KELL–E ERDÉLYBEN CSAK ÁRNYÉKA IS A POLITICAI KORMÁNYNAK?
KELL–E ERDÉLYBEN CSAK ÁRNYÉKA IS A POLITICAI KORMÁNYNAK?
Erdélyben egy szerencsétlen eszme kezd terjedezni. Ezen eszme az, hogy Erdélyben az unio után is politicai kormány maradjon; más szavakkal mondva, hogy erdély tovább is mint önálló ország némileg önmagát kormányozza.
E szerencsétlen gondolat a martiusi napokban csak egyes oligarchák titkos ohajtása volt. S ím az eszme, melly ellen ahányszor kikelt lapom (az Ellenőr), mindannyiszor feljajdultának az illetők, most már kilépett a titkos ohajtások sötétéből. Kolozsmegye körlevelet intézett ügyében a törvényhatóságokhoz. És így azon falak között, hol a feltétlen unio eszméje létre jött, eltűrte azon inditvány, hogy Erdély magyarhonnal teljesen egygyé ne olvadjon.
Ha ollyak tették, kikről azt mondhatni, bocsásd meg, uram, mert nem tudják mit cselekesznek: akkor csak méltó hazafi-fájdalommal vennők. De ha ezen haza elleni bűn ollyak által követtetett el, kik fel tudnak emelkedni a világesemények színvonalára, akkor ezen urakat a felelősség nagysága elfogja sűlyeszteni.
A vétkes körlevelet még eddig minden megye elveté. De az elhullott magból már is látjuk a tövist fejleni. Mert, hogy Kolozsvár egy felizgatott perczében többi méltányos kérvényei közé ezt is beiktatá: bőven elég ok arra, hogy a sajtó ezen eszmét halálra tiporja.
Kolozsvár önköltségen tizenkét egyént külde fel több kérvényekkel, ezen szerencsétlen gondolat is köztök volt. De alig léptek be a főváros falai közé, s ezen gondolatról azonnal lemondának.
Itt állunk ez eszmével, melly mint veres fonal vonult át magyarhon töténetén.
Ki ismeri hazánk multját, hol van öntudata, hol van lelke annak, ki ez eszme mellett föllép? Én nem akarom festeni, mi dicső volt a két ház, míg a szerencsétlen elszakadás nem érte: én csak Erdélyre vonatkozom. – Nem volt-e Erdély földe, míg külön váltan önmagát kormányzóvá, örökös színpada egyes oligarchák viszályainak? Míg török protectio alatt valánk, fejedelmeknek gúnyolt kis basák nyilt vérmezőn, mikor német protectio alá jövénk, a kis zsarnokok a camarilla függönyei megett szövék egymásnak a cselt. A szerencsétlen hazán soha sem egyének, mindig egyes családok uralkodtak; a szerencsétlen hazát mindig két pártra szakaszták az ologarchák, vallás színe alatt. S hogy a nép kegyét ide lent elvesztett oligarcha valahol magát biztosítsa, folyamodott oda, hol csak az láttatott jó szívvel, ki hazája szabadságának sybilla-könyvéből hármanként sujtá tűzbe a köteteket.
Igy lett aztán az, hogy Erdélyt, mellynek a leggyönyörűbb törvényei, jogai, szabadalmai valának, papiroson, már csak ukázok, vagy jobb esetben formánok által igazgaták; így leve az, hogy a leopoldi körlevél 18 pontjából végre csak egy maradt meg, két század alatt, az t. i., hogy Erdélyben német generalisok legyenek.
Akarják-e tovább is önök ez oligarcha-harczokat, mellyek minden kis országban napi renden vannak? Ha igen, akkor én hazafi kötelességemnek fogom tartani, nem rettegve a családok hatalmát, leálarczozni a közelebbi századokat, közjóllétet tipró ármányaival, bűneivel. Ha csak egy pár történet-iróját nyomatnám is ki ezen pártos korszaknak, ha a jószág-és hivatal–vadászatnak csak egyes bűnjeleneteit leplezném is le, elszörnyednének a gyengébb családok, meztelenűl látva a gyilkot, melly megölé még az unokák boldogságát is, hogy némelly házak fenállhassanak. S a bűnhöz nem szokott nép sóbálványnyá válik, ha multunk Sodomájának látandja üszkeit, melly az ő jóllétét oly sokszor hamuba temeté.
