Vezérczikk. (István főherczeg és a szolnoki vasut.)
Vezérczikk. (István főherczeg és a szolnoki vasut.)
István főherczeg ő fensége honunkbani megjelenésének emlékeihez a Pest-szolnoki vasut megnyitásának emléke is tartozik. Nekünk magyarokul a multból annyi bú s olly bánat maradt, jelenünkből olly kevés örömet tudunk meritni, s tarka reményeink olly szűken teljesülhetnek; miszerint nekünk valóban igen meg lehet egy kis andalgást bocsátani, minélfogva lelkünknek olly jól esik, azon magas állásu férfiunak, kit, mintha nemzetünk millióinak egy szive volna, olly országos szeretettel fogadunk, köréből ellesni, megjelenésének körülményeiből kiszemelni minden kedvező jel auguriumát; s e jelek auguriumait egy uj, egy jobb korszak zálogaul venni. – S beh sok illy kedves jelt nyujtottak nekünk itt a középponton az örömteljes tisztelgések közel mult napjai; beh sokat nyujt vidéki hazánkfiainak a főherczeg körutazása s mi kedélyes áhitattal gyüjti egybe a közszeretet figyelme mind ezen aprólékos jeleket; s röpiti villámgyorsan országszertei köztudomásra a hirnek szárnyain; s állitja össze belőle hazánk jobb jövendőjének remény-horoscopját. – Ugy van vele a nemzet, mintha István herczeg megjelenésével az „igéret földének” kapui nyiladoznának szemeink előtt, melly ekkorig csak látatlan messze czél gyanánt tünedezett. – Ő a cselekvés tiszta szűz akaratával lép fel közöttünk, teljes ép férfias erővel lép fel, ő akaratának teljes ösztönével, ifju erejének teljes épségével első lépésében, a hoszszan és annyi balságok között ápolt nemzeti remények teljesedésének küszöbére lép, mi csuda ha mi vigasztaló jel gyanánt ragadunk meg minden kedves szót, melly magyar lelkéből, magyar ajkain, magyar családias őszinteséggel rebben le hozzánk; kik illyes mire még apáink apáinak, apjaiktól nyert hagyományaiban sem emlékezünk, és megragadunk minden eseményt, mellyet a kedvező isten mutató ujja gyanánt első fellépésének emlékezetéhez csatolt.
1178Illyen az a nemcsak magyar, de bensőleg magyaros fogadtatás, mellyben a hatóságok, testületek, s nép küldötteit házias nyájassággal részesiti. Midőn ajkairól első szó gyanánt azt halljuk „Uraim” s utolsó gyanánt ezt: „isten áldjon meg benneteket”, s ezt és mindent a mi közben van azon természetszerüséggel, mintha mind ez soha máskint nem volt, soha máskint nem is lehetett volna; sziveinkben annak emlékezetéből, hogy ez örömhangokért azon fohász reppen el, hogy: hála néked isten, hogy e napot meghagytad érni a magyarnak. Vagy midőn ős Buda várában, az országnak azon teremében, mellynek falai illy tisztán magyar ünnepélyt még soha nem láttak, az ős királyi ház dicső ivadéka, Magyarországnak magyar lelkü, magyar ajku királyi helytartója s leendő nádora, viszonozásaul az ország primása által a nemzet szivéből mondott áldásnak feláll, és poharat emel, és magyar lélekkel, magyar ajakkal elköszönti azt mondván: isten áldása legyen szeretett hazánkon! „Isten áldása legyen mind azon egyeseken, kik hazánknak valami jót tettek vagy tenni fognak”, az ember lelkén át rezg a reménynek örömérzete, mert e szavakban zálogát birjuk annak, hogy a hon java, lelkének egyetlen gondolata, zálogát annak – hogy hosszu küzdelmeink szenvedelmein kivül állván, istennek hála tiszta lelkéhez még csak nem is férhet annak sejtelme, hogy az áldást szinekhez is szokták volt mérni; hogy ő lehetségesnek sem képzeli, azt a mit mi küzdelmeink ingerültségeiben olly sokszor tapasztaltánk, t. i. hogy tett legyen bár valaki jót a közös hazának, sokszor áldás helyett gúnyt mondtak reá a más szinezetü párt-tábor ból. – Ő áldást mondott minden jó tettre, akár honnan jött, és áldást mondott előre minden jó tettre akár honnan, akárkitől jövend. Mennyi erőt költ fel e lelkes szó, mi sok, méltatlanságok miatt ernyedő tehetséget ébreszt cselekvésre! midőn áldásával azt mondá e hon fiainak: „igyekezzetek jót tenni e hazának! és fogtok tenni, nem leszen törekvéstök haszontalan, mert én mindenütt veletek leszek, midőn jót tesztek.” – Ő velünk, mi pedig mindnyájan akármi szinhez tartozzunk bár, ő vele leszünk!! – nem méltán hiszszük e, hogy az igéret földének küszöbére jutánk!!
