Legyünk őszinték.
Legyünk őszinték.
„Justitia regnorum fundamentum”. Igazság az országok alapja. Ez felséges királyunk jelszava.
| Vannak pedig köztünk nehányan, kik vezér-szerepet játszanak, s felséges királyunkkal ellenkezőleg örökké csak azt mondják, hogy nem azt kell nézni | quid juris, hanem quid consilii, kik minden áron sikert akarnak, noha minden városban, falun, pusztákon s a tuladunai hires rengetegben is számtalan sok ember van, – s ezek közt pedig van szinte nehány vezér, – kik épen olly kevéssé kérdik: quid juris? hanem egyszerüen quid consilii? kik szinte csak sikert akarnak minden áron, a nélkül hogy néznék, valjon igazságos-e? Az illyenek az országnak veszedelme. |
Ha hazánk kórállapotán – melly most van a legcriticusabb ponton – sikeresen segitni akarunk, mulhatatlanul szükséges tudnunk a baj állapotát, különben mikép rendelkezhetünk sikeresen? A bajt azonban igazán ki nem ismerhetjük, ha csak azoknak engedtetik meg hozzá szolni, kiknek érdekükben fekszik a kórállapotot minél tovább fentartani. – Mikép reménylhető, hogy azon orvos, ki betegének egyuttal gyámja is, s annak javait nem annyira kezeli mint bitorolja, – hogy mondom ezen orvos igazán akarja a beteg fölgyógyulását? – Illy sajnos állapotban van hazánk is, szükséges azért hogy minden igaz hazafi résen legyen, s őrt álljon, mert nem tudjuk mikor jövend el a lopó, mint az irás mondja.
Mennyi bajjal lehetett a „gyakorlat embereit” arra venni hogy kimondják azt, mit régen tudtak, t. i. hogy Magyarország ügyei rosz lábon állanak, hogy igy nem maradhatnak, hogy adómentességük a „szűzvállak” nem csak az igazsággal – mi felséges királyunk szerint az országok alapja – hanem maguk a szűzvállasok valódi érdekével is ellenkezik. Ezt most már bevallják, de olly gyógyszert ajánlanak kénytelenségből, melly a bajt meg nem szüntetné, t. i. a szűzvállakat ujabb bővitett kiadásban. – Ugy tesznek mint előbbi példánkban az orvos, kénytelen legyen orvosolni, ugy orvosol, hogy a beteg meg nem gyógyulhat, 1229javait kézhez nem veheti, mellyeket az orvos-gyám továbbra is bitorol, természetesen nem kérdvén quid juris? hanem quid consilii? leginkább pedig „sikert minden áron”.
A mi gyakorlati embereink, noha bevallják hogy a népen van az egész teher, de azt mondják, (vezérük legalább azt mondja) hogy az „magában véve nem sok”, ezért hát csak hadd maradjon sőt szaporitassék is még egyszer annyival.
