BUDA, julius 3-kán.
BUDA, julius 3-kán.
Volt városunk rendes havi közgyülése. Mielőtt ennek tárgyairól szólanánk, legyen szbad egy odavetett vonással rajzolnunk e gyülések szellemét. A martiusi napok belső életünkön nem igen sokat változtattak; majdnem egészen azok vagyunk most is, kik előbb valánk. Az eddig par excellence úgynevezett Burgerek, – ezek a nép fejébe nőtt kisded aristocraták, még mindig kancsal szmmel nézik, hogy a polgár-névben 23s jogban, mit ők drága pénzen vásároltak, most ezeren osztoznak velök. A nép pedig, mellyet eme volt kiváltságos osztály fönhéjázása magától mindenkkorig távoltartott, vonakodva lép társaságukba a korlátok közé, mellyek előtte eddig zárva valának. Ezt tapasztaltuk a követválasztásnál, midőn az egyik kerületben alig kétszázan, a másikban százötvenen sem jelentek meg, s nincs máskép a gyüleseknél is, hogy alig 50–60 ember van jelen egész Budából; mi nyilván mutatja, milly kevéssé érzik magokat érdekeltetve a közdolgok által. E gyülésekben az értelmiség úgy áll a tömeghez, mint kettő a tizhez. A magyar és német elem közti arány ugyanez. – E két adat, minden commentár nélkül is gyanittathatja velünk, milly szomoritó képe lehet az itteni tanácskozásoknak A tömeg szája Jacobshon polgártársunk, egy capacitálhatlan, egyébiránt a háta mögött ülők hite szerint encyclopedicus fő, mert nincs tárgy mihez őt–hat ízben szólni ne tudna, mihezképest rendesen minden gyülésen legalább is kilenczvenkilencz oratiot szokott tartani.
Az új tisztviselőkar talpig becsületes egyénekből van összeállitva, s köztök többen magyarok; de azért gyüléseken majd mind németül beszélnek, mert már nem egyszer történt, hogy a magyarúl szólni akaróra a tömeg rárivalgott: „Deutsch wollen wir hören!” – A magyarság és németek közti surlódások, úgy látszik, nem is fognak egyhamar véget érni. – A jelen közgyülésen is keserű szóharcz támadt a’ két fél közt, mire okot szolgáltatott a város nevében kötndő adósleveleknek, kik által leendő aláirásáról folyt vita közben fö,lmerült inditványa a kapitánynak, miszerint diplomaticus nyelv a magyar levén, egyszer már Budavárosnak is félre kell lökni a német szerződvényeket, s helyökbe magyarokat nyomatni. Lőn erre nagy felzúdulás a német padokon; hallottunk nevetségesen indokolt követeléseket, miket egyes ököl-emelgetések is kisértek; hallottunk a demagog Jacobsohntól egy özön, szokás szerint idétlen, okoskodást, mellynek a polgármester azon egy nemzetiség és törvényes nyelv létezik, melly a magyar: e haszontalan vitatkozásnak helye nincs; s a magyar kötelezvényminta szerkesztésére azonnal egyéneket is nevezett ki. Feley tanácsnoknak pedig kinyilatkoztatá, hogy eddig csak a közönség német jaoritása iránti méltánylatból beszélt németül; de miután az engedélkenység irányában, most követelésekkel látja őket föllépni, ezentúl mindig magyarul fog szólni.
A ministerium fölhivása, fonógyár-részvények vételére, nem talált viszhangra. Azt mondják: elég, hogy a város telket adott a gyárnak; aztán úgyis lesz nekik hova tenni pénzöket, ha most a nemzetgyülés a haza szükségei födözhetése végett új adót róv rájok.
Olvastatott az iparügyi ministernek egy levele, mellyben rendeli, hogy azon négyezer kapásnak, kik hozzá a végett folyamodtak, hogy a budai szőlők mivelését fölvállalni, a viédkiek-iparszabadság elvével merő ellentétben álló kérelem, nem teljesithető. – Különös! Ezek a kiváltságokhoz szokott budaiak még a szőlőkaplását is monopolizálni akarnák!
Egypár érdektelen tárgy volt még, mit itt megemlitni nem tartunk szükségesnek, s a gyülésnek vége lőn.
Most egy szavunk van a tisztviselő karhoz.
Midőn e város igazgatását a nép kezéből átvették önök, Hercules utjára léptek, mellynek két különböző irányban menő ága közül valamellyiket választaniok kell, mielőtt megindulnának. Egyik ösvény végén a nép majoritásának rokonszenve várja önöket. Buda lakossága (mindig a többséget értjük) német, s a mint látszik, magyarrá lenni a szó teljes értelmében még eddig nem igen nagy hajlamot mutat. Ha ennek kedvét keresik önök, beszéljenek és tanácskozzanak tovább is németűl, conserválják a német elemet itt a magyar haza kellő közepén, hogy legyen belőle utoljára egy, a nemzet testét rútitó holttetem. – Másik ösvény végén az összes hon elismerése a pályadij. Ennek megnyeréseért eszközölni kell, hogy legyen magyar, nyelvben, szívben és lélekben az ország fővárosa, és ne legyen olly félig fehér, félig fekete mint most, midőn egyik része bátran Haupstadja lehetne Austriának is. – A budai német polgárok, és a magyar haza lakosai néznek önökre. Válasszanak!
