A SZERBEK KIVÁNATAI.
A SZERBEK KIVÁNATAI.
Közelebbi czikkemben a szerbek panaszairól szóva, előadtam, mikép akarják ők indokolni azt, hogy jelenleg – igy fejezik kim agokat – „nemzetiségük védelmére demonstrálnak.” Annyit tehát már tudunk, miszerint Magarországot most azért akaják lakoltatni, mert ellenük igen sokat vétett … Austria.
Épen illyen okoskodással Mutatta meg Aesop farkasa is a patakból ivó bárnynak, hogy neki őt megenni teljes joga van.
Lássuk most azon kivánatokat, mellyeknek kielégitésétől függesztik fel a béke és kölcsönös egyetértés helyreállását.
Az I. Leopold által 1690-ben april 6-án kiadott, august. 21-kén magyaráott, s 1691-ben bővitett diplomától, – mit többször „a szerb nép sanctio pragmaticájának”, majd „bulla aureájoknak” neveznek, s mellynek nyomán szerkeszték martiusban az ismeretes 17 pontos petitiót: most nagy részbe elállanak, mennyiben t.i. elismerik, hogy ez oklevelek olly jogokat és kiváltságokat tartalmaznak, miket „részint kellőleg megváltott a jelenkor, részint az anyagi haszon az összes haza közérdekének áldoztatott fel:” – s ragaszkodnak csak ez okiratok szellemi részéhez, és kivánják: „Ne akarjuk megtagandi azon népjogot, melly másfél századig, mint illyen, ezen attributumokban – gens belligera, inclyta natio illyrico-rasciana stb. élt és méltányoltatott.”
Nem követelnek ők – azt mondják – bizonyos politicai vagy diplomaticai nemzetiséget, annál kevesbbé valami politicai suprematiát (nem is lehet); csuán kivánják, miszerint azt, hogy e honban szerb nemzet valósággal létezik, és hogy nemzetiség moralis tekintetben létezik, melly a magyar nemzet és nemzetiség politicai fölségében él, s azzal a közös haza érdekében, honszerelem, szabdság és testvériség szent kapcsaival egyesítve öszpontosúl – megismerjük.
Hát, kérdjük, ki vonta ezt közőlünk valaha kétségbe?
De igenis, – felelik ők – mert mi voltunk azok, kik közelebbről felsőbbségünk daczos érzetében, indignatióval támadtunk föl ellenök, s nemzetiségöket üldözőbe vettük.
Kereken tagadjuk, hogy mióta a magyar maga ura, illyesmit csak szándékában is lett volna elkövetni a szerbeken; s ők magok sem tudnak ellenünk ez érdemben egyebet felhozni, mint hogy 1) martiusi petitiójokban a „szerb nemzet” kitételt olly zokon vettük, 2) őket sepratatismussal vádoltuk, és 3) erőnek erejével orosz sympathiát akartunk rájok fogni.
Mi az elsőt illeti: most is azt mondjuk, nem egészen méltatlanúl keltettaz sokunkban ingerültségek. – Ki magyarázzuk magunkat. – Ez újabb kivánatok közé is odacsúsztatva látjuk e két szót „önszerű kormányzás”. Ha az alatt azon szerb cancllaria félét értik, mellyet II. Leopold alkotott számukra Bécsben, s miről azt vallják, hogy felállitásába az 1690-diki országgyülés is bele egezett volt, (mit ismét egenesen tagadunk, mert e törvényczikket Leopold tukmálta a nemzetre, s a rendek annak előlegesen is ellentmondottak ugyan; de midőn a fejedelem sok idestova magarázása után, az akkori zavarok lecsillapitgatása tekintetéból végre ráállottak is, óvásukat ellene utólagosan még azon országgyülés folytán megtették), ha, mondók ,illyszerű külön kormányoztatást akarnának, akkor kénytelenek vagunk kijelenteni, hogy e kivánságukat teljesítni soha nem fogjuk. És illy értelemben vett separált nemzetiség az, mit mi a magyar birodalomban meg nem engedhetünk; illy értelemben mondhatá Kossuth az újvidékieknek azon nehezen emlegetett szavakat, hogy csak kard víhat ki külön nemzetiséget. Aztán miként tudnánk illynemű törekvésnek egyéb nevet adni a separatismusnál?
Nem lesznek-e eléggé biztosítva a szerb érdekek, ha kormányunk, féfiak közől is fog maga köré ültetni, ha politicai hivatalokra, honnan eddig majdnem egészen kizárva voltak – minden különbség nélkül alkalmaztatnak; s e tekintetben is nem látták-e már egy rájok nézve megnyugtató lépését a ministeriumnak, miszerint az egy jobbára ráczokból álló megye kormányára olly férfiút állított, kinek historiai nevére annyira büszke a szerb? Nem látják-e nemzetiségöket eléggé biztosítva akkor, midőn a magar törvényhozás kimondta, mikép a honegység egyedűli kapcsának az egy diplomaticai nyelvet tekinti ugyan; de respectálja egszersmind a keblében levő külön ajkúak nemzetiségét is?