Midőn látom hogy a nemzet szeretete, mi tömérdek reményt, mi tömérdek várakozást köt István főherczeghez, borúsabb perczeimben szinte némi aggály száll reám, szinte mondani kezdem magamnak: talán még sem jó hogy 1179illy végetlen reménynyel, illy határtalan várakozással vagyunk; mert ő sem mindenható, ő sem tehetend mindent, az ő utja sem lehetend sima s akadéktalan; s aztán majd mi mindent várók a sokkal sem leszünk elégedettek; – de ha visszagondolok az őszinteségnek azon félreismerhetlen jelére, mellyel ismételve mondani hallám őt „állásom nehéz lesz, de jó akaratom van, erről jót állok” és visszagondolok amaz áldomására, mellyel mindenkit, a kinek jó akarata van segéd-munkára látszott fölhíni maga körül, önként eloszlanak a borus perczek aggodalmai; mert hiszen ő a nemzettel, s a nemzet vele leszen; és ebben, ha isten áldását adja, tömérdek remény valósultának záloga rejlik. – –
A Pest-szolnoki vasutról akartam szólani, mellynek megnyitása István herczeg köztünkki fellépésével szintugy összeesik. – Szememben ez is azon kedvező auguriumok egyike, mellyek jósolni látszanak, hogy uj időszak küszöbén állunk. – De érzelmeim megragadták tollamat, s olvasóim tán nem veendik rosz néven, hogy ezen érzelemnek engedék, melly – tudom – náluk is osztatlan viszhangra talál. – Midőn ennek engedék, viszont inkább féken tartom az alkalomnak ösztönét, melly elmondanom kisztet, minő jövendő lánczolatának első kapcsát látom én a Pest-szolnoki vasut megnyitásában. – Csak annyit emlitek, hogy tudok esetet, midőn egy nagy ur Abonyból Szolnokig két nap s egy éjszaka folyvást utazott, – ezen utat most a vasuton 20 s nehány rövid óra-percz alatt orientalis kéjelemmel nyujtózkodva tesszük!! – És ezen mesés változás legelsőben István főherczeg magyarországi első utjával összeesik. – Minő kedvező augurium! Eddig csak mentünk mentünk, de csigalassudan; mert utunk ollyan volt, minőnek mintáját ő főherczegsége Szolnokon tul az áldott fekete, de nagyon ragadós televény-földben szemlélheté; és kocsinkat hat ökör voná egy torony-láttára két nap, egy éjjel. – Eljött az idő, midőn 20 percz alatt többet haladandunk, mint hajdan 60 óra alatt – és – még sem fog senki rohanást emlegetni. – Istennek hála.
