BUDA, aug. 12.
BUDA, aug. 12.
István nádor tegnap este 5 órakor indult városunkból Bécsbe. Adja isten, hogy azon jó hirrel térjen közénk vissza, mikép felséges királyunk be fogja váltani adott szavát, miszerint hű magyarjait hosszabb látogatásával szerencséltetni még juliusban megigérte.
– Alig pár napja, hogy köztudomáson van ama fölhivás, mellyet Kis Mikós budai őrnagy a nemzetőrökhez intézett, s már eddigelő kétszáz körül jelentkeztek a csatába vágyók. Mi nem átaljuk őszintén bevallani, mikép eleinte sajnáltuk a lelkes őrnagot, hogy szárazon fog maradni harczra hivó proclamatiójával, s e hitet két körülmény költötte bennünk. Egyik volt, mert Földvári alig egy hét előtt vitt magával 600 elszánt honfit a táborba, s nem vélhettük hogy utána illy hamar következő második felszólitásnak kitünő sikere legyen. Ez okot azonban megdöntötte amar körülmény, miszerint egyfelől Földvárinak katonásan szigorú magatartása, sokakat visszamarasztott a vele induléástól, másfelül Kis M. humanus bánásmódja s bizalomra kötelező magaviseletében, – mint ezt több új önkénytesek dicsérve emlegetik – birja azon módot, melly által a legbensőbb ragaszkodással tudja magához csatolni embereit. És ez, szerintünk a vezéri tulajdonok egyik legfontosabbika. Mert hiszen a legegyszerűbb psychologiai természetességen alapul, mikép olly tiszt után, kit őszintén szeretnek katonái, örömest rohannak tűzbe és fegyverbe, mig ezer eset van rá, hogy a legügyesebb bár, de nem kedvelt vezér nyomán, világos győzelemre is kedvtlenül megy a sereg. Egyébiránt pedig, általában nem árt megfontolni a tiszt uraknak, kik tán eddigi katonáskodásuk alatt más modorhoz szoktak, mikép ama katonák fölött, kiknek kezébe hajdan erővel nyomták a fegyvert, s kiket a rendszer géppé aljasított felsőbbjeik kezében, egészen más tekintetet érdemel ám az a honfi, kit hazája szent szerelme állított a harczi síkra. – Másik ok, miért féltettük mi Kis őrnagyot: a tűzhelyhez szokott budai polgárság meleg hazafisága, melly kész ugyan megengedni, hogy máshol lehet mindenütt jóü, de maga részéről mégis azt tartja, csak legjobb otthon. rNem egyszer volt szerencsétlenségünk hallani illyféle budai okoskodást: „de hát miért is bolygatják, ijesztgetik táborba-szállással a Hausherreket, kiket családi viszonyok (értsd félbenhagyni sajnált G’schäftek) kötnek lakhelyükhöz, ott az a sok preletarius, kiktől úgyis hemszseg Budapest, s kiknek, ha ott hagyják fogukat, sem kár, mert nincs mit veszteniök.” Nem oda Buda! Sarat akartak az uraimék kerülni s pocsolyának hajtottak. Hisz épen azért nem kell nekünk proletáriusokból compingált zsoldos csapat, mert annak nincs mit vesztenie, kinek házán háza, keblében kenyere, mint a csiágnak, az nem félti vagyonát az ellenség dulásaitól, annak nincs érdekében harczolni azért, hogy a pártosok szétveretvén, a megingatott vagyonbiztosság ismét helyreálljon, a felakadt űzletek újra folyamatba induljanak, az illy csapat tizenkét krért harczol, nem a hazáért: a hazáért csak olly dúsgazdag polgárok harczolhatnak keseredett elszántsággal mint önök, kiknek annyi veszteni, s olly sok ótalmazni valójok van. De azaz átkozott dolog, hogy mikor a közérdek szekerét a magánhaszon kocsija szemben találja, olly szépen elhajt mellette, ha csak lehet, még azt sem mondja: cseréljünk pipát; tengelyt meg dehogy üttetne a világért! – Hanem sebaj; beteszi önök helyett még egyszer a pesti fiatalság az ajtót csak bocsássák le a függönyt s aluganak békével; majd zörgetünk megint, ha baj lesz.
– Midőn Budának közélete felett őrködendő, a nyilvánosság kürtjét kezembe vettem legnagyobb örömet okozott nekem azon remény, tán valami részben befolyhatok parányi erőmmel e tetőtől talpig német város magyarítására. – Körülményeink közt, az egyenesen megtámadó politicát nem tartám czélravezetőnek, s egyelőre csak a tanácsra akartam hatni, úgy vélekedvén, hogy ha a fő jót gondol, a tagok is jót cselekesznek. Nem vagyok olly hiú, hogy a mi eddig történt közvetlenül e lapoknak tualjdonítsam; de az tény, hogy midőn egy hónap előtt, legelőször jelentem meg a közgyülésben, a jegyző szaván kívűl mgyar hangot nem hallottam, és most a nemzeties érzelmü senatus erélyessége követkztében már azt mondhatom, mikép az egész tanácsot (kivéve Temesvári Dömét, – kinek hangját mg nem ismerem, de neve azt gyanittatja, hogy emberünk – és Brandweinert) hallottam magyarúl beszélni, mert már a legközelebb mult gyülésen Andorfi kapitány is igy szólott. E fordulatért most is meglehetős neheztelés a magyar pártra, úgy hogy r collegánk által tribunusnak keresztelt Jacobsohn, már a minap meg sem jelent a gyülésben. Hanem hiszszük, egy kenyéren leszünk mi nem sokára.
– A budai postákkal is sikerült valahára letétetnünk a német firmát, pár nap óta már magyar bélyeget nyomnak a levelekre. Eddig is így kellett volna! –