És minő álnokok ezek a szűzvállasok, ezek a „gyakorlat emberei”, minő messziről kerülnek nekünk, hogy lábunkról levegyenek. Mint hogy mi az ipart akarjuk erősiteni, s általa a nemzeti jólétet, ők is azt mondják hogy az helyes, hosszu czikkeket irnak arról „mikép legyen virágzó gyáriparunk”. Ámde ezen őszinte hazafiak eltérnek sőt ellenkeznek velünk a kivitelben, mi védelmet akarunk iparunknak, ők az ellenkezőt, a szabad kereskedést, a vámmentességet. Hogy bennünket a vámok ellen hangoljanak, szándékosan hamis adatokat közölnek, mellyekből per fas et nefas kisüthetni, hogy a vámok károsok, holott az egész világ példája ellenkezőt bizonyit. A szabad kereskedés „üdvteljes elvét” mondva csinált versekkel éneklik meg, s váltig kinálgatják a szabad kereskedés „üdvteljes elvét”, mellynek köszönheti Spanyol és Portugalország szegénységét, Irlandia nyomoruságát. Sőt, mint a Hiradó 664 számában egy statusgazdász, még a pauperismust is az iparnak tulajdonitják. Most hát már tudjuk miért halt meg Irlandban, nem egészen egy év alatt, 1 millió embernél több éhen, Magyarországon (a Nemz. U. és Presb. Z. szerint) pedig, az egy Sárosmegyében 30 ezernél több, szinte éhen. Ha a Hiradó okoskodása (??) áll, akkor ezen éhhalált Irlanban és Sárosmegyében a tömérdek sok gyár s a nagyon kifejlett müiparnak kellett okozni, ha pedig történetesen sem Irlandban sem Sáros megyében nincs igen sok gyár, kifejlett gyáripar, akkor vagy a logica hazudik vagy a Hiradó, de a kettő közül egyik szükségeskép. – Ne hogy tehát az átkos pauperismus rajtunk is erőt vegyen, s hogy a müipar felvirágozhasson, (ez a csalétek) szüntessük meg a vámokat még pedig „egyelőre csupán Ausztria felől”. (Értjük, értjük, tehát Ausztria felől?) – Ugyde mondja továbbbá a hires vezér, Ausztria felől meg nem szünhetnek a vámok, ha csak a dohánymonopoliumot is el nem fogadjuk. (Tehát mi fizessünk azért, hogy kárt szenvedünk) Ausztria felől rnegszünvén a vámok, élénkülni fog a forgalom (ez igaz) az ipar, (ez nem igaz) és gyarapodik a nemzeti jólét. (Ausztriában, nálunk pedig semmivé lesz.)
Minő tactica! Minő ámitás! Ugy tesz az érdemes vezér mintha fő czélja és föladata volna az ipar emelése, s ebből első corollariumkint következnék a vámmentesség, ebből ismét második corollariumkint a dohánymonopolium. Holott épen megforditva van. Legeslegelső kivánsága a dohánymonopolium, de ezt be nem vallja minthogy minden áron sikert akar, – kinek kellene pedig a dohánymonopolium, ha azt az érdemes vezér a maga egyszerüségében kinálja? senkinek, de igy mint szükséges következményét az ipart és nemzeti jólétet erősitő vámmentességnek, örömest elfogadja minden becsületes és igaz hazafi – ki a szitán keresztül nem lát – és illyennek véli ő a magyar közönséget. –
1230De hát ugyan miért kivánja s erőteti a Hiradó a dohánymonopoliumot?
„Csak azért; – hogy szűzvállas maradhasson ezutánra is”.
,Már hogy lehetne az? hiszen a birtokos nemesség is fogna a Hiradó terve szerint fizetni valami potomságot, ugy hiszem két milliót’.
„Dehogy fizet, dehogy fizet. Lám épen azért kell a dohánymonopolium, hogy a nemesség ne legyen kénytelen fizetni”.
,Hogy lehet már ez?’
„Mindjárt megmutatom. A mint a Hetilap 178. szamában megmutattam, ha a vámok köztünk s Ausztria közt megszünnek, s a dohánymonopolium nálunk is életbe lép, akkor lehetetlen hogy nálunk a dohány olcsóbb legyen mint Ausztriában, mivel máskint mindenki tőlünk venne olcsóért, nem pedig a birodalmi kincstártól drágán. Ha pedig a dohány nálunk is olly drága lesz mint Ausztriában, akkor itt is annyit, azaz 12–14 millió ezüst forintot fog jövedelmezni. Ekkor pedig a szűzvállasok vezére elő fog állani, s ezt mondandja:,ime az ország szükségei fedezvék bőven az indirect adó által, minek vegyen a nemesi birtok* magára terhet? Igaz ugyan hogy a két milliót megigértük, igen ám, de akkor, mikor azt hittük (pedig dehogy hitték), hogy a dohány csak 3 milliót fog jövedelmezni, most többet jövedelmez nem két millióval, mellyet mi fizetünk, hanem 9–11 millióval is, e szerint a mi 2 milliónk már fölösleges.’
A Hiradó 633. sz. ez áll „a földre nagy terhet vetni nem lehet, nem csak azért mert nem birja, – hanem azért is mert el nem vállalja, és ezt tökéletesen jól is teszi“. T. M.
