Vegyes közlemények.
Vegyes közlemények.
Az örökváltság tárgyai nálunk. Zsoldos Ignácz ur ismét megajándékozott bennünket szózatával, mellyet – ha minden nézeteiben nem osztozunk is – igen szivesen hallunk fontosabb szükségeink egy némellyike körül. Most az örökváltságról adá ki beszédét, mellyet minap a,tudós társaságnál’ e tárgyban mondott, s mellyet bővebben kidolgozva, most a közönség figyelmébe ajánl. – Ajánljuk mi is. Sőt föntartjuk magunknak, iránta, talán tüzetesen is, szólhatnunk. Jelennen azt ohajtjuk belőle kijegyezni, mit szerző ur az örökváltság tárgyainak tüz ki. Ezeket igy adja elő:
a) „Az urbéri váltság körébe, az egészen más törvényes természetü egyházi tizedet is bele érteni: valóságos eszme-zavar volna. Erről tehát jelen munkában tüzetesen szó nem leend. Szabadjon mindazáltal – csak mellékesen – tenni azon észrevételt e helyen is, hogy az egyházi tized viselését kimondhatlan könnyitné – mind a mellett, hogy az egyházi rend tovább is ugyan azon mennyiségü jövedelmet kapná belőle, már csak az is, ha a tizedkötelesek magok közvetlen fizetnék az illető főpapi személyeknek a dézmabért, vagy is a földesurak ugy nevezett „praearendálása” megszünvén a haszonbéri szerződések az adózókra egyenesen átruháztatnának. Minek minél előbbi létesitését az illetők figyelmébe ajánlani elég legyen.”
b) „Urbéri tartozások alatt a földesuraságot törvényszerün illető minden járandóságot (uribért), tehát nem csak a munkát, vagy is ugy nevezett urdolgát (robotot), de a termesztményt – közönségesen mondva kilenczedet is értem, s az örökváltságot e mindkettőre nézve együtt és egyszerre ohajtom. A korcsmáltatási, szeszégetési, mészárszéki s más efféle jogokkal pedig nyiltan megvallom, nem bibelődöm „ex professo” akkor, mikor örökváltságról elmélkedem. A két első csak roszat szül ugy is. S miért ne maradhatna mindez a most czélzott számvetésen kivül is, tehát ugy, mint eddig vala; már csak azért is, mert ki tudja mit rendel a törvényhozás – tán nem is olly igen sokára – irántuk; tehát mi szükség azokat megváltani? Ha pedig bele veszszük ezeket is, oka csak egy lehet, u. m. a földnek a közjóllétre annyira szükséges tökéletes szabadsága. – Hogy hát egyszerre vége legyen, nemcsak minden urbéri villongásnak, de még annak lehetőségének is, ám vétessenek ezek is helyenkint számba teljes méltánynyal. Azonban 1538c) „Épen mert törvényszerü járandóság teheti csak tárgyát a törvényes megváltásnak, e két nemü, u. m. munkabeli és vagyoni terhen – jelesen az 183 2/6 IV–XI és 1840. VII. VIII. t. czikkekben meghatározott tartozásokon kivül semmi mást, tehát semmiféle ugynevezett személyi jogot – sem tartok még csak távolról is a váltság körébe vonhatónak. És illy nemcsak némi kastélyi szolgálat, s más már mesés nevöknél fogva is botrányos némelly visszaélések, mellyekre szabály-, annál inkább törvényszerüleg sehol és soha nálunk senki föl nem jogosittatott, hanem még az alattvalóiság, vagyis törvényhatóság gyakorlata sem lehet a váltság tárgya. Mert azért, hogy e nagy és költséges, s végtére is, valljuk meg igazán, háládatlan tereh, a földesur vállait többé ne nyomja, még az alattvaló fizessen váltságbért, illy különös kivánat valóban alig is juthatna valakinek eszébe. Ide járul, hogy
