EGY BELGRÁDI NÉMET LAPRÓL.
EGY BELGRÁDI NÉMET LAPRÓL.
Belgrádban, Popovics Miklós szerkesztése alatt, hetenként egy hirlap jelenik meg „Der Serbe“. Egészen új cosnos német kis lapocska; még csak 2-ik számát olvashatók. Értesítései közt azt is olvashatni „hogy bármelly más lappal kicseréltetik“ Ajánljuk szerkesztő társaink figyelmébe, nem azért, mintha irányunkban rokonszenvet mutatna, ok kormán sem, hanem hogy ismerkedjünk meg azon iránynyal, mellyet ezen lap szerint, a magyar alvidékeni szerb lázadás magának kitűzött.
Mi nem tartoznk azokközé, kik a sorokfehér közei közől is betűket, és tetszésünk szerinti értelmet akarnánk kiolvasni, de a mik e lapnak második számában az austriai császárról elmondatnak, hasonlítnak Antoniusnak, a Brutus és társai által legyilkolt Julius Caesar felett tartott azon gyász beszédéhez, mellyben a szónok Julius Caesarnak minden érdemeit elsorolá, azonban mindenikhez refrain gyanánt hozzá vet-é „de azért Brutus derék ember.“ Igy van ez a lapban is, csak hogy megfordítva; itt a császár, nem érdemeinek, sőt épen azok ellenkezőjének, a gyaláztatásnak elsorolásában részeltetik, a refrain pedig az „de azért a határőrök hívek és következetesek.“
Szóval e lapocska – ugy látszik – irányúl tűzé ki, valamennyi szerbeket már nemcsak a magyar kormány, hanem az austriai császár, sőt – horrendum dietu –már még Jellasich ellen is izgatni, sőt minden malitia nélkül legyen mondva, a sorok közől még a muszakávali kaczérkodást is sikerülne kiolvasnunk.
Halljuk csak a többek között minő kivonat közöltetik itt az Austriához annyira hű „grenzerek“ egyikének naplójából.
Előre bocsátván – a mi természetesen egy czikkből sem maradhat el – a határőrvidékieknek vitézségét, mellyet azok egykor a francziák, a törökök, legközelebb az olaszok ellenében kitüntették, s a mellyet most a magyarok érzenek; e vitézségöket – ugymond angol iró – megismeré egykor Napoleon, meg Carlo Alberto, meg maga Austria is, de ez utolsó – csak akkor, midőn a víz már a torkáig emelkedett, és hogy menekülhessen, a határőrvidéket hívta segítségül. Ez aztán – ugymond – az osztrák elismerés, jogengedély és politica! A határőr az egész nyugotnak és kivált Austirának védfala, az ázsiai barbarok ellen. Ő a támadó, ő a középpont, ő van mindenütt, ő határozza el a győzelmet, ő fogja fel az osztrák ellen irányzott nyilakat. És ezért a grenzer – természetesen – megjutalmaztatik? Ó igen, mert Austria igazságos és háladatos. Ad a grenzernek jogokat és szabadlamakat, mellyek soha nem valósítva a levéltárakban molyok tápétkeül szolgálnak. És élvezni engedi nekik a Metternich-féle kormányzói elvek malasztait. És magas hivatalokat oszt ki közöttök, minők: közlegénység, tizedesség és őrmesterség! Főbb tisztség – századosság – veszélyes lehetne rájok nézve. Törzstisztség (Stabsofficierstelle) no már ez igen is sok volna. – És végre ennyi hűségért és ragaszkodásért, ennyi szolgálatért, Austria azon szerencsében részelteti a határőröket, hogy statusadóságaiért a magyar peczéreknek adja őket át, miszerint ez határozza meg megérdemlett jutalmukat. – Illyen – ugymond – Austriának hálája! Ez valódi karácsonyi ajándék, természetesen, hogy a határőr ennyi császári kegyelmért továbbra is Austriának legalázatosabb, legengedelmesebb, legalább való szolgája maradand. De valljon az maradand-e örökre? majd meglátjuk.
Nemde érdekes kivonat egy „Grenzer“ naplójából; pedig ezt nem ellensége, hanem barátja közli, a belgrádi lap.