Igy hát mégis a szűzvállak végett volna a dohánymonopolium”.
Fizetne pedig a nép a dohánymonopolium által ismét vagy 12–13 milliót, ha t. i. a dohánytól elszokni nem tudna. Összesen pedig egyenes és közvetett adókban, vagy 20 milliót, – és kézműipara minél előbb tönkre jutna. Ezt feleli majd a „gyakorlat” a Hiradó ama kérdésére: „mikép legyen virágzó gyáriparunk.” Az ekkép igénybe vett, azaz kizsarolt nép, – meddig fogja bírni e tulságos terheket? nem bizonyos. – Annyi mindenesetre bizonyos, hogy józan országgazdász, ha nem is azt kérdi quid juris? hanem csak azt quid consilii? nem fog egy osztályt illy tatárosan kizsarolni azért, hogy a másik osztály megkiméltessék, melly e kiméletre abbeli igénynyel bir, hogy t. i. különben „mulhatatlanul tönkre jut”, mivel már is adósságokba merült, azután meg hogy ezen osztály „consumens” (fruges) „fogyasztó”.
A Hiradó nagy érdemü vezére ugyanis olly különös büszkeséggel hánytorgatja azt hogy: nem egynehány monopolizáló gyáros, hanem az ő érdekeit kell figyelembe venni, mivel ő „fogyasztó”, – miszerint e büszkeséget csak azon óriási öntudatból magyarázhatjuk meg, melly bizonyos emberekben kel akkor, ha látják hogy ők nem – mint a paraszt, vagy kézmüves-termesztik, szaporitják a gabonát és nemzeti vagyont, hanem fogyasztják, hogy ők fruges consumere nati.
Pedig tisztelet becsület, de igazság is, a fogyasztás még távolról sem olly nehéz mesterség, vagy tudomány 1231ám, hogy olly fontosságot tulajdonitsuk neki, minőt a Hiradó nagy érdemü vezére a n. méltóságu gróf tulajdonit; – mert fogyasztani tud ám még az is, a ki francziául nem tud, sem statusgazdászathoz nem ért, sőt talán még a nevét sem tudja leirni. De ugy vélem nem hazudok, ha azt mondom, hogy a fogyasztáshoz, mellyre olly büszke a Hiradó tisztelt vezére, még a szemtelen verebek, egerek, patkányok és sáskák is értenek, mert ezek is mind „consumensek” „fogyasztók” ám. Hanem valami jót, hasznost termelni, a nemzeti vagyont szaporitani ezek is ép olly kevéssé tudnak mint a „gyakorlat emberei.” A mint télen és tavaszon kár volt méltóságtoknak fogyasztani, mikor az élelmiek különben is olly drágák és szüken voltak, inkább szaporitani kellett volna, s akkor a büszke öntudat egészen helyén lenne; akkor teljes joggal követelhetné méltóságod, hogy érdekei figyelembe vétessenek. – Igy azonban, miként a dolgok most állanak, mindenesetre az okosság szavának engedvén inkább figyelünk azok érdekére, kik termelnek és ez által a nemzeti vagyont szaporitják, mintsem azokéra, kik azt fogyasztják, az ugynevezett „fruges consumere nati.” És ez okból nem akarunk mi a kegyetek nézetében osztozni, mintha a szabad kereskedés a mi iparunkra és nemzeti jólétünkre „üdvteljes” lenne, s nem akarjuk elfogadni a vámmentességet, melly kegyetek szerint olcsóságot (s dohánymonopoliumot) huzna maga után, mivel ezen olcsóságot népünk égbekiáltó drága pénzen venné meg, sőt általa „mulhatatlanul tönkre jutand”. – Az igazság – pedig felséges királyunk szerint ez az „országok alapja” – tilt ugy intézkedni hogy a nemes osztály iránti idétlen kiméletből „mulhatatlanul tönkre jusson” azon osztály, melly pénzével és vérével fentartotta az országot addig, mig amaz „adosságokba merült”; – melly termesztett és munkált addig, mig amaz (a méltóságodé t. i.) csupán „fogyasztott.”
