Czéhszabályzati paralellák.
Czéhszabályzati paralellák.
Körülbelől egy hónapja immár, hogy az ezen czim alatt megkezdett fejtegetéseinkkel nem untattuk a nyájas olvasót. Nem, mert egy részről a tisztelt szerkesztőségtől sem igényelhetünk minszámunkra sok más jelesebb értekezéseknek átengedendő hasábot, – s mert más részről bizony nem is hizelgünk magunknak avval, hogy sikerült volna gyönge tollunknak a közfigyelmet nagyobb mértékben akár fölébreszteni, akár lekötni. De azt hiszszük: a kezdésnek tartozunk folytatásával; – s akkint vagyunk meggyőződve, hogy a folytatás is kitartást igényel egészen a végezetig. Tehát engedelemmel folytatjuk a hasonlitásokat a 10-dik ponttal. – Bajorországban a zsidók iparosok, proffessionisták is lehetnek. E tekintetben már 1811-ki május 3-ról áll főn egy rendelet, melly a zsidókról igy emlékezik: „a belföldi zsidókra nézve a mint a termesztők, gyárnokok, professionisták, müvészek vagy kereskedők osztályába tartoznak.... csupán a fölebbi (a nevezett osztályok keresztyén embereire megállapitott) normák állanak.” –
Poroszországban egy, 1839-ki martius 1-jén megjelent hiv. hirdetés szerint „a német szövetségi statusokból 1594származó zsidó mesterlegényeknek megengedtetik, hogy mint legények a mestereknél dolgozhassanak, ha saját honukban is megvan hasonló engedelme a zsidó mesterlegényeknek.
Nálunk, mint köztudomásra van, ez nincsen igy. Czéhszabályaink mindig csak keresztyén vallásu iparosokról szólanak. S a czéhek nem sietnek a czéhszabályok ebbeli szoritékain tágitani. Csaknem régiben is volt alkalmunk ezt tapasztalni. A n. m. m. k. helytartó tanács, kétségtelenül azon szándéklattal, hogy e részben a szelidebb kor, az előhaladottabb ember-tisztelet és polgárisodás igényeinek mielőbb közmeghallgattatás adassék, a czéheket nyilatkozásra szólitatni rendelé az iránt, hogy véleményök szerint a zsidók fölvétethetnek e czéhekbe? – Fájdalom! a válasz nem ugy ütött ki, mint ezt a föntisztelt kormányszék bizonyosan ohajtotta és századunk emberiebb szelleme követelhette, sőt parancsolhatta volna. Már a Hetilapnak 195-dik számában is sajnosnak vallottuk a czéhek ez elfogultságát, mondhatni gyülölködését a zsidóság irányában. Most ismételnünk kell kifejezését keblünk fájdalmának, s annál inkább, meri mi, kik a czéh-institutiók föntartása mellett küzdünk őszintén és kitelhető erőnk szerint, a czéhek e szabadelmütlensége és megkésett ellenkedése által compromittálva lenni véljük a czéhügy ohajtott kifejlődését az országgyülésen, mellynek a multról átmaradt antcactái messze tulszárnyalták, korszerü liberalismussal, czéheink mostani kedvetlenitő idegenkedését. –
Igen, a magyar országgyülésnek a kereskedelmi ügyekben munkálkodott kerületi választmánya 1843-ban messze hátra hagyta a zsidó-elleniség szükkeblüségét, s a „közműrendszerről” készitett törvényjavaslatában, az 59 1595§-ban ezt ajánlja: „mesterjogot nyerhet minden honpolgár, vagy megtelepedett külföldi, vallás, polgári állapot, származás és születés különbsége nélkül.”
