AUSTRIA.
AUSTRIA.
Bécs, 1848. aug. 1. A feketelevest erősen főzik.
A ház a felirást tegnapelőtt készíté el. Küldöttség viendi a tyroli hegyekbe.
Hangja mogorva, s kissé daczosabb, mint millyet az osztrák kedélyességtől várni volt joga az embernek. Hja! a mi sok, csak sok.
Azoban e hangot mellyből nemzeti önérzet és diplomaticai érettség épen nem hallik ki, koránse rója senki az osztrák nép rovására, mert ennek még közvetlen befolyása is a nem-német elem tulnyomó hatalma alatt érhetett meg arra, hogy nyilvánuljon.
A felirás elkészülte után másnap nagy demonstratio vala a város körüli sétányon látható. Közel tizezer munkás tartatott tábori isteni tiszteletet. Füster tanár hatahatós predikácziót mondott nekik democratiai szellemben.
Ma reggel pedig már mindenfelé falragasz vala olvasható, és vala úton útfélen olcsón megvehető, mellynek czíme: „Mitvők legyünk, ha a császár nem akar visszatérni” tartalma pedig szórul szóra ez:
Egy régi közmondás azt tartja: „Geduld bringt Rosen.” Ha ez igaz volna, akkor nekünk bécsieknek már egész rózsakertünknek kellene lenni, mert nagyobb, kitartóbb s méltóságosabb magaviseletet soha egy város sem tanusított olly körülmények közt, minőket mi a császárnak Bécsből történt elutazta vagyis inkább megszökése után éltünk.
A császárnak ezen megszökése oka mind azon bajnak, miket Bécs két hónap óta szenvedett. S nemcsak Bécs szenved azáltal, hogy a császár nincs jelen, szenvednek a provinciák is. Ha a császár Innsbruckban nem volna egy nyomorult, gaz papokból, aristocrata népellenségekből, uralom-vágyó, cselszövényes asszonyokból emelt chinai fallal körülvéve, ha a császár Bécsben maradott volna, hol az igazságért hangosan kiáltó nép szava azon falat rövid idő alatt az utolsó kőig bizonynyal szétdulta volna: nem történendettek a prágai véres események, s azon csalárd, hitvány játék, mellyet az udvar jelenleg mind Magyar- mind Horvátországgal űz. S minő machinatiókat, minő istentelen fogásokat készit még számunkra ezen Innsbruckban létező, világosság-kerülő, egy buta lakosság védelme alatti párt, kigyófészkében halálos megrohanásra összekuczorodva. És ezen szintannyira megvetésre méltó, mint lelkiismeretlen, gyáva és alattomos párt a császár személyét paizsul használja veszedelmes működéséek, e működését a trón jogai megóvásának mondván, holott csak árnyékát akarja annak az olly sokáig elnyomott nép jogai s kivánságai rovására még tovább huzni.
A császárt azonban olly kevéssé szeretik mint a népe; ő csak eszköze gyalázatos czéljaiknak, mire a császár, fájdalom! elme és jellembeli gyöngeségből használni engedi magát.
De ez nem maradhat tovább igy. A magas birodalmi gyűlés elismerte ezt, és elhatározta erélyesen föllépni. A birodalmi gyülés e lépése által ujra megnyeré bizalmunkat, és eloszlatá némileg azon aggodalmat, mit jövő működése iránt bennünk támasztott volt.
De mi történjék, ah a császár még most is vonakodnék Bécsbe visszatérni?
E kérdésre csak ugy felelhetünk meg kellőleg, ha megfontoljuk:
1) Minő károk támadhatnának ebből az austriai birodalomra és magára a császári házra, mellynek sorsa olly szoros összeköttetésben van a birodalméval.
2) Ha szemügyre vesszük azon kötelességeket, mellyeket az uralkodónak népe irányában szenteknek kell tartania.
