Oravicza, aug. 24–kén.
Oravicza, aug. 24–kén.
Sietek a hazát önkényteseink által tegnap véghezvitt egy hős tettről tudósítani. Rácz lázongóktól zaklatott környékünkre a Kassán alakult mozgó önkénytesek zászló aljának rögtöni megjelenése mint istentől küldött segítség tekintetett. Alig jöttek ide, már is elszántságuknak adták fényes tanúját. Közőlök 50 főből álló osztály, az innen két órányi távolságra fekvő Krusicza nevű rácz falunál megtámadtatván, bár az ellenség száma 400–ra ment, s két ágyúja volt, még is az pár percz alatt egészen szétverett. A diadal eredménye: egy ágyú és egy társzekér, több ezer puska s ágyútöltéssel, lófogatostól elfoglalása. A diadal becsét leginkább azon körülmény emeli, hogy polgártásaink nem pazarlottak elsők lőport, hanem egyszer ellővén puskáikat, az ágyút s a társzekért ostrommal elfoglalták. Veszteségök két halott és négy sebesült. Az ellenség embervesztesége eddig még nem tudatik.
Nekünk oraviczaiaknak is volt szerencsénk ezen lángoló hazaszeretetről áthatott sereg egy századát falaink közt látnunk. Ezen lelkes fiatal polgártársaink látása örömkönyeket facsart ki szemeimből. Oh milyen különbség ezen, egy nagyszent ügyért vivó ifjak s a csupán zsoldért harczolók vagy az idegen zsarnok hatalom alatt nyögő fegyveresek között. Ezen sereg fényesen megczáfolja azon állítást, miszerint az osztrák hadseregnél divatozó rendszer nélkül, használható katona nem lehet. Úgy látszik, hogy a nálunk volt század kapitánya vitéztársai szereteté határtalan mértékben bírja, mert hányszor százada előtt mutatkozott, annyiszor harsány éljennel fogadtatott. A magyar parancsszó olly varázserőt gyakorol a vitézekre, hogy hallatára az arczok elevenné, a szemek szikrázókká válnak.
Állítsunk ki százezret illyen katonát, s meglátjuk, mit lesznek képesek tenni!
Nem tudom az ujonczállitási törvényjavaslaton folyó vitának minő lesz eredménye, de én azon igénytelen nézetben vagyok, miszerint ha a nehézségek a magyar rendes katonaság kiállításánál áthághatatlanok volnának, hagyjunk azzal inkább fel; állitsunk csupa öntkényteseket. Hazánk körülményei ollyanok lévén, hogy ifjainknak ilyen vagy amollyan módon katonáskodnia kell, ők bizonyosan örömest lépendnek az önkénytesek közé, olly számban, minőre a hazának szüksége van. Mielőtt a tollat félre tenném, szabadjon még dicsérettel említenem a környéki, kivált a bányahelyiekből három hét előtt alakult önkényteseket. Ezek e hó 22-kén, őrnagy Asboth Lajos vezénylete alatt, Moldovabányán egy 600 főnyi szerb rácz csoporttól megtámadván, csodálatra méltó vitézséggel viseltémagukat. Négy órántól állott rendületlenűl mint a szikla, ezen maroknyi 110 főből álló csapat a tűzben, elhatározva egy lépésnyit sem hátrálni, bár az ellenség ötször erősebb volt, míg végre az ellenség segítséget kapván az ó-modovai ráczoktól, kényteleníttetet visszavonulni szászkára. Az ellenség azonban elég drágán fizette meg a megtámadást, mert vezére vesztésén kivűl vitézeink jól czélzott lövései roppant pusztítást okoztak emberei közt, egy ágyúlövés részünkről tizenhatot földre terített. Az elesett vezér lova, pénze, egy zászló s négy fogoly a mieink kezeikbe esett. Részünkről a veszteség 3 halott, s négy könnyen megsebesült. Épen hallom, hogy seregünk visszavonulása után, Moldovabánya kiraboltatván, négy végén felgyújtatott. Azonban alapos reményem van, hogy a gaztett nemsokára önkényteseink által megtorolva lesz. – Jávorik József
