Válasz Vörösmartynak.
Válasz Vörösmartynak.
– Nem szeretem a feleselgetést, kivált illy időkben, midőn a közönségnek kisebb gondja is nagyobb, mint egyes emberek szóváltogatásait hallgatni; mind a mellett nem hagyhatom szó nélkül Vörösmartynak e lapok 58-ik számában hozzám intézett sorait. Nem bocsátkozom a czikk pontonkénti czáfolatába, nehogy mind a maga mind a mások becses idejéből sokat raboljak el; csak átalánosságban egy pár rövid észrevételt.
Azt én gondoltam előre, hogy Vörösmarty felelni fog a versemre, de megvallom, ingyen sem hittem, hogy ugy fog felelni, a mint felelt. Nem hittem, hogy ollyan fegyereket fog használni, minőket semnkitől sem érdemlek s ő tőle legkevésbbé, s a mellyek ő hozzá nem is méltók: a gyanúsítás és lenézés fegyvereit. Ezek a polemia legkopottabb, legmindennapibb fegyverei. Ha kardot szúrt volna belém, hallgatnék, de miután bunkósbottal támadt meg, nem hallgathatok.
Azt mondja: „Nem tünike- ki, hogy Petőfi kegyelettel akarván szólani, szólt igen roszul palástolt s mondhatom, igen idétlen szánakozással?” stb. Erre minden elfogulatlan ember azt fogja mondani, hogy nem tünik ki, de ha csakugan ez tünnék ki, ugy megvallom, nem olly hangon irtam, mint lelkem mélyében akartam.
Azt mondja: „Petőfi Vörösmartyról, kivel barátságos viszonyban van, mindeddig még egy jó szót sem szólt; honnan van az, hogy olly mohón ragadta meg az alkalmat, róla kárhoztatását kimondani?” stb. Engedjen meg Vörösmarty, de azt nem tudja, nem tudhatja, hogy én ez alkalmat mohón ragadtam-e meg vagy hosszu és kínos lelki harcz után? és a mit előbb mond, az egyáltalában nem áll, mert én már nem egyszer mondtam róla jót és igen sok jót nyilvánosan (az 1845-i Életképekben megjelent Úti jegyzeteimben, az 1847-ki Hazánkban megjelent Úti leveleimben stb.) de arról nem tehetek, ha elmulasztotta elolvasni, vagy arra méltónak nem tartotta. És azon fölül tettem azt, mit senkivel sem tettem, összes költeményeimet neki ajánlottam „tisztelet és szertet jeléűl” Hogyan mondhatja hát, hogy mindeddig egy jó szót sem mondtam felőle? miért akar tényeket megsemmisíteni? Én legfölebb hibáztam azon versemben, de ő vétkezett, midőn azt nem a legtisztább baráti és hazafiúi fájdalom, hanem isten tudja millyen rosz indulat kifolyásának magyarázta. Ezzel azon gyanút vágja arczomhoz, hogy én soha sem voltam őszinte tisztelője, hogy én csak tettetém iránta a tiszteletet, szóval, hogy kétszimű ember vagyok, s ez a legczudarabb jellemtelenség, mi embertől telik, s ezt nem engedhetem meg, hogy magamon száradjon. Fölhívom mindazokat széles e világon, kik engem ismernek, nyilatkozzanak valamennyien, tapasztalták-e bennem csak árnyékát is a kétszinűségnek? ha igen, borítsa fejemet a nemzet megvetése!
E gyanúsítás fáj, és fáj az a lenéző hang, mellyen beszél velem Vörösmarty, mondván többek között: „én elitélem őt! kicsoda? Petőfi, kit? Vörösmartyt” stb. Már kérem alázatosan, akárki az a Petőfi, de mindenesetre ollyan ember, kit Vörösmartynak semmi joga lenézni. S ha épen kedve volt Vörösmartynak a szerénységről beszélni, inkább akárhol beszélt volna róla, mint itt, midőn ő is feledni látszik a szerénységet. Egyébiránt a mi a szerénységet illeti: én azt igen silány portékának tartom, mellynek betanulását soha sem találtam fáradságra méltónak, mert az a jezusiták találmánya. Göthe teljes hosszu életében egyszer mondott okosan, akkor, midőn azt mondta: „nur die Lumpen sind betsecheiden.”
Czikke végén, miután a szerénységet repetálta, igy szól Vörösmarty: „birónak még te kicsin vagy.” Nincs mit szólnom ellene, elismerem teljsen, ha azon érdemes táblabirói hiszemben él Vörösmarty is, hogy mindaddig kicsin az ember birónak, mig nagy hasa nincs.
Különben, a mit ő gondol, én is azt gondolom, hogy t.i. e tollharcz nem bontja föl közöttünk a jó viszonyt. De ha ellenkezőleg lenne is, nem csak ő vele, hanem akárkivel a föld hátán, mindig kimondanán szabadon meggyőződésemet. Inkább legyek ezután is, mint ekkorig voltam, bátran és kérlelhetlenűl kimondott meggyőződésem martyrja, hogysem gyávasággal vádolhassam én magamat. Én magammal akarok békében élni, nem a világgal. – Petőfi Sándor
