PEST, AUGUST. 18-kán 1848.
PEST, AUGUST. 18-kán 1848.
Az „Agramer Zeitung” aug. 10-kei számában, egy Magyarországban szállásoló német ezredbeli anonym tiszttől illy czím alatt: a cs. kir. katonaságnak állása Magyarországban, egy igen piszkolódó czikk közöltetik.
Értsük meg egymást.
A czikket egy anonym ember irja, teház az abban elmondottakért épen ő hozzá, s legfelebb az Agramer szerkesztőségéhez van szavunk
A hirlap, már néhány előbbi czikkei által kézzelfogható tanuságát adá annak, hogy az a reactio szellemében, nem pedig a szabadság érdekében működik, s így kivánná a magyar ügyek kormányzatát is a régi lábra állítva láthatni.
Hagyján; ez izlés vagy meggyőződés dolga lehet, lehet, hogy más érdek is munkálkodik e kivánatban, de a veséket csak a mindenható vizsgálhatja. Elég annyit mondanunk, hogy mi az a Agramerrel ellenkező nézetben vagyunk a kormány régi rendszerére nézve, mi azt semmi áron sem kivánnánk visszavarázsolni.
Máskor az Agramor néhány czikkében ugyancsak feldicséreve a magyar népet, minden rosszat, a mi ellen állítólag az egész horvát-slavon nemzet panaszkodik, egyenesen s egyedül a magyar ministeriumnak tulajdonítja.
Ez is hagyján! Ez is lehet meggyőződés szava, de lehet egyszersmind a czikkirónak azon érdeke is, hogy a mostani ministerium helyett saját pártjabelieket üdvözölhessen a kormányon.
Alkotmányos országban a ministerek mindenkor ki vannak téve az ellenpárt panaszainak, gyakran rágalmainak is, mert a pártok megkisértik a fegyverek minden nemeit egymás ellen. Aministerek gyakran a legtisztább szándékból, s a körülmények figyelembevételével, s legczélszerübben intézkedtek, s mégis az ellenpárt titkos árulást sejt azon rendeletekben, mellyeknek indokait nem tanácsos azonnal kikürtölni.
Még ez is megjárja béke idején, sőt ekkor nem csak hogy nem veszélyes, de mint a tespedő levegőt tisztító szellő, jótékony és kivánatos is az oppositio. De már háború idején, kivált midőn benn a hazában dúl az ellenség, még a franczia is eszközökről gondoskodik, miként lehetne a pártokra szakadást megakadályozni, u. m. a melly megosztván a nemzeterőt, inter duos litigantes egy harmadiknak – a közös ellenségnek – kezére játsza a hazát.
Illy szakadás és meghasonlás gerjesztői az Agramernek majd nem minden czikkei, illyen az említtettük anonym vezércsikk is, mellyet ime megismertetünk.
A czikkiró előrebocsátva azt, hogy a birodalomban nincs tartomány, hol az újítások hatalmat vőnek, mellyben a a sorkatonaság nem úgy tekintetnék, mint a haladás gátlója, a nép ellensége, s az utósó reményhorgonya; de – ugymond sehol sincs a katonaságnak olly szomorú állása, mint Magyarországban.
Mi azt vártuk, az előbocsátottakból, hogy a czikkiró fáradságot veend megmutatni, hogy a katonaság sem nem gátlója a halaadásnak, sem ellensége a népnek, sem utósó horgonya a reactiónak.
Azonban ennek bebizonyításába a czikkiró nem ereszkedék.
Vártuk tehát, hogy mivel minden tartomány ellen kimondá panaszát, tehát mindnyáját egyiránt fogja epés boszujában részeltetni, s igy a közös ostorozásból mi is egyenlő részt kapván, vigasztalhatjuk magunkat azon mondattal: gaudia sunt hominis socios habuisse malorum.
De e várakozásunkban is megcsalatkozánk.
Az anonym czikkiró nem így okoskodék, hogy mivel minden tartomány egyiránt vétkezett a katonaság irányában, lakoljanak tehát egyiránt, nem; ő csak egyedül nekünk rohan, megállj Magyarország majd kitöltöm most rajtad bosszúmat.
És állításának alapjául mit hoz fel? Talán valami újat, mit még a közönség nem tudott?
Oh nem! hanem visszaidézi emlékeztünkbe azon botrányos tettel, mellyet szerinte néhány Zügellose buben a budai érdemteljes s öreg várparancsnok személye ellen elkövettek.