Ezen vasutnak históriájához sok sajnálandó hiba csatlakozik. A legfőbb hiba az, hogy nem adatván meg a vállalkozó társaságnak annak idejében a kért kamat-minimum garantiája, az ország ezen vasut tulajdoni jogát kezeiből örökre kiszalasztotta. Mert az 1836-ki törvény alapján levén ezen vasut épitve, az örökre a vállalkozó társaság jogszerű tulajdona; a status birtokába soha nem szálland, sőt még maga a tarifa is csak 80 év mulva kerülhetend revisió alá!! Igy áll a dolog. Mig ha a kért kamatbiztositás megadatott volna, az ország viszont azt biztositotta volna magának, hogy a vasut 60–70 év mulva egy kr. tőke-fizetés nélkül a status birtokába került volna, s a szállitási bér addig is olcsóbb, a tarifa pedig már 12–20 év mulva revisio alá került volna; – de a kamatbiztositásnak (hogy más szóval ne éljek) inpracticus, zavart fogalmu ellenei, nem birták felfogni azon egyszerü igazságot, hogy ha a statusnak magának nincs készen pénze vasutat épiteni, annak eszközlésére, hogy olly fontos közlekedési vonal, minő egy illy vasut, ne maradjon örökre magány-speculatio tárgya, hanem a status tulajdonává váljék; – mondom ennek eszközlésére nincs olcsóbb, nincs könnyebb, nincs jutányosabb mód, mint a 1180kért 3-dik, 4-dik és 5-dik pct kamat-biztositása, mert ez legroszabb esetben is olcsóbb, mintha az ország 2 pct kamatra vett volna kölcsön pénzt ezen vasutnak megépitésére, jobb s előreláthatólag igen valószinü esetben pedig valósággal egy fillérbe sem kerül; – aminthogy az eddigi pályarészeken tett tapasztalás már is eléggé mutatja, hogy a nominalis kamat-garantia, az országnak valósággal egy garasába sem került volna; mig a nominalis biztositásért 20– 25 millió pft értékü vasutat kap vala birtokába. – Ennek elvesztését köszönhetjük a kamatbiztositás éretlen, szenvedelmes elleneinek! – Bizony! bizony mondom tömérdek jót kellend a hazának tenniök, mig csak ezen egy kárt kipótolják. – Tudom én, hogy az ország egykor rá jövend azon eszméletre, hogy e vasutat nem hagyhatja örökre privát kezekben, s meg fogja azt váltani – meg, de milliókkal, meg drága pénzen, meg alku utján; mig a kamatbiztositással jó formán ingyen kapta volna meg.
Második balság mellyet ezen uraknak köszönhetünk az, hogy a vállalkozó társaságnak, a némellyek által olly önzőleg pártolt Duna jobb parti vasut parallelájátóli félelme mai napig sem levén eloszlatva, Szolnokon tul Debreczen felé a vasut folytatására ennyi évek alatt még semmi sem történt. – Természetesen, hogy is történt volna! Az ország a kamatot nem garantirozta; más részről meg báró Sina jobb parti parallelja még mindig fenyegetőzik! aztán épitsen ezen bizonytalan, ezen precarius helyzetben a társaság! találjon milliókat a már két éven át tartó europai pénzcrisisben az alföld rónáinak számára!! – Illyen eredményei vannak, uraim, bizonyos urak politicai bölcseségének; igy játszanak a nemzet érdekeivel.
Adj’ isten, hogy ha már el vagyunk kárhoztatva a jó tanácsnak nem engedni, legalább önkárunkon okuljunk, s ha majd a Fiumei vasut ügye – az ország anyagi jólétének tizen egyik életkérdése, s maga a debreczeni vonal is az országgyülésen szóba jő, ne hagyjon a nemzet illy kártékony játékot üzetni az akadékoskodás egyénei által.
Azonban ha bár ezek bánatos elmélkedésre ösztönöznek is, méltányoljuk kellő hálával a jót, a melly megvan. És a Pest-szolnoki vonal csakugyan megvan. A közvélemény organumainak egyik nemesebb kötelességeihez tartozik, illy dolgok körül minden érdemet kellőleg méltánylani, s kinek-kinek megadni a köz elismerés adóját, a mint érdemli. –
Teljesitik ezt a hirlapok a központi vasut mostani erélyes igazgatósága iránt, érdem és igazság szerint, és mi ezen elismerésben tiszta szivből, teljes mértékben osztozunk. De sokkal inkább tiszteljük azon érdemes grófnak, ki most e dolognak élin áll, érdemeit, sem mint kételkedhetnénk, hogy ő neki magának sem kedves dolgot tesznek némelly lapok, midőn az ő érdemeinek kellő méltánylata mellett, mások érdemeitől az elismerés adóját megtagadják.