És a czéhek mégis olly nagyon szabódnak a zsidók czéhbe léphetése ellen! – Pártot képeznek, melly a mult országgyülés véleménye s ohajtásával ellenkezzék! – Bizony, igen természetesnek találnók, ha a czéhek, mint ilylyenek, ez ellenkedő corporationalis szellem által az országgyülési vélemény előtt nem különösen ajánlottaknak tünendenek föl! Pedig a czéhek eltörlésére nem egy megye adott utasitást. Ezen fölül olly józannak, ildomosnak is ajánlkozik az eljárás, elenyészteni azon testületet, – esetünkben a czéheket, – mellynek iránya, törekvése, izgatásai olly declarált ütközésben állanak a határozó hatalom véleménye és czélzatával! Bizony, bizony mondjuk, a czéhek nem eszélyesen készitették elő a czéhek fönmaradásának lehetségét ez országgyülésnél, midőn olly neki keseredett megférhetlenséget mutatnak a század igényeivel, az ember-tisztelet parancsival, a törvényhozás tervezetbe ment meggyőződésével, a kormányszékek sejdithető ohajtásával. –
Mi ugyan meg vagyunk győződve a magyar törvényhozás azon nemes emelkedettsége felől, hogy a czéhek enyészetét azért nem fogja decretálni, mert azoknak mostani intézői olly sajnálatosan gyöngéknek jelentkeztek, de más részről teljes reménységgel vagyunk az iránt is, hogy bizony a czéh-intézők ez időszerinti gyarlósága nem fogja törvényhozásunkat akadályozni a zsidók irányában törvénybe iktatni azt, mit – hogy e lap programmja körében maradjunk – az iparosságra vonatkozva, mind a kötelesség, mind a politica oeconomia józansága parancsol, tanácsol. –
Nem e lap hasábjain van helye, hogy a zsidóknak politicai nagykorusitása iránt nyilatkozzunk; – itt tehát meg nem vitathatjuk a kérdést, valjon szabad és tanácsos e még tovább is megvonni nem a zsidóságtól, hanem az ország mozaita lakosaitól a polgári jogokat, a politicai életet, ez élet jogainak gyakorlatát, vagy a közadministratioba tettleges befolyhatást. De azt e lapban illik kimondanunk, mikint – ám, ha ugy tetszik, elvonva a politicai nagykorusitástól, – a munkára jogositást sem szabad, sem tanácsos megtagadni tőlük. –
A munkának szabadnak, rendezettnek bár, de szabadnak kell lennie. A munka szabadságát – nem is megadni, hanem kijelenteni kötelessége a statusnak, – vagy gondoskodjék szegény-törvényekről, ápoldákról, sinlő házakról és gondoskodjék kényszeritő dologházak és börtönökről! – A munkajog, szüljog, ezt még korlátozni is politicai bűn, megtagadni: vétek az emberiség ellen. – Dolgozhatást követelhet minden egyes; – megengedni azt, nemcsak, sőt előmozditani, segiteni, alkalmitani kötelessége a statusnak. – Hogy szabadna e jogot megvonni a mozaitától, hogy ne tartoznék a status a mozaitának is e kötelességgel?! –
Ha isten, – ki mostani fogalmaink szerint a keresztyéneknél s a mozaitaknál is azonegy, és ha a választott népet vádoljuk, hogy külön Jehovát tisztel, ugy mi magyarok, és a világ minden nemzetei között csak egyedül és kizárólag mi magyarok igazságtalanok vagyunk e vádban, mert 1596nekünk sem kell a „nemzetek hazájának a világnak” istene, hanem minmagunknak szolgáltatjuk a „magyarok istenét!” Ha, – mondjuk – isten elegendő észszel és ügyességgel áldotta meg a mozaitát, hogy valamelly, történetesen czéhes mesterségbe eső munkát megtanulni képes legyen, hogy hiheti magát keresztyén jogositva azt határozni, hogy a thalmudista még se birjon szabadsággal eszét és képességét gyakorolni, használni.
