KÉT MINISTERIUM A MONARCHIÁBAN.
KÉT MINISTERIUM A MONARCHIÁBAN.
Az austriaiak reactionalis része naponként hangosabba sohajtozik a monarchia két ministeiuma ellen. Minő képtelenség, ugymond: „monarchiában két ministerium?!“ Mi ellenei vagyunk a ma lelkületnek, melly az illy számított felkiáltáshoz, legalább külsőleg, komoly meggyőződéssel csatlakozni látszik. És ezen elvünket akarjuk indokolni.
Rójuk meg elsőben s ama politicát, melly e szónak: „monarchia“ akar erőt kölcsönözni, mert ami monarchiánkat úgy elvben, miként részletekben is szorosan meghatározta a historia. Ide tehát saját nézeteket bele okoskodni nem lehet.
A historia kimutatása szerint pedig monarchiánkat úgy magyarázzik, hogy általa „közös uralkodót“ értünk. A különbség töztünktehát az : 1–ör,hogy mi csakaz urlakodót tartjuk közösnek, ti odaértitek a kormányt is. 2-or, mi még a közös uralkodóban is megkülönböztetjük az austriai császárt, 1-ső Ferdinandot, a magyar királytól, 5-dik Ferdinandtól. Azon kivül hogy e két elv minden mostani magyarnak politicai elve, bővebb felvilágosítást és történeti süly találhatni az 1790-diki, s azóta volt országgyülések törvényeiben és jegyzőkönyveiben.
Ezekben nyiltan bevallotta a nemzet, hogy önálló most is,miként azelőtt, és hogy közös uralkodójában mindig meg akarja különböztetni a maga királyát. Tehát a magyar nemzet királyával együtt különbözik az austriai néptől császárjával együtt. Említsük meg intra parenthesim, hogy ezen elvet királyaink, kik az austriaiak fejedelemi is voltak, szentesíték. Tájékozzuk most már magukat.
Minsteriumot kaptaunk mi, kaptak az austriaiak is.
Ekkép közös uralkdoűnk,áthatva kornak szellemétől, saját bölcsessége és jóakarat szerint, kezeibe adta népeinek érdekeit, nekik tevén felelősökké kormányzóikat.
De mi itt se feledjük, hogy ezt mi királyunktól kaptuk. Tehát, valamint előbb is magunkat független, önálló nemzetnek ismertük, úgy mostani kormányunk kifolyásának, nem pedig forradalom-szólt ezt acquisitumnak tekintjük. Nem, nem! nem új acquisitum ez, reactonali szomszédok! Sokszor megsértett, de meégis örökös tulajdonunk ez, közös uralkodóink által eskű-tételekkel szentesített tulajdonunk. És ha csak ugyan megtestesülnének i s a reactio álmai, ha a martiusi forradalom gyümölcsei egytől-egyig szétdulatnának is, csatlakozik a reactio, ha ekép függetlenségünket is – szemének legkiállhatatlanabb szálkáját – ledúlandónak hiszi. Mert ez nem a forradalom gyümölcse, tehát még a reactióinak köréhez sem tartozik. mert mi kormányunknak minsteriummá lett átalakításával nem függetlenségét idegen befolyástól, hanem felelősségét nyertük meg. Tehát az austriai reactiónak köréhez is csak az tartoznék, hogy az örökké független magyar kormányt, melly a forradalom óta a magyar népnek felelős is, ismét csak a amggyar királynak tenné felelősség.
De mi ismerünk titeket, reactionali szomszédok! Tudjuk, hogy ti nem olvastátok Magyarország pragmaticáját, hogy ti azon politicát, mellynek végalapja rokonszenv, vagyis inkább önérdek, legtávolabb részletiben is – háttérben egészen az igazsággal – csupán ezért szeretitek, s hogy ti most is a régi tacticát követitek felállítani, népszerűsíteni az elvet, mellyből aztán a legbűnösebb következéseket is tűrni kell. Ti nem olvastátok Magyarország pragmaticát, mert úgy, akarva, nem akarva, irányotoknak változnia kell, hanem ti megeléglétek Metternichnek csupán a kormányzási kényelem s önzés-javalta tanait – az elátkozottakat.