A „Hetilap” kötelességének ismeri, a Pest-szolnoki vasut megnyitása alkalmánál, hálás elismerését fejezni ki az iránt is, ki a központi vasutnak alapitója, s kinek mint illyennek e dolog körül csak ugyan legfőbb érdeme van. – És ez Szitányi Ullmann Móricz ur. Ő az, kinek ezen vállalatot köszönhetjük. Övé az eszme. Ő készittette saját költségén a terveket. Ő küzdött hosszu éveken át tömérdek költség koczkáztatásával, a vállalat engedélyezéseért. Ő alkotta 1181a meg a társaságot. Ő teremtett pénzt a vállalatra (és ez legfőbb), ő kezdette meg az épitést. Sőt ő kötötte meg azon vállalkozóval is a szerződést, ki a már megnyitott pálya-részt megépitette, s a megnyitandó részt épiti. – Szóval, ő a középponti magyar vasut alapitója. Ez az ő tagadhatlan érdeme. – Ezt az egész társaság, ezt az egész mostani igazgatóság is férfias egyenességgel elismerte, midőn neki azon perczben, mikor a tudvalevő surlódások következtében az igazgatóságból kilépett, érdemei méltánylatát különös oklevélben fejezte ki, s e méltánylatnak maradandó jeléül a részvényekre iratni közakarattal elhatározá, hogy „a középponti magyar vasutat Ullmann Móricz ur alapitotta.” – Azért hát most, a megnyitás ünnepélyes alkalmával, illő hogy a közvélemény organumai kinek-kinek megadják az érdemlett elismerést. – Mi megadjuk azt teljes lelkünkből a mostani igazgatóságnak, meg különösen gróf Zichy Ferencz ő méltóságának, ki magát ez ügynek olly nemes buzgalommal, s nehéz körülmények közt felszentelé; de a pártatlan igazság ösztönétől vezéreltetve, nem hallgathattuk el azon férfiu érdemeinek méltánylatát is, ki a vaspályának alapitója.
Mondják az ócsárlás hivei, hiszen ő a mit tett, nyerészkedésből, maga hasznaért tevé. De én azt mondom, adja isten, uraim, hogy vagyonos hazánkfiai közt sok ember akadjon, ki saját hasznát olly uton keresse, mellyen az ő haszonkereséséből az országnak egy illy vasut nölje ki magát.
És ép azért kötelességnek tartom a köszönet őszinte szavával báró Rothschild urról is megemlékezni, ki hatalmas financzialis karjával e vállalatot kétes körülmények közt támogatni nem vonakodott.
És most, midőn az érdemnek megadtuk a kellő méltánylatot, teljesitsük azon sürgető figyelmeztetés kötelességét is, mellyet a haza érdeke tőlünk igényel. – És ez abban áll, hogy a középponti vasut tisztelt igazgatóságát nyilvánosan felkérjük, teljesitse az ország irányában elvállalt kötelezettségét a debreczeni vonalra nézve is, mi hamarbb, hasonló eréllyel, mint a minőt eddigi működéseiben kitüntetett. A tisztelt igazgatóság emlékezni fog, mikint az ország a maga pártfogását a debreczeni vonalhoz kötötte, s ennek még nagyobb fontosságot tulajdonitott, mint a felső vonalnak Austria felé; mert arra ott van a Duna, de Debreczen felé feneketlen sárnál s homok-tengernél nincsen egyéb!! És még is ki kell nyiltan mondanom, hogy a nemzet még csak az iránt sincs aggodalom nélkül, megvan-e a társaságban valóban mind az erő, mind az akarat, a debreczeni vonalhoz haladéktalanul hozzá fogni. – Mert hiszen mellékvonalak iránt látunk mozgalmakat jobbra, mint balra, sőt fájdalom, látunk már vetélkedési viszályokat is, de a fővonalra a debreczenire nézve a tevékenységnek semmi jelét.