Mondók fölebb, hogy e kitagadás a munka országából tanácsos sem volna. – Valóban nem volna? – Ugyan mi áldást aratott a status a zsidóknak számüzéséből onnan, hol munka harmatozza a nemességet, az erkölcsös szentesülését, a mivelődés isten-ajándékozta mannáját? Sárhozatot szült az átkos tilalom. Hogy is lehetne égi malaszt, gyümölcse a tilalom vétek-fájának?! –
Csak lapozni kell a zsidó nemzet évrajzaiban s első pillanatra szembetünik, mikint e nemzet nem volt a csereberék, nem a kereskedés választott népe. Szigoru, vallásos separatiója, sőt isolátiója lehetlenné téve nála minden kereskedelmi közlekedést idegen népekkel, önmagának pedig, műipara sem levén, belforgalma nem nagy lehetett. A földmivelés, mellyet kizárólag s minden hihetőség szerint nagy előnyökkel üzött, már természeténél fogva akadálya volt azon mozgékonyságnak, mellyet a speculatio föltételez. – És a zsidó nép miveltségi historiája sem azt tanusitja, hogy e nemzet érzelmében, gondolkozásában alacsony, törpe, kisszerü volt volna. Kortársai között őt magát látjuk azon szemléleti magasságra emelkedni, melly egyetlen, nem érzékitett s olly istent birt fölfogni, minőt maga a keresztyénség fogadott el későbben. És azon nemzeti büszkeség, melly a zsidó népet isten választott népének canonizálta, nem olly magasitó érzelem volt e, melly a tulzásban vétkezésre igen, de sülyedésre nem lehete hajtható, vagy ha igen, nem nagyobb, nem vádolhatóbb mértékben, mint a hogy erre a mi magyar, a zsidókéhoz, egész a külön istenség választásaig, hasonló nemzeti büszkeségünk lehet. – És mégis e földmives, ezen saját korában legmagasabban emelkedett népből mi vált a későbbi keresztényi civilisatio alatt? A legalacsonyabb csiribiri, hajhász, uzsora-söpredék, roszabb a hindu pariánál, mert ez inactivus veszteglésben türi kiátkoztatása szenvedéseit, mig a keresztény világ pariája a zsidó tevékeny, meglehet boszuálló szelleme és szenvedelmei által üzetve, a keresztény statusok és emberek csapása, ostora lett, talán lenni törekedett, tudott is.
Lehet a polgári társaságból illy ártékony, illy áldatlan exiliátióját a zsidóságnak ildomosnak, józannak mondani? Pedig, hogy a zsidó-alacsonyság csak épen e számkivetésnek eredménye, bizonyitja e népnek eredeti azon jelleme, melly őt, a keresztényi statusokban elkövetkezett tyrannisatiója előtt olly magasan tüntette ki, s bizonyitja azon következés, melly aljasodottnak a zsidónépet csak a keresztény nyomás alatt mutatja.
És közgazdászati tekintetben mi czélszerüséget láthat a status abban, ha a nemzeti productio több mezőiről kiszorit valamelly, de egész osztályt, s kényszeriti azt egy másik, olly mezőt foglalnia el tulnyomólag, melyben a többi osztályoknak is munkálkodni, mind jogos, mind kivánatos volna? –
1597És mi consequentia van abban, ha a status, bár egy két mezőt eltiltott is a zsidóságtól, egy másikat, habár egyetlent is, nyitva hagyott számára?
És kérdem, mellyik az a mező, mellyet a keresztény status a zsidónak engedett át, s mellyet az valóban el is foglalt? Felelet, valóban szomoritó felelet: a kereskedés! Megfoghatlan! A kereskedés, melly, mig sajtó nem volt, egyetlen, legalább legfőbb hordozója, futárja volt a világeszméknek földünk nemzetei között, melly, ha a sajtó hatása előtt volt közös civilisatio a föld népei között, ezt saját érdemeül igényelheti, minthogy a nemzet-közlekedés egy másik módja, a háboruk, csak az átok és eldurvulás iszonyait terjesztette; a harmadik közlönye, nyugotnak keresztes zarándoklásai keletre pedig a kereskedési mezőhöz képest elég szoritott, s egykét századnál nem hosszabb tartamu, térre voltak korlátozva. – Megfoghatlan! a kereskedés, melly az ipar három főágainak közönségos osztályozása szerint is, a földmivelés és műipar fölött áll, s ezeknek diszletéhez vagy sinléséhez leghathatósban járul. Valóban megfoghatlan, hogy a keresztény statusok, az országok nemcsak anyagi jóllétének, hanem politicai hatalmának is ama nagy s egyik legfőbb tényezőjét, a kereskedést mindig a hazátlan népekre, jelesül nyugoton a zsidókra, keleten a görögökre és zsidókra hagyták! Vagy, nem e zsidók nyugotnak, nem e görögök keletnek most is legdusabb bankárjai?