A mi az elsőket illeti. már is eléggé érezhetőkké lőnek. Már pedig ha a csázsári ház nyilt dacz által, melly már tiszteletlenség és gunynyá fajult a nemzet irányában, további fenmaradását véli biztosítani, akkor ez épen olly szomoru, mint boldogtalan ámitás. Még csak rövid ideig kellene ez uton haladni és a nép egy leendő respublica anarchicus kezdetében jobban fogja magát érezni, mint a mostani vigasztalan állapotban. De ezen állapot jobbulására okvetlen szükséges, hogy a császár visszajőjön. Azért nekünk ezt nem kérni, de követelni kell, követelni lehet. Mert hát, és ezt nyiltan és egyenesen kérdezem: mi a császár, mi az uralkodó? Az állodalom első szolgája, semmi egyéb. Ő mi értünk van, s nem mi ő érette. Azért nem szabad süketnek lennie, ha a nép szava hívja; mert ez kötelességérei emlékeztetés, és e kötelesség a nép összes akaratának teljesítése. Ha ő e kötelességét teljesíteni vonakodnék, önkénytesen megszünt az lenni, mi volt, megszünt felség lenni, mert a felség neki csak a nép által kölcsönöztetett, ki ő benne saját akaratának, mit a szabadon hozott törényekbenv nyilvánít, végrehajtóját tiszteli. Azért tehát semmi uralkodó, isten kegyelméből, hanem a nép bizalmából.
Ha tehát császárunk, kit mi sokkal inkább sajnálunk, semhogy szivből neheztelnénk rá, nem akar visszajőni, ha ezáltal uj tanuságát adná gyöngeségének és igy semmirekellő udvari párttól gyámságbani tartatásának, ha ő ekként a dolgok valódi állása nem ismeréséből leghatályosb eszközzé válik saját trónusa aláásására, és a népei közt fenálló kötelék lázitására akkor – akkor mi magunknak és a dynastiának tartozunk azzal, hogy kérjük meg, tenné le a koronát, mellynek kötelességeit teljesítnei nem képes, vagy teljesíteni nem akarja.
Hogy tetszik tisztelt hazánkfiai?
Ez már előpostája gyanánt tekinthető azon kétségen kivül jutott ténynek, miszerint a republicanus párt magát erőteljesen organizálja.
Ma már e párt egy uj, igen olcsó, s árra és alakra nézve népszerül folyóiratot inditott meg e czim alatt: „die rothe Mütze, democratische Zeitschrift” s melly párt embere még csak néhán nap előtt is társulati lakhelyeiken koboztatást, üldözést, kihányatást szenvedett, ma már nyiltan lép fel.
És e párt itt nem csak számra nagy, de értelmiségre nézve is jelentékeny.
És e párt látja a dynastya botorkálását, látja a csábitók seregét, látja a szlvá mozgalmak és erők véczélját, látja a frankfurti életrevalóság nyilatkozványát.
És e párt lát tényeket.
Látja, miként az osztrák hatalom a magyar korona elpusztítását nyiltan elősegíti, mert az illy lázadóknak fegyvert és pénzt és biztatást és pártfogást juttat a camarilla eleget.
Látja, miként a bécsi nép a reactionalis párt zászlótartójának Jellasichnak nem csak tiszteleg és hódol, hanem ellendemonstratiót ne költsön fel a botorság két éjjel s nappal őrizteti azt.
Látja, hogy a ministerium gyengesége valamint megmagyarázhatatlan, ugy a politicai kiskoruság vészeit önkényt sietteti; a nép szabadságot aláásó reactiónak pedig vérszemet ad.
Látja, miként a szláv elem tulsulya az alkotmányzó országgyülésen nőttön ő, s csak alkalomra vár, hogy a kormányrudat kezébe ragadja.
És így látja e párt a politicai kiskoruságot, minden szerencsétlen következményeiben; és látja a camarilla gonosz játékát a felség sérthetlen személyével, és látja a gonosz fondorkodók és önzők fetelmeit, miként mocskolják be a korona legszebb gyöngyét a közbéke iránti vonzalmat, és látják, hogy a magyar korona romjai fölött zászlót tűzni törekvő illyr lázadó nyers erővel rombolja a civilisatio szentséges egyházát, és látja, hogy a fejedelmet hazaárulók csábjai és cselszövényei fonják körül stb.
És organizálja magát.
És organisatiója hová vezet?
Vak, a ki a szitán át nem lát.
Az országgyülés a tárgykezelési rend 34-ik §-án amúgy suttomban átcsúszott, s így az említettem vaczkorba sem a német sem a tót fognak nem tetszett beleharapni.
Még tehát mindig kérdés: Frankfurt-e, vagy szláv monarcihia?
Jellasich Kulmer kiséretében nagy örömmel töltekezett, látván, hogy emberei szép többségben vannak, s még most csak egér utat hagynak a nemességnek.
136A kancsuka készül: – de kérdés nem járnak-e úgy vele, kik fonják, mint egyszer Pesten az országos hírű luka-féle zene alkalmakor a honti táblabirák a fáklyákkal.
Az idő közeledik – a jólelkű ember az itélet napjától sem retteg.
Csak a magyar nemzet mint egy ember álljon! –
V.
