A KÉPVISELŐK HÁZA JUL. 11-DIKÉN.
A KÉPVISELŐK HÁZA JUL. 11-DIKÉN.
Tollat! hadd hirdessem a honnak és világnak a jelenetet, melly ma a magyar nép képviseleti teremében átvillant s melly nagyszerü eredméynében mindent túlhald, mit három század óta életünk története fölmutathat.
E jelenet, főleg egy személy körűl csoportosul. E személy Kossuth. Ő testben szenvedő. Fel a házba a lépcsőn ketten vezették. Belép a terembe s képviselők és karzatok robogó éljenbe törtnek ki megjelenésén. Kevés szünet után az elnök megnyitja az ülést, 2 s Kossuth halkan, csendesen, a háznak szobornémasága közt a szószékre lép. Itt tollam megáll. Olvassátok beszédét, én azt még főbb rajzokban sem közlöm. Ő ebben nem az agitator többé, sőt minister is kevésbé, mint hazafi, kinek minden lehelete, ajkának minden motszanása a hazának megmentése, egyedűl és csupán.
Midőn beszédének vége felé, elgyöngült testének minden erejét összeszedvén, azon pontra ér, hol a nemzetet 200 ezer katona és 42 millió kölcsön megszavazására hivja fel, mint egy ember kel fel a képviselők egész tömege és a terem minden szegletéből harsog: a „Megadjuk! Megszavazzuk!” s mintha esküdött volna, mindenki kezet emelt, és Kossuth beszédében megáll; talán többet monda még, de megilletve az értelem, a lelkek eme hatalmas összehangzásán, összevoná szonoklatának vitorláit s gyöngébb, elmélyedettebb hangon néhány szóval befejezé előadását, mondván:
„Uraim! önök felálottak mint egy férfiu, s én leborúlok a nemzet nagysága előtt, s csak azt mondom, annyi energiát a kivitelben, mint a mennyi hazafiuságot tapasztaltam a megajánlásban a Magyarországot a polkok kapui sem döntendik meg!; a ház minden tagja pedig ujra kél, ujra megriadnak balról és jobbról az „elfogadjuk” és „megszavazzuk” hatalmas hangjai. Az elnök tehát kijelenti, hogy a pénzügyminister indítványára a ház egyértelmmel 200 ezer katonát szavaz és 42 millió kölcsönre hitelt nyujt.
S itt talán már le kellene tennem a narratori tollat s elmondani néhány igénytelen észrevételt eme határozat mulhatlan következményéről; de meg nem állhatom, hogy országotokba. ti költők és festők, kevéssé ne csapjak által.
Soha még hazafiságot ennyire magasulva nem látott magyar. Nem volt ember a teremben, kit e jelenet meg nem illetett volna. Ifjak, féfiak és aggastyánok, eltünt közőlök a kor különbségének minden nyoma, el a kedélyek töbféleségének minden szinezete s hazafi lélek fellángolása minden arczon és ajkon, minden szemen és minden homlokon visszavillogta magát. És miután az elnök az ülést felfüggeszté, s miután a képviselők könytől ázott szemekkel s meleg kézszorítással üdvözlék egymást, mennyi érzékeny nyilatkozatok valának hallhatók! „Éltem minden keserüségét és minden örömét, multat és jövőt, szivesen e pillanat érzelmeiért!” mondja egy ifju. – „szivesen halok e mai nap után!” mondja egy másik. – Most elbocsáthatod szolgádat uram!” mondja Simeonnal az ősz Palóczy. –
uraim! a hazafiság illy manifestatiója, a nép akaratának ily hatalmas kifejezése után nem elmondhatjuk-e, hogy e haza meg fog mentetni.
Nekünk az önállást, a szabadságot az europai mozgalmak hozák meg, – mondják sokan – és ne vitatkozzunk a felett: ebben mennyi a nemzet érdeme. A historia majd megmondja, mennyit vettünk mi az europai mozgalmaktól, s meg azt is, mennyit adtunk mi azokhoz; de ím az események ugy hozták magokkal, hogy nekünk feladatunk most már a „parta tueri.”. És a határozat s a lelkesedés melly azt megalkotta, kezes, hogy a feladatnak megis felelünk. Nem volt elegendő arra, hogy az europai népcsaládbe e 15 milliónyi szabad nép kellő helyét elfoglalhassa, az, hogy önállásra emelkedett az által, hogy izgazságos volt minden egyes tagja, békes, kiméletes minden szomszéd néptársa iránt s be kelljen-e bizonyitani azt, hogy elég erőst azt reactiók s pártütések ellen megvédeni. Ám legyen!