És hijában ijesztgetnek kegyetek bennünket a pauperismussal, mert mi is tudjuk milly fán terem ez, tudjuk ugyanis hogy nem a tulnépesedett, iparüző, gyárakkal tele Belgiumban s Angliában, hanem a müiparral és gyárakkal épen semmi, vagy csak kis mértékben biró Magyarországon (30,000 csak Sárosban) és Irlandban (1 millión fölül) haltak az emberek községenkint éhen. – És minthogy ezt kegyetek, méltóságtok sem tagadják, sőt bevallják (lásd Hiradó 596 sz.) iparkodunk mi gyárakat és müipart szerezni olly arányban mint Belgium és Anglia bir, hogy az éhenhalás ép olly ritka legyen nálunk is mint ott.
Továbbá, szinte hijába kecsegtetnek méltóságtok bennünket a vámmentesség (és dohánymonopolium) által reánk felviradandó olcsósággal, tudjuk mi azt méltányolni. Igaz, hogy a földmivesek nőcselédi midőn a hosszu téli estéken saját lenüket fölfonják s megszövik, kevés pénzt érdemlenek, ha számitjuk és vesszük hogy azon pénzért, mellyet vásznukért kivánnak, szebb sileziai vagy angol gépvásznat vehetnének, ha tudniillik volna min. Mindazáltal ha méltóságod tud nekik jövedelmezőbb keresetet adni, kinálja meg vele őket, ne féljen abban fogják ők mindjárt hagyni a lenfonást, s az ekkép érdemlett több pénzen bizonyosan meg is veszik a külföldi szebb vásznat „ingvállnak”. De mig jövedelmezőbb keresetük nincs, addig csak hadd fonogassanak olcsón, legalább nem veszik pénzen, melly drága mivel nincs. Más volna, ha bizonyos politikai lapba vezérczikket 1232irhatnának, 1 ölet 60 ezüst forintért. „Ekkor közül akaratul” ugyanis, könnyen „lependeritenének” vagy XXVI. vezérczikket, egy XII. vezérczikket pedig valami más tárgyról, – minthogy a minőségről ott szó ugy sem volt, – s e XXXVIII czikkért milly szép pénzösszeget kapnának? három télen sem fonnának annyi pénz árut. Minthogy pedig egész Magyarországon csak két három férfi van, a kinek rosz vezérczikkeit, per öl 60 ezüst forintjával fizetik; tehát csak hadd fonogassanak olcsón a paraszt nőcselédek vezérczikkezés helyett.
De van rá példa, hogy a kik azt tették, mit a Hiradó „gyakorlat emberei” javasolnak, t. i., hogy nem fontak szőttek magok, hanem várták a sült galambot; kész olcsó szövetek képében, kaptak is kész szöveteket, olcsón, mivel más fizette meg az árát életével. Miért fonna szőne ugyan is a spanyol, sőt miért termesztene pamutot, hiszen készen olcsóbbért megkapja a kereskedőtől, ha pénze van, ha pedig pénze nincs, ott az országut, jönnek mennek azon utasok, kiáll puskával, karddal és kifosztja őket, s mindjárt van pénze, mellyen kész szövetet vehet. Ime itt az oka miért volt mindig Spanyolország az utonállók, tolvajok és zsiványok fészke. És ime ide vezet az, ha munkát nem csak hogy nem adunk a népnek, sőt mint „a gyakorlat emberei” még kurucznak, hazagyilkosnak kiáltjuk s vádoljuk azt is, a ki munkát akar adni. –
A szabad kereskedés „üdvteljes elvének gyönyörü gyümölcseit láthatjuk továbbá Afrika nyugoti partján Gvineában, leginkább a rabszolga-partokon. Itt ugyan is a növényzet olly dús és buja, mikint a földhátán sehol, pamutbokor, kávéfa, czukornád stb., mellyek másutt drága munka után teremnek s gyümölcsöznek csak, – itt mondom kevés munka után, sok helyütt önként, vadon teremnek; – de minek vesződnének a lakosok a pamutszedéssel, fonással? mikor a pamutszöveteket készen kaphatják az angol, portugál kereskedőktől – emberekért. Pamut foszlányokért, pálinkáért (átok rá!) cserélnek be embereket a feketék, s egyátalán nem jönnek zavarba rabszolgák végett, mert ha egykét darabar szükségök van, ott a szomszéd gyermekei, elkapják s eladják az angol, portugal rabszolgakereskedőnek pamutszövetért, pálinkáért, stb. noha ezt maguk is készithetnék; – de mikor kevesebb fáradságba kerül embert lopni, mint földet mivelni.
