PEST, AUGUSTUS 7. 1848.
PEST, AUGUSTUS 7. 1848.
Adalékúl a lapunk 18-ik számában megjelent azon czikkhez, mellyben a külföldi műszaki sajtó hazánk mozgalmaira a vonatkozó véleménye közöltette, megismertetjük még a Pozsonyban megjelenő „Slovácké novini“ czímű, magyar szellemmű tót ujság némelly nyilatkozatait. Lehetetlen örömünket ki nem fejeznünk, hogy a szerkesztő megértve hivatását, a helyett, hogy ábrándos bujtogatásokkal hatna a tót nép kedélyére, mint azt előde, s famaosus Stúr tette, a birodalmi egység szükségét átlátva, a magyarokhozi simulásra buzdítja olvasóit.
A 2-ik számban így nyilatkozik: A szabadság jelét némelylyek zászlóikon, mások fövegeiken viselik, mi lapunk homlokára tüztük azt, hogy mindenki láss a politicai hitvallásunkat; hogy számára szabadság csak e paizs alatt nő. – Az álladalomban azonban mindenki csak azon szabadsággal bír, mellyet a törvény megenged; törvényeink pedig mindazt megengedik, mi az emberi társaságot nem sérti, föl nem forgatja. S ez értelemben alig van Európában ország, melly a miénknél nagyobb szabadságokkal birna. Más nemzetek, mellyek még nehéz igát viselnek nyakikon, irigy szemmel tekintenek reánk. Nincs-e szabad sajtónk melly által panaszainkat előterjeszthetjük? Nincsenek-e ország és vármegye gyüléseken képviselőink? Honfiak! Ki még illy eszközök mellet is kétségbe esik, vagy legalább nem bízik: attól óvakodjatok, az – ha Krisztus sebeit megmutatná – sem fog hinni.
A horvát és rácz lázadás eredetét következőleg adja elő: Metternich a bukása következtébeni ájulásból magához jövén, azon reményben, hogy még sikerül egyszer hatalomra jutnia, a magyarok, mint a szabadság leghívebb őrei ellen izgatott. Azonnal a horvátok, tótok, slovenek és oláhok a magyarokra rohantak, a sloven Sloveniát kívánt, a horvát királyt és patriarchát választott, a cseh már a földképen keresi Panslaviát, Jelasich pedig rögtön itéletet hirdet azok ellen, kik csak megemlíteni merik, hogy a jobbágyok a magyar országgyülésen szabadságokat nyertek. És itt előadván a tovább történteket, úgy folytatja szavait: Előttem az egész horvát és panslav mozgalom úgy tűnik föl, mint midőn a vasász kopóját hajtani tanítja; szagoltat ugyan vele nyúlbőrt, de ha azt megfogja, jól elpuskaveszszőzi. Igy tesz Metternich is hajtóival, a csehekkel és panszlávokkal uszitgatja őket, de ha valamivel tovább mennek, mindjárt küldi Windischgrätzet nyakukra. Azonban senki se higgye, hogy a magyar elrémítteti magát; inkább hősi halált hal, minthogy szabadságától elváljon. A törököktől üldözött ráczokat és illyreket hajdan őseink könyörűlettel fogadák; és most a háladatlan kakukok még föllázadni és háborúskodni mernek!
A 4-dik számban e?őadván, miszerint a nyelv az, mi az embereket egymáshoz fűzi, úgy csupán szóval és nyelvvel nem él az ember. Maga a nyelv, és az erre alapított nemzetiség most nem lehet azon szent kapocs, melly a honpolgárt édes anyjához, hazájához fűzze, e kapocs másban fekszik, s ez a szabadság. Ha az ember madár gyanánt mást nem tenne, csak fütyörészne, akkor megengedném, hogy maga a nyelv és a rajt alapuló nemzetiség az emberiség szoros kapcsa lehetne; mivel azonban az ember földön lakik, és kenyérrel él, szüksége van szabadságra, jogokra. A nyelv magában nem czél, csak eszköz.
