A SZERBEK PANASZAI.
A SZERBEK PANASZAI.
Az idő, mellyben élünk, s a körülmények, mik jelen viszonyainkat alkotják, leginkább két szép és nehéz kötelességet róttak a nyilvánosság organumaira. Egyik: megragadni minden alkalmat, melly az ellenünk felzúdult idegen elemek csillapításához közelebb vihet; másik: a részrehajlatlan birálat igaz mértékébe vetni minden nyomatékosabb szót, melly elleneink közől emelkedett; hogy így a közvélemény mindekettőnket kihallgatván azok igaz értékét meghatározhassa.
E kétágú fába akarom vágni fejszémet, midőn jelenleg a szerbekről szólni annyival inkább szándékom, mivel azt panaszolják ellenünk, hogy míg a horvátokkal annyit bajlódunk, azon horvátokkal, „kik századokon keresztűl a magyar alkotmány jótékonyságát élvezék, s csak azért, mert nyelvöket a törvényhozás a magyar alkotmányos élettel öszhangzásba hozni rendelte, a jótévő közös hazától elpártolnak;” ők, kik ügyöket jogosabb alapon hiszik sarkallani, általunk teljesen ignoráltatnak, s még csak eg biztosító vagy felvilágosító hirlapi nyilatkozatot sem érdemeltek.
A szerbeknek előttem fekvő „szózata”, mellynek keserű szavai, s általában ingerült hangulata, elég okul szolgálnak arra, hogy azt a szerb közvélemény focusának tekintsem, fölkelésök okául egyenesen minket magyarokat vádol be, azt állítván, mikép mi őket sem ismerni, sem meghallgatni és érteni nem akarjuk; holott csak ha ezt teszszük, közeledhetük egmáshoz köcslönös bizalommal, s idézhetjük vissza a köztünk hajdan létezett rokonszevet és testvéri szeretetet. – A szerb nép tehát legforróbb ohatjásának vallván a „nemzetegység megszilárditását, a polgárok közti béke és egyetértés visszaállítását”, részéről megteszi az első lépést, s mindenek előtt a historia szövétnekét ragaadja kezébe, hogy múltját kellő világba állítva, velünk magát tökéletesen megismertesse.
Azt mondják: már első fejedelemeink ,nem csak polgári és birtok-, de családi viszonyban állottak az illyrekkel; hosszú sorát tárják elő Radó nádortól fogva Frangepán Katalin anyjáig azon nagy neveknek, mellyeket ők adnának a magyar historiának; huzsonhét vezért neveznek meg, kik 1804-től mostanig a magyar hadseregben diszlettek. Egytől egyig elsorolják a csatákat, mikben a szerb együtt vívott, vérét együtt ontá a magyarral; fölemlítik a számos ütközeteket, mellyekben kitüntetett vitézségökért a historiától „gens belligera” nevet, I. Leopoldtól pedig nevezetes kiváltságokat tartalmazó két diplomát nyertek. És elvégre fölteszik érdemeiknek koronáját, mondván: mikép az osztrák ház fenmaradását, a XVIII. század elején leginkább a szerb katonai erénynek köszönheti, mert ha ők 1740-bn Rákóczi pártjára állottak volna: az osztrák dynastia bizonyosan végveszélybe dől.
És ennyi föláldozásnak, illy ritka hűségnek mi lőn jutalma?
Az, hogy a leopoldi diploma, daczára minden későbbi megerősítéseknek, maig is csak papiroson van, s benne legszebb kiváltságaik hevernek temetve. S még ez csak hagyján! De a török kiveretése után helyreállván a belbéke, rájok nézve a zavarok korszaka kezdődött meg. Nyelvök és vallásukért ezer nemű sanyartatást szenvedtek, és sajgó sebeikre nemv volt gyógyír e széles hazában. Az „országnyomorgató” kormányrendszer alatt nyögve, a magyaroktól gyűlölve és megvetve, szótlanül tűrték a bántalmakat mert ha Bécsbe folyamodtak, tagadó válaszszsal utasittattak vissza, ha az országgyülésnek rimánkodtak, onnan a kormány ellenére tenni nem akaró képvislők szűókkeblűsége idegenítette el őket. „Már ez időből ismeretes előttök az osztrák politica azon fogása, hogy midőn szükséges volt, a magyart a szerbbel most egyesítni, majd ellenséges indulattal egymással szembe állítani tudta.” – A vallás miatti üldöztetéseknek egész lexiconát látjuk magunk előtt, mellyet bevégezve így szólnak: „Ezek a mult században történtek, midőn a görög egyház ügyeit Bécsben, kizárva minden óhitű egyedet, bizonyos Hofdeputatin in illyricis kormányzá.” Ujabb időkben szenvedett sérelmeiket a cath. clerustól mondják származtaknak, azon clerustól, mellynek cath. hite fentartásaért a szerb nép 3 századon át vérét és vagoynát áldozá. S a kormány? clerus tetteit pártolta, vallás-ellenes törekvéseit előmozdította.