Tovább ekként folytatja az olasz háborúban táborozó határőr naplóját. A nyomor nagy, már kutyákkal és macskákkal kell éhünket csillapítnunk, de azért a grenczer hű és következetes marad (!) hivatás tejesítésében. A császár egész biztossággal és büszkén tekinthet katonáira. Mert jogai (?)* hű kezekre vannak bizva; ó milly fölséges ! a kutyák és macskák mégis csak jó falatok! Milly jó emberek ezek a mi derék grenzereink, mind e mellett hívek és következetesek maradnak. Hű osztrákkatona és hazafi lenni egyszerre, valóságos csoda, annyi mint keresztény és zsidó lenni egyszersmind! Grenczerek! A ti következetességteket, mellyet Meternichtől tanultatok, minden szabadelvű ember mint esztelen következetlenséget kárhoztatni kénytelen. Valóban császárotok büszkén tekinthet rátok, mint leghűbb, legvitézebb katonáira, ó igen is, ő ezt teszi, mert igazságos.
A felkiáltó és kérdőjelek egész a napló szerint vannak elhelyezve.
A szerk.
És itt hosszasan elmondja a naplóiró a szerbeknek Innsbruckban miként lett fogatatását, de azért – úgymond – a császár igazságos, ő mintegy olly büszkén tekint le reátok mint Schwaarzenberg hg, ki szégyenletét nyilvánítá, hogy vezéretek. Jól viseljétek magatokat, grenzerek, legyetek hívek, vitézül harczoljatok, mert hiszen véreteket a jó és igazságos császárért öntitek, ti tudjátok, minő sok kegyelemmel volt ő már irántatok. Mialatt ti Italiában példátlan kitöréssel harczoltok, a császárnak azon okáért, mellyet a szabadelvű világ, égbekiáltó jogtalanságnak tart; a császár titeket szabad népnek nyilvánít, és általad leggonoszabb ellenségteknek, az emberi legszentebb jogok ellenségének, a legembertelenebb ellenségnek, minőt a historia nem képes fölmutatni, a magyaroknak. Látjátok, milly kegyes a ti császárotok, milly királyi a jutalom!
Még hosszasabban vannak elsorolva azon botrányos kegyetlenségek, mellyeket Rajacsics és társai a szerb rablókról elhárítva egyenesen a magyarokra fogtak, itt is egyenként elmondatnak azok, mintha t. i. a mi seregünk a szerbek egyházait megfertőztette, gyermekeit fölnégyelve kutyáknak vetette volna stb. s azzal végzi a naplóiró szavait: Lássátok, milly kegyes és jó a ti császárotok, és ti mégis érette áldozzátok véreteket és javaitokat. Ó határőrök, határőrök! A ti erényetek, egyenességtek, sziklaerős hűségtek, példátlan vitézségtek okai minden boldogtalanságtoknak, mert vitézek vagytok, függetlenek lehetnétek; tehát szükség ravigát vetni reátok, és mivel az egyenesség össze nem fér a zsarnoksággal: tehát szükség vala demoralisálni benneteket! “ Itt már csak nem szükség a sorok közől kibetűzni az értelmet. az izgatási irány a császár és Austria ellenében nagyon is kézzel fogható. Mondhatni ugyancsak drasticus modorban, nógatja a császár zászlója alá esküt grenzer, társait a császár iránti hűség megtartására.
Természetesen misem maradhatánk ki a naplóból, mi is be vagyunk mutatva, mint Európa legvadabb népe, mint ollyanok, kik a szabadságtól és minden jog élvezettől megfosztan törekednénk a korona alatt levő mindenmás népfajokat.
Egyébiránt az említettük belgrádi lap ezekkel még meg nem elégszik, nekimegy a kedves bánnak is, de már erre külön czikk van szánva. – Vádolja horvát-slavonokat, hogy a bán tiszteletére adott ünnepélyeikkel annyira megjárták, mint a csehek gróf Thunnal. „Van-e – ugymond – nagyobb bolondság, mint ollyannak tömjénezni, ki még eddig semmi nagyszerűt nem tett; avagy talán Innsbruckba, a jesuiticus camaillához, vagy Bécsbe tett utját vitéz tettnek tartjátok-e?“
Bár itt b. Jellasich is derekasan megkapta maga részét. Halljuk csak tovább, majd még a r. catholicus püspököknek és főpapoknak is jut valami. Sz. F. (Vége követk.)
