FŐVÁROSI UJDONSÁGOK.
74FŐVÁROSI UJDONSÁGOK.
F. hó 18. este vonatott fel, mint már emlitve volt, a függő híd negyedik és utolsó láncza, vége már a budai oszlopon feküdt, s talán fél órai munka után égészen helyén vala. Számos nép részin az oszlopokról, részint a két oszlop közt s a híd lánczai alatt a munka végett készült hajóhidon nézte a nagyszerü munkát, midőn – de a függő híd hiteleért jól megjegyzendő, nem maga a hidat tartandó láncz – azon láncz, melylyel az 5000 mázsásnál sokkal nehezebb hidláncz az oszlopra huzaték, leszakadt, s a hidláncz a közel tiz ölnyi magasból irtózatos erőszakkal zuhaván le, az emlitett hajóhidat egy percz alatt ezer darabra zuzta. A mostani áradása miatt ragadó sebességü Duna borzasztó látványnak lőn szinhelye. A csapás súlya miatt csolnakok és szálfák emelkedének egész hosszakban az ég felé, és zuhantak vissza a zajgó hullámokba. Szerencsére a viz a rakásokba sodrá ezeket, s igy két talán 40–50 főnyi embertömegnek menhelyül szolgálva, ezek segélykiáltásai közt usztak a rendes hajó híd felé. A rájok menekülteket hirtelen ott termő csolnakok hordák partra. Mások egyes híddarabokra kapaszkodva menték meg életöket, míg sokan, a híd végein állók a két oszlopgátra menkültek; s igy az olly iszonyúvá lehető csapás – bár még bizonyost mondani nem lehet – nehezen került többe 5 v. 6 ember életnél. A szerencsétlenség helyén gr. Széchényi István is jelen volt mindkét fiával, de szerencsésen, megmenekültek. Néhányan a fölcsapó gerendák által sebesültek, de veszedelmesen senki. Az elragadt fatorlaszok rendes hajóhidunkat is elragadák, melly hihetőleg csak néhány nap mulva készülhet el. – Még egyszer emlitjük azonban, hogy ezen szerencsétlenségből egyátalán nem lehet a függő híd veszélyességét következhetni, mert maga most a Dunába függő láncz épen és sértetlenül maradt saját óriási terhe alatt is, melly olly nagy hogy hozzá képest a hid terhe alig vehető számba, csak a csiga-láncz, melylyel az felvonaték pattant el, nem tudni, ki hibájából, vagy puszta véletlenségből, s a már megfeszitett három láncz olly szilárdan s ingatlanúl nyulik át a Dunán, ogy rajtoka szédítő magasban a munkások naponként egész kényelemmel sétálnak át.
E napokban a hir szerint, a ráczokra menendő fekete sereg toborzani járt városinakban. Este felé a széchényi-ligetbe ért. Ott egy bizonyos Keczkés Ödön nevü ügyvéd, ki hires lett „kenyeret a népnek” – értvén alatta ön magát – czimű mártíusi falragaszáról, mellyben temérdekhivatalt csak hites ügyvédek általkért betöltetni, s hogy ministereink tudják, hol kell ezeket keresni, magát mint hites ügyvédet irta alá, markába ragadá a koponya-diszes gyászlobogót, sötétet mint a hivatalt vadászó vesztett reménye, s a legszemteleneb s badarabb szavakkal kezdé láitani a népet, minden törvényhatóság és tulajdon, s maga a nemzet gyülés ellen is, mindent, ki nem rongyos, a nép nadályának festve. Néhánya a fekete zászlót követő csőcselék közől szivesen hallá s éljenezé ezen őrűlt galimathiást, de ezen tetszésjeleket hamar elnyomák a nagyobb közönség utálatának jelei. S Hajnik Pál rendőrosztályi tanácsos, és Lángh Ignácz Pest város kapitánya véget vetének a rögtönözött Babousségnek, s Keczkés Edon polgártársunknak leve az ő akaratja szerint, azaz olly szállásra viteték, mellyben saját elve a házbér nem fizetés eddig egyedűl valóság. S mi csak örülhetünk ezen erélyes fellépésen, örülhetünk, hogy az pártszinezet különbség nélkül helyeseltetik. Mit érdemel az, ki hazánk szivében lázit, míg körül vétetünk lázitók és lázadók által. Ha kell, legyen kézzelfogható jele is a rögtöszéknek. – Ez alkalommal kisült, hogy a fekete sereg engedelem nélkül toborzott, miért a város kapitánya elkobozta a koponyát és lobogót. – Szegény fekete legió, még ellenséget sem látott, s már is záaszlaját veszté. Josultuk, hogy az a koponya malum omen, kivált midőn vitézei az utczákon olly állapotban járnak, hogy a fekte zászló s a ráfestett fehér koponya szinét alig birnák különböztetni.
