A MAGYAR HADSEREGRŐL. PETŐFIHEZ.
A MAGYAR HADSEREGRŐL. PETŐFIHEZ.
Petőfinek az ’Életképek’-ben egy hozzám irt csinos versezete jelent meg, mellyben azért fedd és kárhoztat, hogy a katona kiállítás tárgyában a többséggel szavaztam.
Ha csak Petőfivel volna dolgom nem szólanék. Ő ezen fellépsének helytelenségét előbb utóbb bev fogja látni, s én önérzetemben tökéletesen biztosnak érzem magamat.
Azonban az embereket a szép vers elszokta kábítani, s a legtisztább jellem is, ha sajtó utján megtámadtatott, igen sok ferde száju emberrel találkozik, kik hozzá vagy a kárörömnek, vagy a sajnálkozásnak nyomorúságos mosolyával közelítenek. S a mi a legfőbb baj, gyakran okos és becsületes emberek is felűlgesen itélnek kicsiségnek látszó dolgok felett, de minden felűlegesség mellett itéletöket egész határozottsággal szokták kimondani.
Filkókkal nem gondolok, mit itélnek rólam; de okos és jóravaló emberek előtt nem szeretnék hamis színben állni. Ezek figyelmét kérem ki néhány szóra.
Petőfi az’ irja versben, hogy én míg fennjártam, nagynak mutatkozám, leszállva kicsin vagyok, hogy a földön besároztam magamat, s inkább szeretne rajtam vért látni mint sarat, hogy a „szózat” immár érthetetlenné lett, s hogy nem ő, hanem én tépem le fejemről a babért.
Ehhez hozzá adja egy jegyzetben, hogy ő szertete és tisztelete daczára s bármilly fájdalommal s áldozattal ha szinte el kellene is véreznie, kénytelen engem elitélni, mert jobban szereti elveit, mint engem.
Körülbelül ezek mondatnak a versben és jegyzetben.
A ki ezeket olvassa, legalább is azt kell gondolnia, hogy én Magyarország függetlenségé, szabadságát, jóllétét fennmagaradását szavaztam le, vagy a nemzetiségnek valamelly nevezetese elvét sértettem meg. Mert legalább is ennyi bűn kivántatnék ahhoz, hogy rajtam száradjon a sár, s hog a mit költeményeimmel netalán használtam, azt országgyülési szavazataim lerontsák, s még akkor is kérdés: elvesztenék-e becsöket (ha van) költeményeim, s nem volnának-e képesek lelkesíteni az utókort, ha addig fennmaradnak?
Petőfi elv miatt támadott meg. Most tehát csak az a kérdés: mire szavaztam, s micsoda elvet sértettem meg? Hogy ezt kiki minél világosabban lássa, ide jegzem a főbb pontokat, mellyekre a töbséggel együtt szavaztam.
1) a hadsereg 200,000 főre emeltessék.
2) Vezényleti, ügyvezetési nyelv magar, színek, jelek, öltözet nemzetiek.
3) A régi katonaság, mihely a körülmények engedik, magyar lábra állíttassék.
4) A magyar katona, csakaz ország megtámadtatása esetében használtassék külföldön.
Úgy gondolom, ha az egész törvényjavaslatban elvekről van szó, csak a 2, 3, 4-ik pont lehetnek azok? S megtagadtam-e ezeket? Egy szóval sem.
S ha most azt kérdi valaki: miért hát ez a agy hűhó elvekről, babérról, sárról és vérről, sasról és felhőről? kisül,hogy semmiért; mert én egyetlen elvet sem tagadtam meg, s az egész ömledezés nem egyéb, mint egy fiatal hazafi, s a mellett költői kebelnek túláradása.
„Igen, de ön arra szavazott, hogy a régi ezredek három zászlóalja, meg két tartalék század ujonczokkal töltessenek be, hogy a huszárezredek kiegészíttessenek.”
Valóban erre szavaztam, s megvallom nagy bökkenő volt, mig túlesetem rajta. Azonban a tapasztalás iránt némi respectussal vagyok. Ha a tapasztalás igy szól: „adjatok nekem ujonczokat a régi katonák közé, s én két hét mulva tűzbe viszem őket, s isten segítségével megverem az ellenséget” azt mondom rá: jól van, fvert meg az ellenséget s aztán alakitsd át a régi sergeket.”
Igaz, nekem is jobban tetszett volna, ha valami fiatal népszerű hadvezér, valami kis Napoleon-féle azt mondja: „Én teremtek magyar hadsereget, átalakítom a régit, átolvasztom az ujonczok közé s megverem az ellenséget.” Én magam is csináltam s ajánlottam illynemű terveket, de mellyek mind csak illyen magamféle tapasztalatlan embereknek tetszének, s megvallom, hadi dolgokban nem tartom magamat auctoriátsnak.
A hadügyminister kinyilatkoztatta, hogy önálló magyar hadsereget akar (mert hiszen más hadsereget furcsa is volna akarnia) csak időt kért, hogy e szándékát, melly a nemzet kivánatával egy, veszély nélkül létesíthesse. A kérdés tehát csak a körül forog: biztunk-e a hadügyministerben vagy nem? Én biztam s még most is bizom. Meglehet, hogy tehetségét illetőleg, csalatkozni fogok; de már ez aztán nem olly dolog, hogy elvtagadásról bezséljünk, s a babért letegyük a sárba. Ez fatum, balszerencse lehet, de gyalázat nem.
zek nézeteim a vers s jegyzet tartalmáról s tárgyilagos izgaságáról. Most még Petőfihez néány szót. Többször elolvastam a verset s véleményem ebben állapodik:
Petőfi ezen verse által mindenesetre kitette magát a higadtabb emberek itéletének.