Czikkiró olvassa meg e lapok 22-ik számát, és ott fogja látni a botrányos tettnek megrovását épen azon minister szájából, kiről ön azt állítja, mintha hirlapjában, Geschäftet csinálna magának abból, hogy a katonaságot, a császár és trón iránti ragaszkodásaért a legaljasabb módon gyalázza.
Uram, fölhíjuk önt, bizonyitsa be ezen állításának valódiságát de csak egyetlen czikkünket mutassa fel, mellyben mi a sorkatonaságot, és pedig a császár és trónhozi ragaszkodásaért gyaláztuk volna! és mi meg fogunk hajolni ön előtt, s nyiltan fogunk bocsánatot kérni a sértésért.
De ne identificálja magát egyes ember egy egész testülettel.
Nem tagadjuk, voltak egyes kihágások, s mi megtavők azok ellen észrevételeinket, íme itt is egyik példáját adjuk annak, hogy egyes tényeket és ferde állításokat, származzanak bárkitől, nyiltan megrójuk.
Lássa ön, mi föl nem tehetjük, nem az egész katonai testületről, de annak egyes ezredeitől sem, hogy annak minden tisztei képesek volnának egy egész országot a legkiméletlenebb s legsértőbb kifejezésekkel illetni csak azért, mert annak határain történt talán egy vagy más ollyasmi, mi sokaknak inyjére nem vala.
És ön mégis neki áll kedves hazánknak és mond ellene ollyakat, miket talán a reactio legfőbb igazgatója is megsokaland, s kezébe veszi az Agramert.
Ön először is azért tartja szomorítónak a katonaság állását az országban, mert egy tisztes várparancsnok insultatiókkal illettetett, és mert – úgymond – annyira ment már itt a dolog, hogy a tisztes öreg bajnokot is effigie akarták felakasztani. Tehát az akaratnál maradt, s meg nem tevék, és ön mégis megrója ezt.
Helyesen teszi. Mi sem hagytuk azt annak idejében megrovás nélkül. De czikkíró úr, ha önt a testületi szellem ösztönzé e panaszra, engedje meg, hogy ha már a multakra nem akarja vetni a feledés fátyolát, hogy mi meg viszont figyelmeztessük önt arra, mi Zágrábban történt. Ott, az asutriai uralkodó házhoz annyira hűnek hiresztelt bánnak szeme láttára nádorunk, egy huszárezred tulajdonosa, s azon felül, a mi legfőbb, a dynastia egyik tagja arczképével mi történt? Nem mondjuk el, mert a kölcsönös ingerültségek szitásában nem találjuk kedvünket.
Csak annyit jegyzünk meg, hogy midőn ön egy helyen még az akaratot is megrója, más helyen pedig magát a tettet is hallgatással mellőzi, ön részrehajlatlanságának s a dynastia iránti hűségének nem igen kitünő jeleit tanusitá.
Egyébiránt e csikknek egész szövegén át olly rágalmak fordulnak elő, mellyeket az anonymitás palástja alatt egy egész ország ellen elmondani igen könnyű, ha bebizonyítani nem lehet is.
Igy például, hogy a hazánk ellen szórt többi piszkolódásokat elmellőzzük, az állíttatik itt, mintha Magyarország a császár iránti hitszegésre és zászlóhagyásra szólította volna fel a magyar sorkatonaságot.
Ha e rágalom nem hasonlitna annyira az Agramernek épen e mai számában megjelent egy másik czikéhez, mellyben az mondatik, hogy a magyarok gazsága (Schurkerei) már annyira ment, hogy hamisított aláirással a császár és bán nevében a töröknek hadat üzentek, – mondjuk, hogy ha e czikkek s az Agramernek több más koholmányai nem hasonlitnának egymáshoz ugy, mint egyik viperafajzat a másokhoz, akkor alkalmat és időt vennének magunknak azok taglalatára, de igy mint különben is józan gondolkozásu emeber előtt hitelre nem vergődhetőket, czáfolatra sem tartjuk érdemeseknek.
Közölnünk is csak azért kelle e czikkeket, hadd lássa a magyar, s hadd figyelmeztessük a németet is azon alávaló eszközökre, miket a reacitonalis politica a nemzeteknek egymás elleni felingerlésére s galád cselszövényeinek kivitelére fölhasznál. Sz. F.
