A FRANCZIA KÖZTÁRSASÁG KÜLPOLITICÁJA.
A FRANCZIA KÖZTÁRSASÁG KÜLPOLITICÁJA.
Paris, aug. 20. A franczia köztársaság külpolitcája felől következőleg nyilatkozik parisi lebelezőnk: Szerkesztő úr! Utolsó levelemben a köztársaság belviszonyairól szólottam*, a maiban a külkérdések megismertetését megkezdeni, és Francziaország külpoliticáját ön előtt feltárni szándékom.
Lásd lapunk 32. számát.
A szerk.
Az összes külpolitica jelenleg egy dolog, egy szó körül forog, e szó: Olaszország. Az egész csupán e kérdésre megy ki: fognak-e a francziák az olasz ügyben interveniálni, s a világnak háborút vagy békét nyujtani? E kérdés illő megoldására, szükséges a tények eredetére visszamennünk. Emlékezik ön, minő viszhangja lett Europában a februári forradalminak; az elnyomattak széttörték bilincseiket a franczia szellem ellenállhatatlan ösztönére. Milánóban, Bécsben, Berlinben, Pesten, Pesenben, szóval mindenütt, hol igazságtalanság volt, megjelent a szabadító angyal. S mit tőn akkor Francziaország? Mit monda Francziaország, dicső képviselője, Lamartine, által? Azt mondá: „Mi nem támadunk meg senkit, mi tiszteletben tartandjuk az államok határait, sőt a ránk nézve annyira lealacsonyító 1815-diki tractatust is respectáljuk: mert a támadó háború ellenkezik a szabad és democratiai elvekkel. Tehát feltartandjuk a békét; de ha bárhol is valamelly elnyomott nemzetiség újra feléledni óhajtana: Francziaország kötelesnek érezendi magát segélyét nyujtani, mert ő a gyöngék pártfogója és a népek jogainak ótalmazója.“ Ezek valának Francziaország szavai, s a szavaknak nyomatékot adandó egy 50,000 főből álló hadsereg tábort ütött az olasz határszéleken, kész az Alpeseken keresztültörni, Bonaparte dicső seregének nyomdokain.
Midőn az olasz fejedelmek bizalmatlankodván a Károly Albert iránt, s nagyravágyásától tartván, megvonák tőle segélyöket, midőn a nápolyi király visszahivá seregeit, s a háború egész súlya a piemontiakra nehezült: a köztársaság ekként szóla Károly Alberthez: „Az ön csekély, csak ötmilliónyi népe nem viselheti ez egyenetlen harczot, a hatalmas osztrákbirodalom ellen, melly 36 milliót számlál; szükséges tehát hogy én interveniáljak. Hadd vezessem az én 50,000 harczosaimat Olaszországba, s egy hó mulva dicső békét vívandunk ki?“
Im illyformán szóla Francziaország két hónapon át a sardiniai királyhoz, se nemes szavak tökéletes öszhangzatban voltak azon elvekkel, melyeket Lamartine által nyilváníttatott. Europa tudja, mi volt Károly Albert akkori felete: „Italia fara da s e“ Olaszország önmag fölszabadítandja magát. Jól érzé Francziaország, hogy az lehetetlen, de valljon lehetett-e interveniálnia az olasz nemzet akarata ellen is? Lombardia s Velencze elismrék Károly Albert uralmát, ez pedig a respublicai propagandától tartván, tiltakozott minden interventio ellen; tehát-e Francziaország egyebet, mint hallgatni és a dolgok kimenetét nyugodtan bevárni?
Károly Albert nagy hibát követett el, hogy az ajánlott segélyt el nemfogdá s ez okozá vesztét. Azt hivé ő: „hisz magam is megnyerendem a csatát, s ráérek majd, ha nagyon megszorulok, a szomszédot segítségre hívni;“ de lefeledé, hogy midőn Francziaország önkényt segélyt igér: joga van a közbelépés pillanatát is megválasztani; elfeledé, hogy a köztársaságnak mindenek előtt saját függetlenségéről kell gondoskodnia s a kezdeményezést magának kell föntartania, különben nem pártfogója, de csupán szolgálója lenne a népeknek. – Igen, Francziaország nagylelkűen fölajánlja segélyt, de a legegyszerűbb igazság is kivánja, hogy szabadságában álljon azt akkor tenni, midőn saját biztossága, önérdeke és ereje megengedi.
Az egy hónap óta történt események ismervék ön előtt. Az olaszok, kik még julius 20-kán Tyrol déli részének elfoglalásáról szólottak, pár nappal később a legnagyobb kétségbeesésnek lőnek martalékává. E közben a frankfurti parlament Olaszország ellen nyilatkozott; s magyar nemzeti gyülés segélyt igére a magyar királynak, a mi annyit tesz, hogy Austria ereje háromszorosan növekedett, míg az olaszoké semmivé törpült. E kétségbeejtő pillanatban eszökbe jutott az olaszoknak, hgoy létezik valahol egy franczia köztársaság s tele torokkal kiáltották: i francesi! i francesi! De e felkiáltás korán sem kelté fel köztünk a kivánt rokonszenvet; mert az olaszok, első diadaluk után, nemcsak hogy némi megvetéssel taszíták vissza segélyre nyujtott kezünket, de monarchieus buzgóságukban még a gúnyt sem kimélték ellenünk. Csak hallani kellett az olasz kamarákban tartott beszédeket, vagy olvasni az olasz lapokat, annyira ment Olaszország rosz akarat és hálátlanság, hogy ifju köztársaságunk még mindeddig el nem ismertetett általa. Im ekép viszonozták győzelmöket el bizottságában az olaszok barátságos indulataikat. Harcourt herczeg, a köztársaság követe Rómában, előadván e tényeket a pápának – midőn ez kérdezé, hogy valljon fog-e Francziaország ő érette is valamit tenni? A pápa könnyekre fakadt, s öklével veré mellét; jobb lett volna azonban, inkább akként cselekednie, hogy a franczia segélyt fenhangon követelhesse.