„Igy szórattak el azon veszedelmes magvak, mellyek mérges gyümölcsei most a jelenkor áldásait keserítik.”
És most állapodjunk meg, s tekintsünk kissé vissza az elmondott sérelmek és panaszokra.
A szerbek érdemére vonatkozó historiai adatokat illetőleg: nem támasztunk, – pedig támaszthatnánk! – azok szilárdsága ellen kétséget; nem vizsgáljuk, mennyire jogszerű a jelen igényeknek meszsze multban keresni történeti alapot: – szólunk csak a panaszokhoz, mellyeknek igen rövidre vont eme vázlata is elég arra, hogy meggőződjünk, mikép a szerbek sérelmei valóban tetemesek; ezeknél súlyosabbakat csak a magyar nemzet tud felmutatni. De ha ezekben fekszik alapja amaz iszonyatos rablás-, gyilkolás- és pogánymódra kegyetlenkedésnek, mellyet apáinkon és gyermekeinken elkövettek: úgy, istenemre modom „nem tudjátok, mit cselekesztek.”
Hiszen magatok mondjátok, hogy százados elnyomatástokt az osztrák kormánynak köszönitek, azon osztrák krománynak, mellynek ótalmában annyiszor ömlött véretek a magyarokéval együtt, azon absolutisticus tendentiájú, vagy mint ti nevezitek, országnyomorgató kormánynak, mellynek maradéki ha tized ízig mind kolostorba zárkoznak, sem tudják lekönyörgeni amaz istentelenségeket, miket a magyaron, szinte mint rajtatok elkövettek. És mégis, az Austria által elhintett veszedelmes magvak keserű gyümölcsével a magyarokat akarjátok megmérgezni, kik midőn az osztrák igát nyakukból kirázták, lábaitokról is levették a bilincset, s szabdságot hirdettek tinektek is.
Lássátok, ez, ha igazságtalanságnak nem akarnám is nevezni, a legbűnösebb következetlenség!
Hálátlanság vétkét kiáltjátok Austriára, melly iránta tett érdemeitekre kiváltságaitok eltiprásával felelt. És mivel toroljátok meg ezt? Szövetkeztek a magyar szabadság ellen (tehát tin szabadságtok ellen is) a reactióval, azon reactióval, mellynek egyedűli czélja, visszaállítani a régi rendszert, mellyet magatok neveztek országnyomorgatónak és szövetkeztek azon magyar nemzet ellen, melly e rendszert martiusban megsemmisítvén, százados sérelmeitek kútfejét semmisítette meg, melly existentiátokat biztosította, magával egyenlőknek nyilatkoztatott, s testvéries szeretettel nyujtá felétek jobbját.
De, azt mondjátok, „ti a puszta szép szavaknak olly hirtelen hitelt nem adtok, mert a sokszoros csalatás megtanított óvatosokká lenni.” Itt ismét nem kérdem: mikép lehet egyik népnek a másikon puszta óvatosságból kegyetlenkedni; csak azt mondjátok meg: honnan ama képtelenség, hogy midőn a magyar legelőször szól hozzátok úgy, hogy szavának erőt is adhat, – tehát még alkalma sem lehetett titeket megcsalni, – mégis kételkedtek becsületességében, s azon osztrák bujtogató szó után mentek, mellynek csalárdsága tanított benneteket óvatosságra; nem hisztek a magyar szónak, melly jogos panaszaitok méltányos figyelembe vételét és orvoslását igéri, s melly Budáról békét és egyetértést kiáltoz felétek: de hisztek az osztrák szónak, melly mindig tagadó válaszszal utasított el, valahányszor nála igazságért rimánkodtatok, s melly önelismeréstek szerint jól érti a ravasz fogást, szerbet a magyar ellen huszítani, ha saját érdeke úgy kivánja.
Győződjetek meg, (s ha most nem, később bizonyosan átlátandjátok) mikép nem sérelmeitek, nem százados elnyomatás volt az ok, miért ellenünk fegyvert fogtatok; s fölkeléstek keserű gyümölcsei nem a régi osztrák magok terméke, hanem igenis a függetlenségünket nehezen szívelő úőj reactióé, azon ostrák politicáé, mellyről már a régi időben tudtátok, hogy „érti a mesterséget, szerbet és magyart ellenséges indulattal állítani szembe, valahányszor saját érdeke (melly mindig a népek elnyomása volt) úgy kivánta.” – Szathmáry Károly