Náluk is volt néha napján egy párt, melly arra izgatott, hogy honfiai termeszszenek pamutot, kávét, czukrot stb. és ha már feldolgozni nem akarják is, legalább lesz mit cserébe adni az europaiaknak. Ámde pórul járt ez a párt, mert „a higgadt és józan eszü hazafiakô, a „gyakorlat emberei” bevádolták a hatalomnál, hogy a „tömeggel kaczérkodik”; hogy „communisticus”, sőt „forradalmi iránya” van, hogy „éhező gyármunkásokat akar”, s igy a pauperismus átkát akarja hazájára hozni, s több illyeket. A kormány épen szerencsére bölcs emberek kezében volt, ezek átlátták, hogy „a józan eszü hazafiak”-nak csakugyan igazuk van, mert igy okoskodtak: mi nem dolgozunk és még is gazdagok vagyunk, mig rabszolgáink kik dolgoznak, semmivel sem birnak, még saját személyükkel sem; ergo a munka „pauperismust” idéz elő; tehát nem kellenek gyárak. Azonnal a forradalmi pártnak – melly munkát akart – neki estek, a főnököket lefejeztették, a többit eladták rabszolgáknak. – Igy győzött Guineában az igazság, honosult 1233meg a rabszolga-kereskedés. – De legalább „éhező gyár munkásaik” nincsenek, s ez olly jó tétemény, melly mellett a rabságot elfelejthetni, – ugye bár? „gyakorlat emberei.”
Magyarországon 1846-ik évben az árvai tótok tulajdon gyermekeiket adták el, darabját – per 3 huszas. Az idei télen és tavaszon pedig – a Pressburger Zeitung és Nemzeti Ujság szerint – csupán Sáros vármegyében 30 ezeren, Irlandban pedig 1 millión fölül haltak meg éhen, kik nem voltak gyármunkások. Hanem e szám talán még csekély? –
És még is vannak „igaz hazafiak”, kik mint a gvineabeli igaz hazafiak, készen akarják és olcsóbban venni az iparműveket külföldiektől; – hogy hazafiaiknak milly sorsot szántak? azt nem mondják ugyan ki, hanem hiszen ott a példa, képzelhetjük.
Ha ti „higgadt és józan eszü hazafiak!” nem akarjátok hogy az éhhalál napi renden legyen nálunk, ugy adjatok, vagy ha már nem fér lelketekre hogy ti magatok adjatok, legalább ne gátoljátok meg per fas et nefas, hogy mi adhassunk a különben éhenhalóknak keresetet. Mivel pedig az eladósodott földbirtokos iránt, szeretnétek ha az iparos és nép „misericordianus fraterek”-kint viselné magát, ez tőletek nem kivánja hogy irányában szinte irgalmasok, hanem csak egyszerüen hogy igazságosok legyetek. Ha ő, ki termeszt és a nemzeti vagyont szaporitja adózhat, mennyivel inkább adózhattok ti, kik egyebet nem csináltatok és csináltok adósságnál és fogyasztásnál.
Ha adóztok, ugy szükségtelen a dohány-monopolium és az „üdvteljes” szabad kereskedés.
Adózni akartok ha igazságot akartok, pedig ezt, ha hazafiak vagytok akarnotok kell, mert felséges királyunk szerint: „igazság az országoknak (tehát hazánknak is) alapja.”
T. M.