– Egy pár héttel ezelőtt a helybeli rendőrség figyelmével együtt a városi hatóságot az iparos segédek gyülöngése foglalkodtatá, s sükere lett, a czéhek szabályzata és a magyar segédeknek: hason minőség esetében elsőbbsége a külföldiek felett. – Ujabb meg ujabb feljajdulások miatt csakugyan megtörténtek a vándorkönyvvizsgálatok, de azért tiszta eredményre nem jutottunk, – annyi még is meg van, hogy mind a vasuti, mind a vasöntői hivatal – hol számosan foglalkoznak- tesz ár jelentést, hogy minő foglalkozást nem pótolhat magyarokkal. De az a czéhrendszer nehezen tud a régi kerékvágásból kimozdulni.
- Szaporodnak Pesten a clubbok. A „Democrata clubb” alig egy párnapja nyilvánította magát megalakultnak, mellynek czélja: a népnek öntudatra ébresztése s szabadság alapján a nép fenség szilárdítása.
- De van Pesten egy veszedelmes clubb a „Deutscher clubb”, melly folyvást tartja gyüléseit német érdekekben, magyarhoz fővárosában, – sőt bevallott politicai hiténél fogva, igyekszik a német nemzetiséget s az irántai részvétet e honban terjeszteni, hogy annak idejében a magyarságnak opponálhasson. Ezen clubbnak feje Beyse, vasúti volt főmérnök, s tagjai vannak a német szinészek közől is. Amaz a gyülések tartásáról; s a kitűzött érdekekbeni működésről már hivatalosan letiltatott, de mint látszik sikertelen.
Buda jul. 12. Beteg vagyok; julius 10– és 11–kén iszonyú lelki torturát kellett kiállanom: – közgyülésen voltam! – Ki még nem tudja, miként lehet semmiről fél nap hosszat elbeszélni: annak ide kell jőnie, és hallgatni Jakobsohnt és társait. Nem reméltem én, midőn először léptem e terembe, hogy itt Bentham tanácskozási teheoriáját megtestesűlve fogom bámulni; nem vártam, hogy a képviselők padáról Montesquieu, Filangieri, vagy Rotteck szelleme szóljon felém; mert ezt kivánva lehetlenséget akartam volna: de hittem igen is, hogy itt a nép értelemsbjeivel fogok találkozni; kik nem kimivelt, de romlatlan szivvel, nem tudományos, de tiszta fővel járulandnak a közügyek asztalához. És mit kell látnom? – Egy zabolázhatlan tömeg foglalt helyet szemben a tanács asztalával, egy csoport mellyen sem az elnöki csengetyű hangja, sem a józan értelem szava uralkodni nem képes. Volt már alkalmunk olly jelenetet is látni, midőn egyik képviselő öklét rázva capacitálta a másikat. – Isteni erő kellene ahhoz, hogy a chaoszban valaki rendet tudjon csinálni. Azonban fogjunk hozzá e két napos gyülés vázlatához.