Bizony, nagy következetlenség az ipar legmagasabb ágára képesnek, méltónak itélni a zsidót, de arra, hogy a három ipar második foku nemét, a műipart gyakorolhassa, képtelennek állitani. A kereskedés nekik teljesen, még alacsony, még vétkes és megvetett nemeiben is szabad. – A földmivelésre csaknem kényszeritetnek. Oroszországban ez történik velök. Nálunk, nekünk ugy tetszik, József alatt velők ez iránt kisérlet történt. S még most is azt követeli tőlük a korlátoltság, hogy menjenek az ekeszarvához és kapanyelre. Tehát a földmivességre szinte alkalmasoknak itéltetnek, de a műiparra nem! –
Csalatkozom! A műiparra sem tartatnak ők egészen alkalmatlanoknak. Sőt inkább, a műiparnak magasabb regiojában, a gyártásban, ismét teljes szabadság, teljes korlátlanság engedtetik nekik. Csak hazánkban is példaul, a legnevezetesebb porczellán-gyár zsidó férfiu tulajdona és vállalata. Ők képesek a magasabb, a nagy iparra, de az alacsonyabb, a kis iparra nem ismertetnek alkalmasoknak? vagy méltóknak? Csak méltóknak nem! Mert a status, t. i. a hatóságok, a kormányszékek, a törvényhozás alkalmasoknak nyilatkoztatják őket erre is. – Hogy hogy? – Hát kérdem, nem kapnak e széltiben, példaul csak Pesten is, zsidók engedélyt, saját kifejezéssel, Befugniss, mesterségeket üzhetni? Nincs e szabó, órás, szobafestő, szinező stb, Pesten akármennyi a zsidókból is? De igen! És mi több? nem birják e a közönségnek bizodalmát? Sőt igen s valóban, alig mutathatni fővárosunkban keresztény szabót, ki a két töröknél vagy nagyhidutczai Mocsonyi házban levő zsidók szabó-műhelyével concurrálhatna. Ismételjük, a zsidók a kis iparra nem alkalmasoknak, csak méltóknak nem itéltetnek. S itt is minő értelemben, s kik által? Csak arra méltatlanok ők, hogy a keresztényekkel egy czéhbe lehessenek, csak erre méltatlanok ők a keresztény czéhbeliek előtt! –
1598Isten bizony, épen olly nevetséges mint haszontalan, sőt káros önteltsége ez a czéheknek! –
Nevetséges, mert hiszen eltürni kényszerülvén azt, hogy a magasabb ipart gyakorolhassák sőt eltürni kényszerülvén azt is, hogy czéhen kivül, a kis ipart is űzhessék a zsidók, s mégis vonakodni velök egy czéhtársaságban lenni, valóban nem épületes komolyság, s ha más, mint nevetséges, ugy nem lehet egyéb a büszkeség azon vétkénél, melylyet az ó szövetség zsidó népének hány szemére a historia.
