Gyönk, augustus 4. 1848.
Gyönk, augustus 4. 1848.
Leomlom én is szent porodon nemes!
A jókkal együtt könnyeket áldozok.
A jókkal együtt könnyeket áldozok.
| Berzsenyi. |
Temetésről jövök, s jövök a legőszintébb fájdalom könyeivel. Egy hosszabb életre méltó, egy még 23-ik évét be nem töltött ifjút temttünk iménd a szomszéd alsó-péli pusztában. Nem úgy hervadt ő el, mint virág, mellynek gyökerét láthatlan féreg lassanként régóta emészti; még csak negyednappal ezelőtt ép erő forrt ép tagjaiban, bátor tüzes lelkével életet tudott volna lehelni a holtba is, nem nyavalyák szegzék őt koporsóba, – ő a verbászi csatatéren a hazaért hősileg vérzett el, neve: gróf Zichy Ferencz. Mint ép ifju cser, mellyet véletlen, egymás után dühös villámok csaoása ér, összerogyott ő, Drávánál őrködő derék atyjának, gróf Zichy Lászlónak, magas miveltségű, ritka jó lelkű anyjának gróf Széchenyi Máriának, a haza szent ügyében önkénytesen fegyvert ragadt hasonló hős szellemű egyetlen fivérének, Lászónak, lelkes növerének, Máriának s mindeneknek, kiknek őt közelebbről ismerni szerencséjök volt, leirhatlan fájdalmára. A nemes gróf, mint az udvari nemzetőrség kapitánya, mult jul. hó 3-án, délután 5 óra tájban indult 173a harczmezőre, s épen egy hónap mulva t.i. f. h. 3-án a kiindulás szerencsétlen órájában hozák haza hült tetemeit. Mindenek, kik velev voltak, egyhangulag beszélik, miszerint a gróf mindenütt első volt ott, hol hősi elszántságra vala szükség, hol veszedelem volt, magát szinte vakmerőséggel határos bátorsággal viselte. Ig történt, hogy f. h. 1-ső napján, egy kémlelés alkalmával, lovas társait messze elhagyta s ifjú heve a szent-tamási kukoriczában megpillantott ráczcsoport közé ragadta, de alig ránthatta ki viadalra kardját, midőn már jobb hónalját az ellenséges golyó általfurta, majd hitrelen még más kettő jobb oldalán menvén keresztül, lováról lefordult. „Purpureus veli cum flos succisus aratro, lengveseit mortens: lassoque papavero collo demisere caput, pluvia cum forte gravantur.” De nem maradt az áldozat bosszúlatlanul, a vitéz Perczel Miklós őprnag mielőtt a holtnak fejét még elvághatta volna, a lelkes Horváth Lászlóval s néhány kúnnal oda vágtatván, kettőt a ráczok közől hirtelen levágott, majd egy Horváth lőtt agyon, mi alatt egy bátor kúnlegény a holttestet lovára felkapván kihozta. A tábor e szomorú eseményről értesülvén megsiratá a nemes áldozatot. Annál méltóbb a fájdalom, mert épen azon nap reggel váltaott fel s inkdult haza őrseregünk, s ő néhány lelkes társaival önkényt továbbra is ott maradt, letörlendő azon gyalázatot, mit a megyére őrseregünk legelső csapatjának idő előtt mondhatlan botránkozásunkra haza tért töredéke kent, – s a mostoha sors ugy akará, hog azt mindjárt d.u. 1/2 5 órakor a nemes gróf hősi vérével mossa le. A hon őt, mint vitézt, mint a hazafi lelkesedés nemes áldozatját bizonynyal sajnálni fogja: de ki egyszersmind az ő sok oldalú művltségét, ügességét, igaz magyar szivességét, melly az egész grófi családnak tulajdona, nemes, gőg nélkűli lelkét szilárd jellemét, tettetés nélküli hű barátságát stb. ugy ismeré mint én, annak lelkét gyász tölti el.
Nyugodjál vitéz, nemes ifju; im nem engedte a magyarok istene, hogy fejed az ellenséges táborban, karóba vonva diadaljelűl hurczoltassék, im tested kedvesid vigasztalására csonkitás nélkül, szeretteid lakhelyén a családi boltban pihenhet. Nyugodjál csendesen! „Nulla dies unquam memori eximet nevo.” Őrködjék dicső szellemed a nemzet szabadsága, a hon üdve fölött; jelenjen meg gyakorta táborainkban, s ha találkoznék, kinek a költő szavai szerint: „korcs volt anyja vére” lehelje abba a hősiség szent tüzét; fuvalja az összes seregbe az egyetértés lelkét, hogy diadalmaskodva ellenségeinketn, nagy, szabad, hatalmas, virágzó legyen az édes hon, mellyért ifju drága éltedet vitézül áldozád. – Losonczi László.