Én tisztelem Erdély történetének fénylapjait, az elválás után; de ha közelebbről tekintjük e fényes napokat, úgy találjuk, hogy az önállás ideje nem volt egyéb fényes szolgaságnál. Míg egyesek kiemelkedtek, addig a tömeg csak sűllyedett. Vagy nemde ezen korszak tiporta el az egy házhelyes nemesség kiváltságait, míg a másoké megmaradt? Vagy nemde ezen korszak törlötte le a derék székely nemzet ősjogait, szabadságát? Az elválás előtt nemes és nemes, székely és székely között alig vala a jog terén valami különbség: de a fejedelmek és gubernatorok kora az egyenlőség, testvériség szent kötelékeit úgy össze szaggatá, hogy azt már csak egy hatalmas országgal egyesülten lehet viszaállítani. A szerencsétlen elválás után, ha volt is idő, mellyben boldog volt Erdély, mint ország, de nem volt egy percz, mellyben polgárait s a tömegeket boldogítani tudta volna. Pedig csak azon ország boldog, melly elég hatalmas egyesek jóllétét, boldogságát i s megszerezni. Ezt kis ország soha sem teheté, soha sem teheti.
Innen nekem igen fáj, valahányszor a már kimult Erdélyt hűtlen kezek, halottaiból felrázni óhajtják. Hagyjuk őt csendesen nyugodni a szerencsétlen anyát, melly míg egykét gyermekét boldogítá, addig a többi nyomorulttá tevé. Mert a szegénységet, melly Erdélyben palota és kunyhóval közös, tán csak Irlandban találhatni fel.
Azonban, midőn én az elválás utáni időket temetem, korántse gondolják olvasóim, hogy tekintetem, az elváláselőtti korszakokon csügg. Én az elváláselőtti korszakot még bűnösebbnek tartom a hazára. E korszak az, mellyre visszaakarják vinni Erdélyt azok, kik politicai kormányt óhajtanak. A vajdák korát akarják ők, hol Erdély magyarhonnal egyesülten ön magát kormányzá.
Mennyire volt nyomva a nép, mennyire átgázoltak a vajdák a haza szabadságában, azt nem akarom fejtegetni. Csak azt akarom megemlíteni, hogy ezen korszak drámai küzdése volt a fejetlenségnek, melly aztán Mohácsnál végződött. Ugyan le akarjuk-e a tragediát még egyszer játszani? Akarunk-e újra két kardot egy hüvelyben? Akarjuk-e, hogy Erdély ismét polgárháborút folytasson dölyfös főnökökért? Akarjuk-e, hogy királyaink jőjjenek az oly garchák mellett fellázított nép fékezésére, mint jött Zsigmond és Mátyás király? Akarjuk-e, hogy az erdélyi főnök dicsszomjában meg-megragadja a hatalmat, mint tette mindig egy hatalmasabb emebere azon nyomorult időnek? Akarjuk–e pártviszály közt látni ismét a két hazát, hol egy Opor László a királyt becsukatja, s Magyarhon koronáját tőle kicsikarván három évig kezéből ki sem adja? Akarjuk-e, hogy egy Mátyás halálával Erdély főnöke ismét azt irja a székelyeknek: illy király nem kell többé, hanem ollyan, kinek üstökét mindig kezünkben tarthatjuk? Ha ezeket akarjuk, ha még egyszer a két hont két politicai kormány elé rendelve, a karjuk e viszályokat, úgy tessék elvárni Mohácsot is, mert az csak legtermészetesebb következése volt ez időszak politicájának.
S mikor meg vagyok győződve, hogy a gubernatorok és fejedelmek kora, s igy az elválás tiporta el szabadságunkat, mikor meg vagyok győződve, hogy az elváláselőtti időszak csak folytonos drámai küzdés volt Erdély részéről arra, hogy magyarhontól elválhasson: akkor nem lehet forróbb óhajtásom mint az, hogy Erdély a vajdák korszakánk politicáját ne kövesse. És pedig, ha a politicai kormánynak csak árnyékát is óhajtja, már föllépett átkos ösvényére a pártviszálynak. S miután átlátjuk, hogy Erdély nyolcz századon át viszálykodott, bűnhődött, Árpád azon botlásáért, miszerint külön vezér alá rendelte, hogy Pártos Gyula buktakor, sz. István neki külön politicai kormányt adott, midőn átlátók ezt annyi keserv után, ideje, hogy most teljesen összeolvadván, még egy Mohácsnak, még egy nyolcz százados viszálynak magunkat oda ne dobjuk.
Én hazánk történetéből azt tanultan, hogy két kard egy hópehelyben, két fő egy korona alatt meg nem férhet. – Kővári László