Haszontalan, mert a czéhek minden ellentisége mellett is gyárnokok és befugter mesterek a zsidók, dolgoznak épen ugy, mint a keresztény czéhbeli mesterek, s birják, sokszor nagyobb mértékben, mint ezek, a közönség bizodalmát. – Igaz, hogy czéheink panaszkodnak a Befugnissok ellen. Pedig még inkább örüljenek ezeknek. Mivel igy, a kis ipar körében, legtöbbnyire szegény zsidót kapnak versenytársul, holott, ha a kis ipar üzéséből a szegény zsidó ki volna zárva, ezt is a gazdag zsidók keritenék hatalmukba tőkepénzeik erejével épen ugy, mint a kereskedéssel kapcsolatba helyezhető, ruha-kereskedésnek nevezhető, szabóságot. Pedig czéheink elhihetik, és ha nem engedik meg, önmagokat gyalázzák, hogy nem a zsidó a veszedelmes concurrens, hanem tőkepénzei. A pénz hatalma hódit, meghóditja a keresztény mestert is. Vagy vallják meg, például, keresztény szabó mestereink, nem szivesen dolgoznak e szorultságokban, a két törökhöz? S nem készek e olcsóbban dolgozni ide, mint keresztény mestertársok számára, ki előtt szégyenlenék magokat legény-categoriába alacsog nyitani. Mi haszontalanság tehát, sőt mi oktalanság a szegény zsidót kizárni akarni a concurrentiából, hogy a gazdazsidót provocálják, nem vetélkedésre, hanem igazán mondva patronantiára. Hejh, a szabókon kivül mennyi asztalos mester érezheti e kérdés sulyját?! –
Káros végre azért, mert sok ügyes munkástól és sok munkától fosztatnak meg a keresztények, czéhes elzárkozásuk által a zsidóktól. Nem tagadhatni a zsidó nép természetes képességeit, eszét és ügyességét. De a keresztény mester világért sem használná föl önjavára e képességeket, pedig a zsidó legény szorgalma, képzettsége s jutányossága alkalmasint igen nagy befolyással volnának keresztény legényeire is. Tehát kétszeresen veszit. Más részről a zsidó mester, hihetőleg, jól fizető munkaadó volna és derékül rendezett műhellyel birna, hol a keresztény legény, haszon és képződés tekintetében, remélhetőleg nagy előnyökkel dolgozhatnék. De a czéhek vakoskodása a szegény legény elől e kecsegtető kilátásokat elzárja teljesen. – Kérdem kinek kárai ezek? –
Nem ok nélkül tevém föl immár a kérdést, hogy ezen nevetséges, haszontalan és káros méltatlankodás, kik részéről nyilatkozik? S nem alaptalanul válaszolék, hogy csak a czéhek részéről. S ugy hiszem, igazam van. Láttuk, hogy a mult országgyülés nem volt velök egy értelemben. Láttuk, hogy a n. m. helytartóság, a czéhekétől gyanithatólag más meggyőződésre számolva tevő kérdezkedését. Tudjuk, hogy e most tisztelt kormányszék és a városi hatóságok, mind gyári, mind mesterségi engedélyeket adnak a zsidóknak. Tehát még csak a közönségről lehet kérdés. De hihetni e józanul, hogy midőn olly férfiakra, minők itt helyben dr. J. vagy N. Váradon dr. G. a keresztény közönség is rájok bizza egészségét, életét, midőn a zsidók müvészetének a keresztény közönség 1599is hódol, midőn a zsidó gyárnokok, a zsidó befugterek munkáit a keresztény közönség is bizodalommal veszi, mondom hihetni e, hogy e keresztény közönség osztozik a czéhek ellenzésében az iránt, hogy a zsidók czéhbeli mesterek is lehessenek? Nem, ez nem hihető, sőt valóságos képtelenség volna. –
Reassumáljunk. De nem, e tárgy meggyőződéseimnek mindig élesebb kitöréseire késztetne, pedig eddig bevallott nézeteimmel eléggé tanusitott előszeretetemet a czéhek iránt gondosan szeretem megóvni a neheztelés minden őrzetlen indulatjátékától. Azért a nyájas olvasóra hagyom a reassumálás fokozottabb nyilatkozatát öszveállitani. Csak kettőt akarok végezetül megjegyezni; egyik az, hogy a zsidók munka-emancipatiója különböző kérdés a politicai nagykorusitástól; másik az, hogy méltán szomorkodnia kellene a közvéleménynek, ha nálunk még 1847-ben sem mehetne törvénybe, mi Bajorországban már 1811-ben is törvény volt. – Többnyire nichts für ungut!
Weisz Ferdinánd.