Nem fogják-e méltán mondani: Petőfi Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mind eddig még egy jó szót sem szólt; honnan van az, hogy olly mohón ragadta meg az alkalmat, róla kárhoztatását kimondani? Tisztelet-e, szerénység-e az, midőn valamkiről minden komolyabb vizsgálat nélkül igy szólunk: én elitélem őt! kicsoda? Petőfi, kit? Vörösmartyt s miért? elvekért, mellyeket Vörösmarty meg nem tagadott. Ez legalább is igen nagy elbizakodásra s könnyelműségre mutat.”
S ha mélebb psychologiai viszgálatokba akarnék bocsátkozni, nem tünik-e, ki hogy Petőfi kegyelettel akarván szólani, szólt igen roszúl palástolt s mondhatom, igen idétlen szánakozással, mellyre én teljességgel nem szorúltam.
Azonban ezen fejtegetést nem fűzöm tovább. Bal idők szerencsétlensége, hogy kelleténél ingerültebbek vagyunk s igazságtalanok a legjobb hazafiak s legjobb barátunk iránt is. – S ebben nemcsak Petőfi vétkes, hanem gyakran mi magunk is, kiket a fiatalság nem ment. Bal időkban gyanu, bizalmatlanság tépik a nemzet kebelét, s a legjobb ügy bizalmatlanság által csirájában fojtatik meg.
Épen ezért vigyázatosaknak kel lennünk mások megitélésében. Ha a legjobb magyarok egymásban nem biznak, ki lesz akkor, ki bizodalmukat megérdemli?
Mi az ellenemi kifakadást illet: még menthető volna, ha fényes szónoklattal a képviselők házát félrevezetném de mivel e részben teljesen ártatlan vagyok (mert nem érezvén magamban szónoki tehetséget, mindeddig egyszerű szavazatra szorítkoztam) nincs ok, hogy bárki is befolyásomat veszélyesnek tartsa, nincs ok, hogy nem elvi, haem csupán alkalmazási kérdések eldöntésénél egyszerű szavazatomért kiválólag megtámadtassam. Mert ha költőnet tartatom is, de az élet dolgaiban szeretek ábrándozó lenni, s csak ezen feltétalatt tartom szabdnak, hogy költő a gyakorlati kérdések megoldásában részt vegyegyn.
Egyébiránt nem gondolom, hogy ezen kis tollharcz a jóviszonyt közöttünk felbontsa. A sajtó azért van, hogy irjunk, Petőfi elmondta rólam véleményét, én most mondom el. Ő engem vétkes politicusnak tart, én őt igen gyarlónak és könnyelműnek. Vádja súlyosabb, mint az enyém. Az idő itélni fog köztük.
S hogy én is verset mondjak, egy jó tanácsvsal végzem szavaimat:
Lég buzgó, de szerény; bírónak még te kicsin vagy.
Élj, küzdj és munkálj s várd el itéletedet. – Vörösmarty
Élj, küzdj és munkálj s várd el itéletedet. – Vörösmarty
– Szabad legen az itt elmondottakhoz magára a dologra nézve egy pár szót függsztenünk. Miután a fenálló sorezredekből most egyszerre, midőn ellenség előtt állanak, magyar hadakat elővarázslani nem lehet, sem az ezentúl felállitandó újonczokat pár hét alatt ellenség elébe vihető sorhadakká nem teremthetjük, mit tanácsol a józan okosság? Azt, hog ezen két szélsőség között, az egyedűl lehetséges közép útat válaszszuk, mi abból álland: ha a mostani sorezredeket közéjök sorozandó ujonczok által erősítjük, kiket ezen besorozás által – szakértők állítása szerint – pár hét alatt sikeresen vezethetjük ellenség elébe, s a mi aztán ezen besorozás általi szükséges kiegészítés után fenmarad, azokból képezünk mindjárt egészen új ezredeket. Ezzel semit nem ártottunk, sőt a mostani sürgető szükségben sokat használtunk, mert neveltük tetemesen, s rövid idő alatt azon erőt, mellyre derék csatákban legbiztosabban, sőt csaknem egyedűl támaszkodhatunk, neveltük a sorezredek erejét, más részről pedig megfeleltünk hazafiúi kötelességünknek is, a felállítandó új hadsereg legnagobb részét magar lábra helyezvén. Némellyek hazafiságot s talán még bölcsességet is találnak abban, hogy izgatnak és felszólitgatásokat terjesztenek, miszerint a kormány és képviselők többségee a magyarból német katonát akarván erőszakolni, kötelességnek állítják ezen intézkedésnek ellenszegülni és felhivi a népet, ne álljon be katonának, mert német katonává lenni magyarnak gyalázat. Mi egy részről nem látunk semmi bölcsességet, abban, midőn polgár törvény ellen izgat, de más részről ez izgatás nem is őszinte beszédű, hanem elferdített és cseles, mert nincs bevalva miképen csak egy időre, mellyben a haza pillanatai legdrágábbak, állíttatik néhány ezer újoncz eddigi német hadi lábra, hogy a hazát megmentő erő neveltessék. Előbb meg kell menteni a hazát a rablók dulásaitól, aztán kel gondolkodnunk egyébről, mert feldult hazában majd ember sem lesz, kit magar katonává tehessünk. Ezek szerint, mi nem azon pártban látjuk a hazafiságot, melly minden áron, még a hon elvesztésének árán is, magyar katonát akar, hanem azok részéné, kik előbb a hon megmentésén munkálnak, s midőn ez megtörtént, akkor intézkednek a felett, hogy Magyarországban minden hadsereg magfyar legyen, a lecsillapított hazában, a hadügyminister nyilatkozta szerint, egy év alatt is megtörténhetik.