d) „Csak a földesuri járandóságot tartom az örökváltság tárgyának, vagy is azt, a mit az ur kapott eddig, s kapna ezután, nem pedig azt, mit a jobbágy adott. Azaz, a földesurnak az urbéri járandóságbóli „netto” jövedelmét, s nem az adózó ez érdembeni „brutto” kiadását vélem számba veendőnek. S ennek oka egyszerü, az t. i. mert valamint a földesur sem tartozott soha is kérdezni jobbágyától, hol vette ama marhát, mellyel szántott, hol azon füstpénzt, mellyel adózott? ugy most a jobbágy eddigi egész kiadását számvétel-alapul nem vehetjük. Még azért sem pedig, mert e szerint a jobbágy egész kára, költsége, időmulasztása, zivatar, egészségrontás, szerszámkopás, s más efféle számtalan, nem épen csekélységek is, felszámitandók volnának, mi hogy képtelenségekre vezetne, könnyü átlátni. Végre
e) „A megváltás eszméje már maga kizár minden spoliatiot, hanem a földesurnak okvetetlen nyujtandó méltányos kárpótlást „conditio sine qua non”-ul föltételez. S hogy e részben ő biztositassék is, már nemcsak méltány, de szoros igazság is kivánják. Sőt ezt kivánja még a statusgazdasági eszély is. Hiszen ha a földesurak, kiknek az örökváltság után gazdálkodási módszerükön is kellene változtatni, ehhez uj erőt pótlékul nem nyernének, ki vallaná kárát inkább, mint maga a hon közjólléte? Lássuk hát, hogy, s mikép lehetne ezt, mind a földesurak, mind az adózók javára, convulsio nélkül, bizton, rövid idő alatt egész Magyarhonban, magyarosan eszközölni.” – Többet, mint megjegyeztük, alkalmasint másszor.
A mostani pénzcrisis okai. A Journal d. ö. Lloyds egy manchesteri háznak, – du Fay et comp, – jelentését közli, mellyben a jelen uralkodó pénzzavarnak Angliára nézve, következő okai adatnak elő: 1) Az ország geographicus helyzete, melly közlekedést nyit a világ minden részeivel. Ez előny igen gyakran tulzó vállalatokra csábit. 2) A lakosok erélyes vállalkozó szelleme, melly a legmerészlettebb ügyzeményeknél a végső következéseket tekintetből ejti, s nem látszik elegendőleg félni. 3) A tény, miszerint ez ország kiválólag a kereskedés és gyártás országa, s ezért inkább mint akármelly más alá van az ingásnak, változandóságnak vetve. E szerint Anglia kárhoztatva van a kereskedelemnek és gyártásnak minden komolyabb zavaránál, okozta legyen ezt áldatlan aratás, gondatlan speculatio, vagy a lenge tőkék kellőtlen használata, legközelebb szenvedni. De ha kérdezzük, mi okoknak köszönheti ez ország leginkább nagyságát? válaszolni kényszerülünk, 1539épen azon elemeknek, mik időről időre megtévesztik, de mellyek e nehézségek gyógyszereit is magokban hordozzák. Nem is félünk, hogy a most uralkodó válságon (crisis) meglehetősen hamar át ne essünk, csak az aggaszt, hogy a mostani tanulságot majd nagy hamar elfeledjük. Némellyek mondják szűke van a tőkéknek ez országban, de hiszen Anglia a leggazdagabb hon a világon, ámbár meg kell engedni, hogy lenge tőkéi (schwimmendes Capital) a legujabb időben, nagyon is elmerittettek. – Mint gyakorló kereskedők, megvizsgáltuk a most eltönkült házak ügymenetét. – A legjobbaknál is azt találtuk, hogy a lenge tőkék elégtelen arányban valának, s hogy a józan kereskedelmi politikának szabályaira teljesen hiányzott minden tekintet. Némelly kereskedők nemcsak hitellel kereskedtek, hanem hitelből is éltek, – egy részben minden tartalék nélkül be nem váltható papirpénzt menesztettek saját készitményökből stb.
Kiemeljük e jelentésből még, mikint a pénzbajok alatt a munkás osztály, példásan viselte magát. Senki jobban nálunk nem tudja, hogy ez osztály hónapok óta mennyit szenvedett, s nagyon örülnénk, ha a magasabb helyekről kitüntető méltánylása következnék be ennek. A nevelés és szabadelvübb kereskedelmi politika zajtalan befolyása igen tevékenyen hatott, és ezernyi félig kiéhezett emberek zugását és lármáját is lecsillapitotta. stb.