Mi úgy vagyunk meggyőződve, és a meggyőződés helyessége mellett az egész civilisált világ politicája szól, mikép az állodalom szükséges egysége csak egy igazgatási nyelvet enged meg. De lehet-e ebből azt követköztetni, hogy a magyar a vele élő népeket nemzetiségökből kivetkőztetni igyekszik? Nem ellenkezőt bizonyít-e ezzel mostani kormányunk amaz eljárása, miszerint minden néphez annak saját nelvén szól? Nem lehet felhozni egyetlen esetet is, mellyből olly törekvés volna kimagyarázható, mintha mi, nemzeti nyelvünket a szorosan beldolgok vitelébe is be akarnók erőtetni. Hiszen ime, itt Magyaroszág kellő közepén, a haza fővárosában, a budaibak németül tanácskoznak közgyüléseikben: és senkinek sincs eszeágában, őket ettől még csak moraliter is elkényszeríteni. Hogyan mondhatjátok tehát, hogy a magyar a külön ajkúakat üldözőbe vette!?
Az orosz rokonszenvre nézve azt mondják a szerbek, hogy őket illyesmivel cak gyanúsítani is képtelenség, mert „őrült agy óhajthat rablánczot szabadság, autohocratiát képviseleti rendszern alapúlt szabadalkotmány helyett” (lám, mint meg tudják ismerni az igazságot, csak akarják!) de másfelől azt jegzik meg az őket orosz sympathiával vádolóknak, hogy addig festik falra az ördögöt, mig egyszer megjelenik, s intenek bennünket, gondoljuk meg, mikép őket vérrel szerzett jogaik kivívására a gondviselés anyagi támaszokkal is ellátta akkor, midőn határainkon kívül is találhatnak természeti rokonszenvre.
Hiszen ám lássátok mit míveltek, imént kimondátok magatokra az itéletet. Mindeneket megfontoljatok, és a mi jó, azt cselekedjétek, ezt mondja az irás.
A magyar készen várja be, hadd jőjön a minek jőni kell. De aztán ha elkövetkeznek a napok, mellyekben azt mondjátok: nem szertem ezeket, bennünket sem isten, sem ember előtt nem vádolhattok. Mi a tiszta lelkiösmeret őszinte nyugodtságával, rendeületlenűl néézünk elébe az események bizonytalan fejlődésének, mert megtettünk mindent, a mit tehetünk, s többet mint ti magatok kivántatok.
Akarjátok, hogy ismerjük el, mikép a magyar nemzetiség souverainitása alatt, moralis tekintetben a tietek is léezik: a magyar törvényhozás ennél többet tett, mert azt mondá, hogy a külön ajkúak nemzetiségét (nem elismeri, d) respectálja.
Akarjátok, hogy egyházi ügyeket illetőleg, befolyástok nélkül semmi változtatás ne történjék: ott az 1848-diki XX. t. cz. 2. §-a, melly tökéletes egyenlőséget hirdet minden vallás felekezetekre nézve, ott a 8-ik §., melly vallás és iskolai ügyekben szabad intézkedési jogotokat biztosítja, s e végett meghagyja a ministeriumnak, hogy lehető legrövidebb idő alatt hívja egybe az összes felekezet által minden osztályunkból választandó congressust.
És ha még valami részben bajotok volna: szóljatok, s a magyar kormány és nemzet, igazságos követeléseitek előtt süket nem leend.
Legetek meggyőződve, hogy mi új alkotmányos életünk minden javait egyenlően fogjuk megosztani veletek; legyetek meggyőződve, mikép a magyar nemzet, melly – mint elösmeritek – hajdani fénykorábn is igazságos volt irántatok mindenkor, nemcsak loyalis de nagylelkű is tud lenni. Járuljatok hozzánk testvéries bizalommal, s csatlakozzatok meleg szertettel e hazához, mellynek most fia lenni dicsőség; és ne hazudtoljátok meg a történetirót (Engel), ki úgy jegyzett föl benneteket a historia lapjára, mint kik „ungrisch Mitbürger, Mistreiter, Mitbrűder geworden sind.”
Sértett fél vagyunk bár, im olajágat nyujtunk felétek, de ha békéltető szavunkra még most is riadóval feleltek: ám akkor győzzön az erő, s isten legyen irgalmas bűnös lelketeknek, de mi víni fogunk életre halálra. – Szathmáry Károly.
