymástól, de ismét egyesültek, s rövid repülés után elalélva a szántókra és rétekre szállottak, néha félsingnyi vastagra boritván. Tojásaik olly nagyok mint a hangya bábok, nagy csomókban kapták az ösvények mellett, bokrok és trágya-honcsokok alatt, néha egy talpnyira beásva a földbe. Juniusban már 1 1/2 hüvelyk nagyságuak voltak a kikelt lárvák (Larven), mellyek milliónként hemzsegtek a növényeken, s mindent lerágtak. Miután szárnyok nőtt, 20–30 szárnyra kelt, 20–30 öl átmérőjü körutat tett a levegőben, mire a szomszédok is szárnyra keltek, s együtt tovább repültek; ezt ismételték mindaddig mig az egész tájékot elpusztitották s egy utazásra képes sereg képződött, melly aztán tüstént más vidékre repült. Minden gabonát és rétet felprédáltak annyira, hogy csak a kopasz föld maradt. Őszre mind elpusztultak. – Hogy kiirthassák, őszszel tojásaikat, májusban a lárvákat öszszeszedték s elpusztitották; később ha megnőttek öszszehajtották, s lapátokkal egybeverték, ezt azonban meleg időben kelle végezni, mert korán reggel, este felé, meg csuf időben elbujtak. Legjobbnak találták disznókat hajtani a meglepett helyre. Azt tartják, hogy Palacstinából jöttek legyen, hol mindig bőviben vannak s a konstantinápolyi tengerszorosan át jutottak Europába, természetesen nem ugyanazon egy évben, és nem ugyanazon csapat, melly Palaestinából megindult, hanem évenkint uj uj nemzedék*.
Az erdélyi többi sáskajárások közül az 1780. éviről a következő adatokat találjuk följegyezve. Ezen évben egy roppant nagy sáskacsapat érkezék Bonczhidára. A hatóság 1500 embert rendelt ki ellene, naponta mindeniknek egy zsák-sáskát kelle gyüjteni, mellyet aztán részint megégettek, részint összetiportak vagy elástak. – s még sem igen látszék, hogy a sokaság fogyott volna, mig a hideg be nem állott. Következő tavaszon a kiállitott nép millió meg millió tojást ása ki s pusztitott el, és mégis némelyütt alig lehete a földet a fiatal nemzedék miatt látni. Ezeket seprükkel ujon ásott árkokba hajták, az árkok másik oldalára ponyvákat, lepedőket feszitvén ki, hogy át ne nyomulhassanak, s aztán jól belé döngölték. A sáskák először rendesen a gabonát falták fel, azután a szőlőhegyeket, veteményt, fákat lepték el, végre még a keserü kennert is. – A legutolsó nagyobb sáskajárás Erdélyben 1828-ki nyár vége felé volt; a főtanya ha jól emlékszünk Torda és Kolosvár közti tájakon vala.
A béküldő által elésorolt pusztitó szerekhez még hozzá tesszük, hogy a leghatékonyabb segély ezen borzasztó csapás ellen onnan felülről szokott jőni: egy erős zápor, hideg szél vagy jégeső egyetlen nap milliókat pusztit el; a disznók, rókák s különösen a sáskákat kisérni szokott sáskarigók (Gracula gryllivora) is azonban jót segitnek nekünk a gonosz ellenség irtásában. Szerk.
Délamerikában, a Jóremény-fokánál is van vándor sáska, talán még nagyobb számmal mint keleten; tisztán nincs még meghatározva valjon egyfélék-e? azonban működésökre nagyon is hasonlitanak egymáshoz mindenik 1090pusztit. A hottentotok is olly formán bánnap velök, mikint nálunk és napkeleten.
Afrikában és átalánosan keleten a sáskák a szokott csapások egyike, mikint már a szentirásból is tudjuk, sokszor ugy elpusztitják a mezőket és réteket, hogy egész faluk és helységek kénytelenek elvándorolni*. Keleten meg is eszik, azt mondják olly izü mint a rák, szárnyait, lábait leszedik, testit vajban megrántják, vagy sóval, eczettel, borssal elkészitvén megeszik. Az arabok rosz esztendőkben megaszalják, megörlik és süteménynek felhasználják. Némethonban is megkisértették valjon lehetne-é tápszerül használni? hanem csak tojásaikat találták ehetőknek, mi olly csekélység, hogy nem érdemlené meg a ráforditandó fáradságot.
Hogy az arabok mit tartanak ezen állatok pusztitó hatalma felől, kitetszik ama szavakból, mellyeket egy sáskával Mahomednek mondatnak: „Mi a nagy isten hadserge vagyunk: 99-et tojnak, mi ha százra telnék, az egész földet s rajta mindent elpusztitanánk. Szerk.
K. A. (Természetbarát).
