VISZONYUNK AUSTRIÁHOZ
VISZONYUNK AUSTRIÁHOZ
Nem kell istentől ihletett jós szellem, hogy politicában a dolgok fejleményét előrelássuk.
Mi a dolgot ekképen látjuk:
Magyarországnak a mult országgyűlésen hozott törvények által nem szerzett, hanem csak visszaszerzett jog- s törvényszerü szabadsága két ellenséggel találkozik.
Egyik a reactio, a másik az illyr–szerb pártütés.
Amaz egyelőre abban töri fejét, hogy a birodalom egységének ürügye alatt a magyar pénzügyeket s a magyar hadügyet a bécsi kormány kezeibe visszakeritse.
Hiszen a kettő a nemzetek önállásának feltétele. Ennek dőltével a többi majd magában elkövetkezik.
A megbukott rendszer ollyan, mint a férgek azon neme, mellynek minden íze külön élettel bir. Konczold száz ízre, minden íznek külön élete van. Ha nem marhat mozog.
Az ördög nem halt meg, ámbár oltára rideg pusztán áll.
A reactio emberei megkisérték a hadsereget, a dolgok új fordulatától elidegeníteni. Ez sikerült.
Engedetlenség, a magyar kormány működésének rendszeritett elénítása, minden percznek átkozott tüneménye volt.
A nádor kir.helytartó, férfias határozottsággal szigorú lelkiismeretességgel fogja fel törvényes helyzetét. Nem vonta meg semmiben a magyar ministerium törvényszerű kivánalmaitól gyámolítását.
S a reactio azzal gyanúsítá, hogy ő az, ki felséges bátyjának királyi hatalmát megcsonkította.
Ő, kinek mindennapi esdeklése, hogy királyunk hű magyarjainak körébe jőjön, s vegye át dicsvágyat nem ismerő kezeikből saját kezeibe az országlás gyeplőszálait.
Ő, kiről el fogja mondani az igazságos történetirás, hogy olly magasztos resignatióval, minőt keveset mutat a historia, mentette meg V-ik Ferdinánd roskadozó trónusát.
Azonban gyanusittatott. S parancsai a hadseregben hideg közömbösséggel tétlenséget fedező, időt vesztegető mentegetésekkel fogadtanak.
És suttogva mondák: „A mit a nádor főherczeg mond az nem a király akarata.”
Mit csinált volna a ministerium? Kemény szavakkal sujtson? Mozdítja el helyéről a vonakodókat, kik elég óvatosak a büntetést igénylő tényig nem menni, s kitérő ürügyekkel paralysálni a kellő sikert? Fenyitsen, büntessen kérlelhetetlenül?
Veszélyes játék. Hát ha a túlszigor a pártütő táborába löki azt, a ki magát bántottnak érzi, s a király iránti hűség csábszavai által magával ragadja a sereget, mellyhez régi viszonok kapcsa köti.
És ezt akkor, midőn a nemzet még nincsen készen, hogy egy zsoldos helyét száz hadfi pótolja.
El kellett venni a habozás, el az engedetlenség ürügyét, kérni kellett a királyt, nyilatkozzék maga, mi az ő legfelsőbb akarata?
A király ismét és ismét nyilatkozott. Megmondá, hogy a törvény szent, s hogy az ő legfelsőbb akarata az, mellyet a törvény szentesitésében kijelentett. És utasitott mindenkit engedelmességre a törvény s királyi akarata iránt.
És a reactio elveszti a reményt a trón fénykörének ótalma alatt ármánykodhatni.
Azonban szándokáról nem mondott le. – Ezer alakban tűnik elé az egy és hatalmas Austriának, s e végett a pénz- és hadügyi kormányzat egységének emlegetése.
Kedves csábétek az osztrák előtt.
A bécsi országgyülésre számitanak.
És amott délkeleten mit csinál Jellasich és az illyrek? Mit Kulmer és compagnie? (Gajt nem emlitjük – pénzt csikart ki Miklostól Jellasich nevére – ez piszkos dolog; ezzel Jellasich sem fogja többé magát azonithatni).
Azt mondják talán? Nekik kevés a magyar szabadság, nekik több kell; egészen önálló, független szláv ország kell? Ezt mondják talán? – mert ha ezt mondanák, ábrándnak tartanók, lázas agyvelők beteges ábrándjának, de értenők.
Azonban nem azt mondják volt alkalmunk olvasni kérkedő kérlevelöket, mellyet Insbrukcban bennyujtottak: – Okoskodó része egy báró De Manx-féle compactura. A hosszu beszéd rövid tartalma pedig ennyiből áll:
„Mi el akarunk szakadni Magyarországtól, és akarunk csatlakozni Austriához. Belügyeinket hon akarjuk kormányozva látni; de a financiát és a hadügyet átadjuk a bécsi ministeriumnak, s küldünk követeket a bécsi országgyülésre, a magyarországira pedig nem.”
Szegény elvakitott illyrek; nagynak kell lenni vakságtoknak, vagy nagynak vezéreitek elbizakodásának, hogy a függetlenség nevével pártütőkké lázitanak benneteket, a szabadságot véletek testvérileg osztó magyarok ellen, a bécsi ministerium számára.
A törvény tilt, a király kárhoztat, a szabadság angyala fájdalommal pillant felétek, és még is így van.
Már most hadd jósoljunk egy kis jövendőt.
Elkövetkezik a bécsi országgyülés. És az ő ujjaival szedi ki a reactio a parázsbóli gesztenyét.
Fogják mondani: „Magyarország önállása a birodalom egységét, hatalmát megzavarta. És Magyarország folyvást terjeszkedik Austria rovására. Im Erdélyt s abban a szászokat magához egyesitette (mert hiszen Rosenfeld uraimék Erdélyt Austriához, a Király földet „Deutschland”-hoz számitják.) Ellensúlyozzák e terjeszkedést. Im a horvátok hozzánk kivánkoznak; itt vannak követeik, fogadjuk el őket Austriához.
Igy fognak szólani; és a reactio örüm-ittasan dörzsöli kezeit a diadal felett.
Ehhez ugyan nekünk magyaroknak is leszen egy kis szóllónk, az igaz ügy diadalma felett nem kétségeskedünk; de még megérthetjük, hogy urunk királyunk tiltakozása ellenére, a reactio emberei az austriai császár nevében hadat inditandnak a magyar király ellen.
Azonban mi még egy jóslatot mondunk.
Ha a reactio embereinek ármánykodása sikerülne, látnánk egy asutriai birodalmat vékony szeletben a Prágától Varasdig elterülni; mellynek közepén Bécs olyan volna, mint ama szegény állat, mellyet tüzkörrel köritnek, hogy önmagát gyilkolja meg.
És meggyilkolná, – s fent volna egyik szláv monarchia, alant az éjszaki colosznak egy satranatusa; középen pedig Bécs vagy szabad köztársasági város, vagy a német birodalom határvárosa.
És az austriai ház császári trónusa? – sehol, sehol!! Melly szomoru kép? Igy porlani szét egy régi dicsőségnek?
De mi a hüség szent szavával mondjuk. Még van a mentségnek egy reményhorgonya.
Isten e vészes napokban Budát jelelte ki az austriai ház állandó székhelyének.
Fogadja ezt el urunk a király, és budai trónja egy nagy birodalom császári székévé emelkedendik, mellynek alapja népek szabadságán álland rendithetlenül.
A peripheria bármelyik pontja támaszt nem nyújthat. – Támasz csak a közép pontban, csak Budán lehet.
Nem mézes szavak után, hanem az események loicája szerint kell mérni isten itéletét. –