Hét megjegyzést szabadjon ide függesztenünk. Egyik mikint nagyon ohajtanunk kell, hogy mi a hitelleli visszaélésről az angol ház által mondatik, nálunk is figyelemben tartsa a kereskedőség. Ennek nagy része saját tőkék nélkül szükölködik, a legtöbbnyire bécsi hitellel dolgozik, pedig látjuk Anglia esetében, mi szomoritó következmények csatlakoznak az idegen hitel csába könnyüségeihez. Sőt piaczainkon nem egyszer tapasztaltuk, mikint az idegen hitel még azokat is, kik lelkismeretes gondossággal éltek vele, teljesen megrontotta, midőn bécsi hiteladó házaik mindegy bármelly okokból, magok is eltönkitő zavarokba estenek. – De nemcsak egyeseknél kell e részben józan, mérséklett higgadtságnak, tapintatnak lennie, – hanem az országnak is szükség olly intézvényekről gondoskodnia, mik az országban független, önálló piaczot teremtsenek. Mert bár lehetlen is elejét venni, hogy más nagy piaczoknak rendületei a velök élénkebb összveköttetésben álló piaczokra is át ne hullámoztassák az ingásokat, de hogy az önállóbb piacz a rengetés veszedelmeit könnyebben s erősebben állja ki, ez a mint elméletileg áll, ugy az angol kereskedelmi válság e pillanatában megmutatták a párisi és bécsi piaczok. – Másik: legyen igazság, méltányosság az országos intézkedésekben, lesz megnyugvás, lesz önpmegadás még azon elemekben is, mellyektől azon politika, melly csak két osztályt, a vagyonosokét és vagyontalanokét ismeri, semmi egyebet nem vár, mint fölforgatást, mint agrariai vétkeket, mint proletariusi elégületlenséget. Ime, az angol gyármunkás megható resignatióval viselte a nélkülözés sanyarait, sőt az éhhalál fenyegetőzéseit, s miért, mert mint fölebb helyesen láttuk, észrevevé, s igazságot látott a status legujabb intézkedésében. Ne törültetett volna el a gabonatörvény s tartatott volna föl amaz intézkedés, mellynek bevallott czélja volt a földbirtokosok érdekeit gyámolni a birtoktalanoknak, hogy igy mondjam, olcsó piacz iránti igényei ellenében: bizony kétséges valjon türt szenvedett volna e zajtalanul az osztály, melly magát nyomatni érezte volna a másik, különben is szerencsésebb osztály javára. De a gabonatörvények 1540eltörlésének színtolly józan, mint humanus politikája eltompitotta az emberi igazságtalanság nyilait, s az inségben csak egy magasabb hatalomnak talán büntetését, talán intését láttatá. Ohajtjuk, hogy e tanitáson mi is, és kik fölöttünk állanak, okuljunk és okuljanak.
W. F.
Rohanva haladás Északamerikában. Hogy minő csaknem mesés gyorsasággal növekednek Északamerikában a városok, példaul fölhozza egy bostoni lap, hogy Cincinnatiban, mellynek jelenleg 80 ezer lakosa van, még él ugyan az első, de a második ott született ember, és még ez is csak középkoru. – Ez azt mutatja, hogy Cincinnati városa ezelőtt legfölebb 50 évvel alapitatott, s ez előtt legfölebb 50 évvel született benne az első gyermek. És 50 év alatt semmiből egy 80 ezer lakossal biró város lőn! – Ha az emberek szaporodása a jóllétnek ép olly csalhatatlan bizonyitványa, mint az embereknek megfogyatkozása a nyomornak, akkor az északamerikai statusuk jóllétét a B. P. Hiradó silány álokoskodásaival elvitázni nem fogja. Mert a hol 1783-től 1847-ig tehát 64 év alatt, 3 millióról a népesség 20 millióra, vagy is ötszáz hatvanhat percenttel növekedett, mind a mellett, hogy a Missisippi tájéka örökös sárgalázával szüntelen tizedeli az embereket, ott csakugyan könnyebben lehet élni mint édes hazánkban, hol a dicső emlékü II. József által 1785-ben rendelt országos összeirás csak 7 millió és százezer egyént talált, a most 1847-ben tehát 62 év mulva 12 1/2 millió van, vagy is csak szerény hetvenhat percenttel több, mig csaknem ugyan annyi idő alatt, mint láttuk, Északamerika népessége 566%-el szaporodott. – Hja! de Északamerikában van szabad föld, szabad kereset, mig nálunk szabad földesur, kiváltságok és czéhek.
