Egy kis igazolás.
Egy kis igazolás.
E lapok 46. számában a Presb. Zeit. Után azon hírt közölvén, hogy Pozsonyba gőzösön 1000–1200 székelyérkezett legyen, magunk is kétkedvén rajta, hogy az érkezettek valóban székelyek voltak-e, zárjel között világosan kérdezők, valljon honnét érkeztek? S a Figyelmező mégis eléggé gyenge szemű, kérdésünket nem látni, s azt állítani, hogy mi lőttünk vele bakot … Pár sorral alább az áll ugyan e lapban, hogy szászvároson „a székely gyűlés legszebb egyetértéssel folyt le,“, e helyett a szék gyülés, mire a delvalvator ismét nagy gúnyosan felkaczag, hogy Kossuth Hírlapját hibán kapta … Tanácsoljuk a Figyelmezőnek, vágassa ki a hályogot szeméből, mert első állításából az világlik ki, hogy igen kancsalul lát s igy igen ferdén tudósít; a másikból, hogy felette homályosak szemei, mert ép szemű ember egy pillanattal belátta volna, hogy az (szék helyett székely) nem egyéb nyomda–hibánál, mellyért a csörgettyűt – félre verni, annyi, mint egy János bogárka látására tűzet kiáltani! – E lapok egyik dolgozó társa.*
Csupán dolgozótársunk iránti figyelemből adunk helyez ez igazolásnak, mert különben a Figyelmező szerkesztőjével szót váltani – bármi nagyon látszik is ő azt ohajtani – nem igen tartjuk érdemesnek. Ö különös úri ember; meggyőződése annyiféle, hogy az ember sohasem tudhatja igazán, hányadán van vele. Nekünk ugyan semmi közünk sokféle meggyőződéseihez, s nem is akarjuk e tekintetbeni gusztusát elrontani, csupán beszélni nincs kedvünk illy egyéniséggel. Ő, míg Hiradója élt, mindenkinek nagyon ajánlá az uj kormánypártolását, magasztalá, még nagynak is nevezte Kossuthot, most pedig alig tud rólok egyebet irni gúnyná, s a mellett, hogy ezeket kisebbiti, fitymálja egyszersmind a képviselőházi ellenzéket, s az ellenzéki lapokat – tehát ministerialis és nem ministerialisokat egyképen – összevissza válogatás nélkül, annyira, hogy senki sem tudná megmondani, mit akar, tehát mi tetszik neki, mit tart jónak. Talán a martius előtti viszonyok kellenének? Elhisszük, de ezekkel nem szolgálhatunk többé. Elmúltak a boldogult Budapesti Hiradó aranjuezi szép napjai! – Az érdemes szerkesztő úr mások szemében hamar meglátja a szálkát, magáéban pedig nem veszi észre a gerendákat. Kigúnyolja a megbukott lapokat, halotti jelentéssel adván tudtára a közönségnek azok halálát, és nem gondolja meg, hogy a rábízott budapesti Hiradót ő szerkesztette agyon, s eltemetvén, sírja felett támasztá Figyelmezőjét, mely szinte csak alig teng és bizonyosan nem sokára végét érendi, ha mint eddig, jó részbeni tudományát, hogy lapja 17-dik számában Sz. Tamás és Verbász közötti római sánczokról beszél, holott mások, kiknek nincsen olly sok eszük és tanulságuk, jól tudják, hogy ott római sáncz egy hajszálnyi sincs. Illy tudós férfiu expentoratioira legerősebb felelet a hallgatás, annál inkább, minthogy szava nem hat messze. Azért ne vegye rosz néven, ha sűrű provocatióira nem igen felelgetünk. Mi nem haragszunk rá, miért haragudnánk? Csupán beszélni nem szeretünk vele, ámbár távolról igen csodáljuk bölcsességeit, mellyek majd minden héten más tanokat hirdetnek.
A szerk.*