Az itt elmondottak, megfejtendik önnek egyszersmind: miért mutat a franczia sajtó olly kevés buzgóságott a fegyveres interventio unszolásában. „Hogyan!“ igy okoskodnak, halál-vészbe döntsük magunkat olly emberekért, kik tegnap insultáltak bennünket, kik még kormányunka tsem akarták elismerni? Valljon mi tegyünk–e többet Olaszországért, min maga tett magáért? Mert a helyett, hogy a csatamezőre sietett volna, souverainség fölötti nyomorú vitákkal fecsérelte el a drága időt, s ez valódi oka, hogy a szolgaságba visszaesett. Valljon illyen emberekért keverednünk mi háborúba egész Európával, kik hálátlansággal visszataszíták baráti jobbunkat, ki most is csak kénytelenségből hínak s egy hó mulva tán ujra hálátlansággal fizetendnek; értök, ki úgy viselték magokat, hogy kétkednünk lehet, valljon megérettek-e a szabadságra? Mert csak olly nép érdemes a szabadságra, melly azt ön erejéből tudja kivini; különben elnyomója járna alól csak fölszabadítója járma alá esik. S egy annyira compromittált ügyért veszélyeztesse Francziaország, élethalál háboruban egész Europával, saját szabadságát és lételét. Mert Austriának Németországgali szövetkezése Anglia és Oroszország frigyét is maga után vonná, s lenne belőle a régi coalitio!“
Sokaknak ez okoskodásuk, s meg kell vallanunk, hogy bár mennyire is kirí belőle az indignatio, hogy a milanoi ideigl. kormány a franczia respublicát elismerni vonakodott, – melly elmulasztásáért egy pár főembernek az egész nemzetet lakoltatni, kisség kemény büntetés volna: mindamellett sok igazság van a dolgokban. De kell-e ebből azt következtetnünk, hogy Francziaorzság egészen elhagyandja Olaszországot? Épen nem! Francziaország elég nagylelkű hatalmát még azok pártfogására is használni, kik hálátlanoknak mutatkoztam iránta; Francziaország alkudozik még csak, de keze kard markolatán van. Olaszország örömmel elfogadandja most azon békefeltételeket, mellyeket ezelőt Austria kezéből elfogadni vonakodott; Austria pedig megértendi, miszerint az ez előtt által ajánlott feltételekkel meg kell elégednie most is. lesz-e kívánt sikere a köztársaság diplomatiájának? A jövő megmutatja. Annyi bizonyos, hogy Francziaország kimerítendi a kibékítés eszközeit, mielőtt kardot rántana, de ah becsülete ugy kívánja, meg fog emlékezni, hogy fiai bátor harczosok.
Ím ez Francziaország nézete Olaszországot illetőleg, egyenes, nyilt és a köztársaság méltóságához illő. Nem fognak írók hiányzani, kik politicánkat dühösen megtámadandják, már csak régi szokásból is. Különös azonban, hogy a legkeserűbb invectivák épen Németországból jőnek ellenünk, Németországból, mellynek parliamentje a leg szánalomra méltóbb (pitoyable) szerepet játsza. Feledve, hogy egy népnek, melly maga számára követel szabadságot, nem szabad mások szabadságát elnyomnia, a parliament Schleswiget és Velenczét németnek, s a német birodalomhoz tartozónak nyilatkoztatja! A német egység nem nagy rokonszenvet fog gerjeszteni Európában, ha mindjárt első léptében ezen egységet invasióra használván, a szabadelvűség elleneként lép fel! Lesznek még Németország határain kivűl is emberek, kik recriminálni fognak Francziaország ellen, szemére lobbantván, miként uszítja előbb fel a népeket, s aztán sárban hagyja. Illyetén szemrehányások Francziaországtól egyenesen gyávának és lelkiismeretlennek bélyegeznék. De üssék fel a történet könyveit, s mutassanak elő csak egy kötött szerződést, vagy szövetségét is Francziaországnak, mit meg nem tartott, vagy hűtlenűl elárult volna? Midőn a nemzetek Francziaország példáját követik, akkor nem a franczia nemzet hűtlen igéretei unszolják arra, hanem a franczia szabadság szelleme lelkesíti. Igazságos-e tehát. Francziaországnak róni fel mind azon mozgalmakat, mellyek a világot nyugtalanítják, azért, hogy a világ jónak látja Francziaországot utánozni? Francziaország saját civilisatióján működik, s ha revolutioi vétekűl hányatnak szemére, e szemrehányásnak nem szabad olly országok részéről jőni, mellyek egyenesen Francziaországnak köszönhetik szabadságukat. G.