Egy különös „fogyasztó.” Az yvetoti utolsó vásár után két férfiak, kik közül egyiknek igen nyomorult alakja volt, egy vendéglőbe mentek s parancsoltak 12 adag sültet, egy hizott sült kanpujkát, 12 neuschateli sajtot, 12 pint almabort, és egy egész 6 fontos kenyeret. Egy óra mulva megjelentek ismét mind a ketten, s a ház leánya az asztalhoz ültette őket, melly asztal 12 személyre volt megteritve. De az egyik vendég értésére adta a leánynak, hogy egyetlen egy teriték is elegendő. T. i. fogadás volt köztük, s az egyik, ki pedig legkevésbé sem látszott illy nagy evőnek, egy maga megette mind a mi megrendelve volt, még pedig a legkisebb erőködés nélkül.
Ezt nevezem én aztán „fogyasztó”nak, a ki egy maga 12 személy portióját fogyasztja el; ezt kellene bizonyos országba hozni.
A zenészből lett csillagász. Linley karnagy zenekaránál, melly a mult században egy darabig Bath angol városban tartózkodott, egy külföldi zenész is vala, különben igen középszerü játékos. Ez egy szegény hannoveri ember volt, ki először mint fagótos egy ezred-zenekaránál szolgált, azután Bathba ment, hol a templomban orgonált s fagótozott. Üres idejében emberünk a szomszéd hegyekre vonult, senki sem tudta a mit ott mivelt, azonban ő egész éjeket a csillagos ég vizsgálásában töltött. Csillagászat iránti előszeretete naponkint növekedett, s legfőbb vágya lőn valahogy egy távcsőre szert tehetni. Végre nagy bajjal nehány font sterlinget megtakaritván, egy londoni barátját megbizá, hogy neki egy távcsőt vásároljon, ez azonban a pénzt visszaküldé, mert az nem volt elegendő. Ez a zenészt azonban legkisebbé 1541sem csüggeszté el, sőt azon merész gondolatra vezeté, hogy maga készitsen távcsőt, mi végre sikerült is. Erre egy másodikat, harmadikat s negyediket is készite, mindig nagyobb nagyobb tökéllyel, ugy hogy végre sikerült velük egy üstököst is fölfedeznie. Ezen középszerü zenész, de rendkivüli csillagász – Herschel vala, kit, miután nagy hirnevet viva ki magának, III.György király, királyi csillagászi czimmel tisztele meg, s fényes fizetés mellett Windsorban szállással is megajándékoza, hol – mint tudva van – az égnek egy sereg uj csodáját fedezé föl. Végre a király bárói rangra is emelte.
E kontár csillagász, – mert nem tartozott a czéhbe – ime tultett a szaktudósokon, kikre, ha bizva lett volna Herchel fölött itéletet hozni, bizonyosan nem adtak volna felőle kedvező itéletet. De igy van az, az el nem ismert lángész ollyan, mint gyémánt szegény ember kezében, gyémántot – mint lángészt is – minthogy ritkaság, kevés ember ismer, s szegény embernél valamint a gyémántot, hamis gyémántnak, ugy a lángészt tébolyodottságnak tartja s mondja az itélni nem tudó és nem szokott tömeg. Ellenben a mindennapi tehetség ollyan, mint a vert pénz, senki sem ismerheti őket félre, mert ezeret látunk belőlük mindenütt, s mindig, csudálhatni e aztán, ha a lángelmék nem olly kapósak, mint a mindennapi tehetségek? csudálhatni e, ha gyémántot nagyobb óvakodással s csalatkozástóli félelemmel fogad el valaki, mint egy vert – tehát ismert értékü – pénzt. Csak Columbust, több illyeneket lehet félreismerni mert illyenekből igen ritkán láthatunk egyet egyet, nem csuda tehát, ha nem ismerjük olly jól, mint azon csekélyeket, minőkkel uton utfélen találkozunk.
Országos biztositási rendszerről készit, mint hirlik, a belga ministerium terveket. Már a legközelebbi kamarai ülések elébe fognának e tervezetek előterjesztetni. Már az előbbi ministerium foglalkodott ez eszmével, s a bizottmány, mellyel a tervet dolgoztatta, egyértelmüleg nyilatkozott mellette. – Nálunk is idején volna már e tárgyban közszerüen intézkedni.
Svédország vastermelése 1845-ben 116, 104,780 kilogrammra ment, a kivitel pedig azon évben 109,611,000 kilogrammra rugott.