„Mi móddal történjék az eljárás, midőn a város kölcsönpénzt vesz fel, vagy ád ki?” – ez volt a gordiusi csomó, mellynek megoldása két napi izzadásába került ős Buda gyülésének. Egyik rész azt mondta: midőn a város pénztára olly állapotban van, hogy szükségei födözhetése végett kölcsönre kell szorulnia: a tanács jelentse be a közgyülésnek azon körülményeket, mellyek a pénzfelvételt szükséglik, miket ha a közgyülés helyeseknek talál, megszavazza a kivántató mennyiséget, s annak fölvehetésére utalványozza a tanácsot, megbizván azt egyszersmind a megszerzés körüli intézkedhetéssel. – De a másik rész, s ennek élén Jakobsohn és Andorfi (sajnáljuk, hogy e két nevet együtt kell emlitenünk,) úgy okoskodott, miszerint „ha már a gyülés itéli el a kölcsönvétel szükségét, és határozza meg a mennyiséget: a logicai következetesség hozza magaval, hogy a pénz–szerzést és fölvételt is a közgyülés maga eszközölje.”
Hiába mutogatták amazok ez inditvány gyakorlati kivihetlenségét; hiába mondták, hogy a tanács eljárásában mindenkor több garantia van, mert azon 12 egyént könnyebben lehet felelősségre vonni, mint egy olly tágas difiniált testületet, minő a közgyülés; hiába mondták, hogy in ultima analysi úgy is a közgyülés az intézkedő, mert a tanács köteles, eljárásról szóló jegyzőkönyveit az ő helybenhagyása és megerősitése alá terjeszteni, miként a megyei kisgyülések szokták a közgyüléseknek: a tágitni nem akaró ellenvéleményüeknél mindez sziklára szórt mag volt. S igy lőn, hogy a jobb résznek csak két napi keserü vitatkozás után sikerült olly majoritássá vergődnie, miszerint a határozat az ő szellemében mondatott ki.
Egy tekintélyes személytől hallottuk vádul fölhozatni a tanács több tagjai ellen, de nem a gyülésben – mintha ezek azért akarnák a közgyülés rendelkezési körét minél szűkebbre szorítani, hogy magukhoz annál több hatalmat vonjanak. E vád fontosnak látszik, csak ne volna egyoldalu. Hiszen ezzel szemközt ép úgy lehetne mondani, mikép azon tanácstagok, kik Andorfi kapitánynyal tartanak, azért szeretnének mindent a közgyülés nyakába háritani, hogy magukról a legparányibb felelősséget is lerázzák. Nagyobb az, hogy mi, mennyire a föllebbent fályol alá pillanthatunk, úgy vettük észre, miként a tanács tagjai közé a meghasonlás almája gördült. Nagyon korán! Igen örülnénk rajta ha e gyanunkat a tapasztalás nem fogná igazolni.
Volt még egy tárgy e közgyülésen, mit a fönebbi vita közé boszantó intermezzó gyanánt szőtt be Jakobsohn. A dolog históriája ez. Még azon napokban, midőn az első felhivó szót hallók kormányuktól, hogy hazafi kötelességünket teljesitendők, siessünk leróni veszélyben forgó hazánk iránti tartozásunkat, – Buda városa elhatárzá, 40 ezer forinttal járulni, a megindult ajándékozók sorához. Ugy értesülvén azonban a pénzügyministertől, mikép a haza nem vár pusztán csak ajándékokat, de kölcsönt is szivesen fogad fiaitól; más részt azon oknál fogva is, mivel a város pénztára jelenleg igen gyönge lábon áll: előbbi határozatát oda módositotta, miszerint a 40 ezer ajándék helyett, adni fog 50 ezret kölcsön, kamat nélkül. És most eszébe jutott Jakobsohnnak, előkivánni azon kötelezvények formáját, miket illy kölcsönökről a finánczminister ad, hadd lássa, minő feltételek mellett, s eléggé biztos helyen lesz–e Budaváros 50 ezer forintja a hazánál?! Örűlünk, hogy nem magyar volt, ki e szóval ajakit megfertőzteté; örűlünk, hogy e felszólalás ellen, a legkeserűbb indignatioval láttuk kifakadni a gyülés egész egyetemét. –
Egyébiránt e gyülésen a tanácstagok közől magyarúl csak egy szólott, ha nevét jól hallottuk – Már. Feley tanácsnok pedig, ki multkor már ünnepélyesen felfogadta, hogy németül beszélni többé nem fog, szavát ma, tehát mindjárt a legelső alakalommal megszegte.
