Nyilatkozat.
Nyilatkozat.
E lapok 25-ik számában foglalt szatmári czikkben egy inditványról levén szó, melly a bizottmány ülésében, a főjegyzői hivatal tüsténi helyettesités általi betöltése iránt azon alapon tétetett, mivel a főjegyző, követségi távollétében, felelős megyei hivatalát meg nem tarthatja: az mondatik a czikkiró által, hogy „az inditvány élén vitára adott alkalmat s a tárgyalásban némi titkos antipathia is jelentkezék.” Az inditványra itt csak annyi mondanivalóm van, hogy kár volt vele akkor elő nem állani, midőn alulirt, mint már elválasztott nemzetgyülési képviselő, a juniusi bizottmányi ülésben, főjegyzői hivatalát a bizottmány rendelkezése alá bocsátotta. Akkor legalább meglett volna benne az, a mi most nincs: a férfiasság. – A mi azon titkos antipathiát illeti: errős van egy kis magán de hiteles tudomásom s ez az sajátlag, mire nézve egy pár szóval nyilatkozni akarok, mert az inditvány oka is valódilag ez, és nem az ürügyelt incompatibilitas volt, mi onnan is megtetszik, hogy ellenzőit azzal akarták hallgatásra birni: „az inditványnak – ugymond – okát fürkészni nem kell, mert még roszabb lesz belőle.’ Ezen titkos antipathia s az inditvány valódi oka tehát – lehet hogy még másban is, de tudtomra – főleg azon gyanusitásban rejlik: „hogy én a communismus híre vagyok, hogy én itt Pesten, ollyan communista szellemü emberekkel társalgok, kik a vagyonostól birtokát elvenni s vagyontalanoknak adni akarják.” Valóban? bizony még eddig magam sem tudtam, hogy én és barátim (nem lennének önök szivesek megnevezni?) kikel társalgok, mind egy szálig amollyan igazi, tőről metszett, Barbesféle communisták vagyunk, kik Rotschilddal, Szinával, az avasi oláhval, krajnai orosszal s – horrendum dictu – még önökkel is, tisztelt urak, egyenlőn osztozni akarunk. Köszönjük a felfedezést, de legyenek önök nyugodtan. – Hogy mi az én véleményem átalában a communismusról, mint poltikai tanról, hogy énaz báratinak, ha volnának Magyarországban, fejében ábrándnál, elleneinek pedig, kik, prouti figura docet, bizonyosan sokkal többen vannak, képzetében, agyrémnél egyébnek nem tartom, mellynek valósitása, a legtávolabbi politicai lehetőségek még a ’republique social’ legvakmerőbb combinatójának határain is túl, csak egy őrülnek lehet hagymázos álma: ezt, vagy illyesmit, már választásomkor, némellyek megnyugtatására, kik fényes nappal is tudnak kisértetet látni, elmondottam. Hol vette hát magát újra e gyanusitás, kissé bővitett kiadásban? – Én ismerem e forrást, ismerem a „jó barátokat”, kik ezen – ők tudják mi czélból? – koholt hazudság által, azt szeretnék tőlem elrabolni, minek birása, eddig annyira boldogitott: megyém közseretetét. – Ám hiszen tessék gyanakodni, a mennyit tetszik, de gynausitani, méltatlanul, alaptalanul: ez uraim, más dolog. Mire nézve, kérem ööket, lépjenek fel ellenemben, ha birnak, adatokkal, szó- irás-, vagy tetten alapulókkal, mellyek a communismus – ez állodalom és társadalom elleni hit – vádját reám süssék; ellenesetben vonják vissza azt, mint becsületes emberhez illik, s szünjenek meg vele tovább is izgatni. – Én részemről, ezennel minden illyes vádat és gyánusitást, jőjön bárkitől, hitvány, hazug rágalomnak bélyegzek, a világ pedig, parányi egyéniségeink ismerős világa, tudni fogja, hogy az, ki illy eszközökel törekszik másnak becsületét beszenyezni s a jók tiszta véleményét megmérgezni, valamivel kevesebb mint az igaz ember. Kelt Pesten, 1848. jul. 28. – Én részemről, ezennel minden illyes vádat és gyánusitást, jőjön bárkitől, hitvány, hazug rágalomnak bélyegzek, a világ pedig, parányi egyéniségeink ismerős világa, tudni fogja, hogy az, ki illy eszközökel törekszik másnak becsületét beszenyezni s a jók tiszta véleményét megmérgezni, valamivel kevesebb mint az igaz ember. Kelt Pesten, 1848. jul. 28. Riskó Ignácz