Óh pedig azt mi is tudjuk, hogy Metternich tárczájában mi nem voltunk valóban független nemzet, hogy az exminster még akkorában – daczára a magyar országgyüléseken tett óvásoknak, s a magyar király esküjével szentesített törvényeknek – pokoli cselét tovább–tovább szőtte, rovására a nemzet szabadságának, életének. Tehát azt mi is megengedjük, hogy függetlenségünk Metterncih s haszonlelkű ministerek korában valóság nem volt, azt mi is éreztük, hogy a szorgalmas Metternich, alkotmányunknak minden sérelmével közelebb állott czéljához, de mi azt elidegenítettnek soha se tartottuk, és érte nemzeti szellemünk egész hatalmával harczoltunk, s harczolnánk most is, ha királyunk hatalmas érintéssel nem sujta a csökönös zsarnokot. Legyeint és csak az megjegyezve, hogy Metternichnek az ősi jogáért sohajtozó, de önerejétől megfosztott, sőt önerejével leigázott, pártokra szakadt magyar nemzettel volt, a reactiónak pedig már önálló, egyesült s önerejébe helyezett magyar néppel leszen dolga, hogy az erkölcsi igazságot most már physice is védhetjük. Ennyit jogilag.
De hát csakugyan oly igen lehetetlen-e a monarchiában két független kormány, legyenek bár azok felelős ministeriumok? – Ezt állítan annyi tesz: azon két nép, mellynek érdekei, sympathiái ugy eltérnek egymástól, hogy testvér-szövtségesek lenni nem képesek, válaszszon magának külön monarchát. Ez épen mostani uralkodunk alatt senki kivánsága nem ehet. De a másik alternativa meg: hogy dobja el egyik ép önállóságát, vesse magát alá azon épnek, mellynek érdekei, sympathiái az övéivel ellenkezők, egyforma gonosz, mint absurdum. Ezt józan nép sem nem kivánja, sem nem teszi.
De ez egyszersmind lázadás több, mint háromszáz éves multunk ellen; megtámadása azok becsületességének és józanságának, kik a független magyar kormányak a független austriai kormánynyal egy közös fő alatti összeszövetkezését eszközlötték, s gyanusítás közös fejedelmeink ellen, kik ilyen két ellenkező érdekű nemzetet, természetesen egyik érdek mellőztével kormányoztak. Mi azonban ennyire nem megyünk. S bár, ah multunk nem volna, mi is természetesebbnek látjuk, hogy minden önálló népnek legyen meg a maga különös fejedelme; de azért a közös fejedelem alatt is lehetőnek látunk két ministeilais kormányt. Mert ha itt lehetetlenség volna, az csak azért volna, hogy igy a monarchiának szükséges egysége sérülne meg. A másik veszély, az önállóság, függetlenség veszélye, ez évi martiustól fogva, mióta független kormányunk felelősség is tétetett, elhárítatott.
Hogy egy ministerium alatt, midőn tehát mind a fejedelem, mind a kormány közös volna, a monarchia egysége is szilárdulna, azt mi sem tagadjuk, csak azt tagadjuk, hogy ez által a monarchia egysége meg nem állhatna. Mindjárt kimagyarázzák magunkat.
Az bizonyos, hogy akkor, midőn az egész nép egy birodalomban ugyanazon fejedelem, ugyanazon kormány alatt van (de ez csak akkor lehetséges, ha azon birodalomban vagy ugyanazon elemű, vagy legalább ugyanazon érdekű, s önállósággal nem biró népek lakjanak) kevesebb iránypont lévén, magok az anyagi erők is, már egységre sietnek. De midőn ez nem lehet, midőn a monarchiának önálló népei saját életöket semmiért föl nem áldozzák, akkor a népek életért áldozatul kell vetni a könnyüdebb gépezetet, hogy a nép, küzdve életéért, magával együtt ne rombolja azt szét. S hol van ekkor az egyedül lehetséges politica? Ott, melly az anyagi erőket is egyeztetni tudja szellemi, erkölcsi fegyverekkel.
Tehát a monarchiában is fenn állhat két ministerium testvéries szövetség modorában. midőn kimondatik elől: „hogy mindenik száműz a másikirányában ellenségeskedést örökre“, s megállapíttatik, hogy „közös fejedelme sorsában osztozni akar a két nép.“ Ezután az eltérő egyes érdekek jogszerű, becsületes elintézésére mind két nép választottai bizatnak meg – felelősség terhe alatt. Azt mi nem mondjuk, hogy lesz egyetértésminden egyes érdeknél, de épen azért, mert lehetséges ellent állani az igazság követelő szavának, a szükséges az önálló népenk, önálló kormány. De ez csak lehetséges, és lehetséges az egyetértés is. És mi ezt a józan, becsületes politicának gyümölcséül üdvözöljük. Nagy László