Az 5-dik számban a panszlavismust hosszasabban taglalván, gúnyosan ostorozza azon ábrándozók fonák állítását, mintha a szláv eredetű népek egymás nyelvét értenék, s igy egy egészet képeznének. A cseh u. m. az oroszt, az orosz a lengyelt, a lengyel a tótot meg nem érti; a görög megértette a görögöt, de a szláv nem érti a szlávot. „De mi százmillió vagyunk – igy szól a panszláv –– bolgárok, illyrek, szerbek, horvátok, lengyelek, csehet, morvák, tótok, siléziaiak, oroszok, lauzacziak,“ – ehhez csak azt kell hozzá adni: „könyörülj rajtunk!“ és kész a liteania. Hiszen az örökmozgony, négyszegű kör, léghajóút, telegraf a holdba – csak csekélység a szlávok egyesítéséhez képest. A trencsini tót azt mondja, hogy ha valamennyi drótos otthon összejő, akkor már ítélet napja lesz. Én pedig azt hiszem, hogy a tótok egyesülése – ha igen jól mennek a dolgok– alig sikerülne ítélet napja előtt. Ha IV. Károly német király mindenutódai úgy kedveztek volna a szlávoknak mint ő, ki mint római császár minden választónak megparancsolta, hogy szlávul tudjon: akkor hiszem, hogy eddig Panszlvia nem élne csupán némelly bódult főben. Hihető, hogy ő is már panszláv volt és Szlaviártól álmodozott. A szláv népek mindig ellenségei valnak egymásnak; a tót jobban szereti a magyart a morvánál, az orosz szeretetéről a lengyel iránt hallgatok. És ezeknek kellene egyesülniök? – Európa a világosságot igyekszik terjeszteni: Oroszország a sötétséget megtartani; Európa minden embernek természeti jogait biztositnia: az orosz a rabságot tovább is fönntartani akarja; egész Európában nép kezében a hatalom, magához törvényeket, csupán Oroszországban még a czár akarat törvény, és pedig nemcsak világi, de egyházi is. S illyen egyeduralkodó legyen nemcsak valamennyi rosznak, de valamennyi szlávnak őre és uralkodója? Illyen hatalom alatt akarnak a szlávok egyesülni? Én tót vagyok, de ha illy zsarnok alá kellene kerülnöm, inkább kardot rátok ellene, mint a szabadság legnagyobb ellensége ellen. És ha ez nem használa, azt teszem, mit az indusok az orangutánokról beszélne, hogy tudnak beszélni, de nem mernek, nehogy az embereknek szolgálni kényteleníttessenek, eltagadom nyelvemet, mert előbb születte, szabad embernek, mintsem tótúl beszéltem. – Vigyázzatok tehát, atyámfiai, mert gonosz izgatók és csábítók járnak juhbőrben mint a farkasok, keresve, kit csiphetnének körmeik közé, járnak és lázítnak a magyarok ellen, azon ürügy alatt, hogy ezek elnyomnak benneteket, hogy nyelveteket tiltják. Ne higgyetek az ámítóknak; ők ha az orosz minden törvény nélkül ezreket fölakasztat, agyonlövet, arról nem is nyikkannak, sőt még „zsivio“-t kiáltanak; de ha magyar biró a bűnök s tótot megbünteti, már nem tetszik neki, hogy őt nem nagyságolta. Oh, tótok, ha Kamcsatkából és Siberiából hirlapok járnának hozzánk, azokban olvashatnátok még csak az ártatlanok siralmas panaszait, kik ott a jégmedvék közt vértanúk gyanánt remény nélkül enyésznek.
Vigyázatok, tótok! Vigyázzatok, tótok! A horvátok az 1844-diki országgyülésen megtagadták a tótokat, „solennem isterposuerunt cautalam,“ még a „Tótország“ nevet sem akarták tűrni, hogy ők nem tótok: és most holmi lázítókat küldenek közénk, kik itt köztünk nyugtalanság magvait hintik. Legyetek vigyázók, mi a magyarokkal jó és balsorsban Várnánál és Mohácsnál már 8 század óta jó viszonyban élünk, apáink és őseink közűl senkinek sem jutott eszébe Morva- vagy Csehországban kenyeret kérni; ellenben hozzánk egész Morvaország ömlik, mint posztósok, vadászok stb. meglátszik, hol jobb. Ha valahol, akkor Magyarországban teljes szabadság, szabad nyelv szabad hit uralkodik és fog uralkodni. Hogy a régi latin nyelv helyett a magyar nyelv hívatalos, azt az egység kedveért minden ember szükségesnek tartja, mert a megoszlott ország elvész. – A szabadság barátja nem akarja a rabszolgákat szaporítani, mit maga kincsnek tart, azt nem kivánja mástól, mint az orosz a lengyeltől, kicsikarni.
Illy szellemben működik a pozsonyi tót lap derék szerkesztője, Kostelni Andor; kit annál nagyobb örömmel üdvözlünk e szép pályán, mivel ő első nyujtott rá alkalmat, hogy a tót journalisticáról kedvezőleg nyilaktozhassunk. Csak haladjon rajt bátran tovább is, és a siker el nem marad; mert aj ó ügynek minden emberi gonoszság, minden pokoli ármány fölött kell diadalmoskodnia. Berényi.