Kérjük a tisztelt igazgatóságot nyugtassa meg e részben a nemzetet, és ha vannak akadályok a mellyeknek elháritása a nemzet közre munkálását igényli, szóljon nyiltan, tartózkodás nélkül a nemzethez, meg lehet győződve, hogy az saját országos érdekében nem fogja megtagadni azon pártfogást, mellyre a hőn ohajtott vállalat tökéletes létrehozása végett, még szüksége lehet.
1182Országos dolgok csomóját alkotmányos országban nyilvános megvitatás nélkül bajosan lehet megoldani. Azért hát, ugy vélem, itt van ideje; hogy a dolog nyilvánosan szóba jöjjön. Nem tudom csalatkozom-e, de mi sokan vagyunk, a kik azt hiszszük, hogy a debreczeni vonal iránti bizonytalanságnak egyik oka abban rejlik, hogy báró Sina Duna jobb parti paralleljának félelmétől a balparti társaság még most sem ment. – És valóban ez aggasztó dolog. Ha annyi évek küzdelmei után, ha mind azok után, mik a mult országgyüléseken történtek, egy társaság, melly illy nagyszerü vállalatba vágott, nemcsak kamatbiztositást nem kap, de még csak az ellen sem lehet biztos, hogy majd Austriától Gönyőig oda nem épitenek neki egy rövidke parallel vonalt, mellyel egy más vállalkozó, ki csak illy csekélyded kis vonalra szoritkozva aránylag igen keveset veszélyeztet, amannak forgalmát a végponton elhalászsza, ugy valóban senkinek sem leend kedve, pénzét magyarországi vállalatokba fektetni. – És még is tudva van közönségesen, hogy ezen terv még mindig kovácsoltatik. – De én ugy hiszem, bizhatik a társaság az ország pártfogásában, lehetetlen hogy ez a nélkül, hogy a kamatokat garantirozná, az annyi milliókat költött balparti vasuttársaság illy megrontásában valaha megegyezzék; bizhatik a n. m. m. kir. helytartó tanács őrködő figyelmében, mellyről már is tudva van, hogy a jobb párti társaságnak csak olly feltétel alatt itélé az épitési engedélyt megadhatónak, ha magát nem Gönyőig, hanem le egészen Eszékig épiteni kötelezi.
És én őszintén kimondom, mikint ha a jobb parti társaság ezen kötelezettséget elfogadja, és (a mi fő dolog) nemcsak puszta szóval fogadandja el (mert ez semmit sem ér), hanem biztositást is nyujt, hogy a vasutat Győrön át Gönyőnek, s tán Fejérvárnak, Pécsnek, egész Eszékig valósággal megépiti, ezen esetre én a két parti vonalt nem tartom parallel vonalnak, sőt azt hiszem, mind a két társaság jó formán egyenlő feltételek alapján áll, s a bal partinak nem lehet semmi panasza, a jobb parti pedig a hazának jó szolgálatot teend; egyik épit Debreczentől Austriáig, másik Eszéktől Austriáig, ez nem egymás megrontására intézett egyen-vonal. – Hanem hogy az egyik tömérdek milliók kivetésével épitsen Debreczentől, a másik pedig Gönyőnél egy rövid kis olcsó vonalkával elibe vágjon, ez valóban ugy nézne ki, mintha az egyik az egész házat felépitené, a másiknak pedig a kapu adatnék birtokába, s ez által az egész háznak, melly nem az ő pénzén épült, urává avattatnék. Ne, higye a középponti társaság, hogy illy méltánytalanságot akár a kormány megengedhessen, akár az ország valaha helyeselhessen. Azért hát nyugtassa meg a debreczeni vonalra nézve a tisztelt igazgatóság a nemzet aggodalmát, s nyujtson ez által alkalmat a nemzetnek, hogy az viszont a társaság netalán fenforgó aggodalmát ama méltán félt méltánytalanság iránt megnyugtathassa.
Debreczen városa pedig mozogjon az ügyben. Az országgyülés közelg. Őt illeti ezen kérdésben a mozgalom meginditása; pedig még nem hallók szavát avvagy csak ez ügyben is; – mikint átalában nem hallók a kis városok szavát három éven át még saját életkérdésökben sem. Pest, sept. 5-kén 1847.
–s–