Europa szabad népeinek sympathiája azért kisérte eddig a magyart, mert az absolitusmus e homoktengerén erre kelet felé egyetlen oasisa volt a szabadságnak; önállásunk, szabadságunk kivivásában pedig azért köszönté örömmel, mert a keleti civilizatio szövétnektartóinak, több, előharczosainak néz bennünket. Jól van. Eme határozatunk legyen manifestuma annak, hogy mi csak elég szabadok, de elég erősek is vagyunk e rendeltetésnek megfelelni, és ennek igy kell lenni; mert ha szabadsáunk mindig elegendő volt volna is arra, hogy szerettessünk, de gyöngeségünkkelcsak megszánást arathatánk. A tekintet, a tisztelet, csak a bátornak és erősnek adatik meg.
A magyar képviselők munkájokat eszélyesebben s nagyobb méltósággal nem kezdheték meg, mint igy Europának bemuttva az erőt, mellyet előállíthatunk, s a hazafiságot, melylyel az erőt előálítjuk.
Zágrábban azt fogják gondolni, hogy e készület csupán érettök és végettök történik, és ha elég vakmerök és őrültek pártosságot fognak magoknak tulajdonitani. Nem ugy van. E határozatból egyebet nem következtethetnek, mint hogy elszántak vagyunk a magyar birodalom épségét minden áron megőrizni, s ha nekik sem a fejedelem szava, proclamatiók, szóbeli nyilatkozat, trónbeszéd útján, sem e nemzetgyülési határozat nem elegendők arra, hogy a pártütés fegyverét lerakják, legyen szerintök, döntsön a fegyver.
De a képviselőház határozata nagyszerűségének alapja nem a horvát bonyodalomban keresendő csupán.
Megszoktuk a reactiót, az aristocratia és hyerarchia álorczája alatt keresni; ez igy volt le egész a legújabb forradalmakig; azonban valamint a hadi tactica, ugy az eszmék országában is a csatázás nem megy örökké egyenlőn. A despotismus és bureaucratia most is, mint világ kezdete óta mindig szemközt áll a szabadsággal, de más fegyverekkel, más tacticával. Ugyan miért vezetne most is papot és nemest a szabadság ellen, midőn a történet megmutatta, hogy ezek fegyverek, mellyek a szabdságot metszik és sebzik, de meg nm ölik. Tehát új fegyverek s a hadvezetés új nemét találák fel, s megindíták a különböző népfajok egymásközti harczát, s nem gondolva a vérrel, mellyel patakzik, nem a tulajdonnal mellyel pusztíttatik, nem a civilisatióval, mellynek lombjai elárvulhatnak, a bureaucratia és despotismus megy, vezetvén egymás ellen a külön ajku honfi testvéreket, csalfán igérvén jobbra, igérvén balra, a még egyszeri hatalomra emelés áráért, sokat, mindent.
És ettől kell, ettől fogja a magyar hazáját megóvni, és hogy e következményeiben épen olly gyászos, mint meddő kisérlet követőkre ne találjon, ok, – a harmadik – hogy mielőbb nagyobb hadi erőt fejtsen ki.
Megjönnek az idők – mot az eszmék terjedésének gyorsabb volta miatt hamarább mint eddig történt – midőn a népfajok épen ugy szánakozni mint bámulni fognak a felett, hogy engedhetnék magokat egy hazának gyermekit, egy alkotmánynak osztályosit, azért mert ajkaik különböző hangokra nyilnak, tűzbe, vérbe vezetni, épen úgy, mint fájdalommal telünk el, ha olvassuk a vallási harczokat, mellyeket a hyerarchia és a szabadság ellenieket, mellyeket a despotismus élesztett, ápolt ugyanazon hon gyermekei között.
Itt állunk tehát most határozatunkkal a világ előtt. Ellenséget nem keresünk, de ha jön, elfogadjuk mint illik – fegyverrel. Keztyűt senki lábához nem dobunk, ha lábunkhoz dobatik, – felveszszük. A magyar birodalom határit megőrizzük, épen ugy, mint nemzeti szabadságunkat. Szerb-rablást és gyujtogatást, horvát lázadást és pártütést türni nem fogunk; szóval: e hazát megmentendjük.
Egy százada mult, midőn egy országgyülési lelkesedés, „vitam et sanginem!” felkiáltással trónt mente meg, ez, utósó fellobogását tüntette fel a nemesi harczias vitézségnek, a mai lelkesedés első kitörése volt a néperőnek és néphazafiságnak. Nem volt ember, ki a Mária Terézia alatti s a mai jelenet hasonltosságait és különféleségeit nem párvonalozta volna mindjárt az ülés után de abban megegyezett mindenki, hogy valamint akkor az erejében megfogyott s puhulásnak indult nemesség hősileg harczolt s győzött, ugy az uj erőre kelt s nehéz életmódjában megedzett szabad nép győzni fog kétségtelenül.
A világ pedig látni és hallani fogja, hogy a mai lelkesedés viszhangja, miként fog átczikázni bérczen és sikon, és látni fogja a kormány kezeit, milly erélyességgel fog e határozatnak életet adni.
Gorove István
