KATONA-HIVATÁS.
KATONA-HIVATÁS.
Egy katona tiszttől.
I. Áldott legyen Hadúr, a magyarok istene, hogy végre megzsüntette velünk az örökké egyforma újonczképezés, őrállás, s fegyvergyakorlat unalmait! Sz. Tamásnál dörgött az ágyú; nem vagyunk többé béke-őrdíszbábok, hanem a harcz vitézei! Hivatásunk legszentebb órája megkondult. Hála neked, Hadúr!
Keblem magasabban feldobog, most érzem igazán életem fontosságát. Polgártársaim! Átalakítottátok a hazát s eruópai társaitok Európát; de ki biztosítja ez átalakulás fenmaradását? Ki a jog, szabadság és egyenlőség jelenkori és jövendő uralmát, a camarillák cselszövényei és communismus dúlásai ellen? Jog és szabadság, törvény és alkotmány irott malaszt ,ha azt a hatalom fen ne tartja. Azért a franczia juliusi chartának utólós czike, igen bölcsen, annak biztosítását a franczia nemzet vitézségébe helyezé. Független s szabad, csak bátor, felvilágosodott s magát mérsékelni tudó nemzet lehete, s e bátor nemzetnek hadverő mennyköve, végső biztosítéka az egész társadalmi jogállapotnak – a sereg. Ezt, uraim, pedig hinni nem akartátok, megvetőleg zsoldosokról beszéltetek. Most azonban, midőn Sz. Tamásnál megdördűlt az ágyú, s az egész nemzet fegyverre kiállt, midőn a nemzet függetlensége vétetik kérdőre, az , hogy a magyar ezentúl nemzet legye-e vagy nép? Zsoldosok vagyunk-e, kérdem, még most is? vagy érezni kezditek hivatásunk fontosságát, s végre, ha Sz. tamást Hadúr s jó fegyverünk segítségével bevesszük, talán még meg is valljátok, hogy Magyarhon széles határai közt nem léteznek tevékenyebb s hívebb hazafiak, mint mi, a még nem régiben volt zsoldosok.
De értsük meg egymást, polgártársaim! Meggondolatlan beszédetek bosszantott, a budai macskazenét sem felejtettem még el; azonban azért ne gondoljátok, hogy elfogult katona vagyok. Quod sie demonstro.
Európa átalakulása előtt igenis az absolutismus jobb kara voltunk, s ennek hajdan jó, legújabban pedig igen rossz következése volt. A középkorban, midőn a papa és nemes az ököljog ne épen legüdvösebb szabályai szerint uralkodtak, s olgarchiai hatalmaskodások a jog és szabadsággal együtt, minden jóllétet is száműztek: akkor kérdem, ki vetett véget ezen társadalmi zavarnak, helyreállítván a rendet, a polgáriasodásnak egyik tényezőjét? Az álló sereg, ha megengeditek. De idővel, mikor a rend által a polgáriasodás kifejlődvén, a felvilágosodás a tömegeket is át kezdé hatni, az absolutismus ezen intézménye, az igaz, összeütközésbe jött a koreszméivel. Megengedem, hogy nem mindig csak a rend fenntartására, hanem a szabadság elnyomására is használtattunk. De ha ennyit bevallok, szabadjon egyszersmind egy pár szót mentségünkre mondanom. „Lebbentsük fel egy kissé a fátyolt,“ mondaná itt e lapok bécsi levelezője.
Vessünk mindenek előtt egy pillantást a katona-tisztek állodalmi nevelésére. Hogy állanak e viszonyok a bécsi katonai mérnöki academiában, hogy a bécsi váriban? Be elkerül a gyermek s neveltetik falak közt, elzárva a világtól, mint tökéletes chinai. Bele csepegtetik, tölcsérezik, öntik, hogy csak a kapna ember, a többi mind schuwiks; a katonánk a vezérlő csillaga pedig a becsület, melly a fejedelem szavától irányoztatik. Igy elszakadva a hazától, bizonyos czélokra elzárkózottan nevelve, mintha jesuita növendék volna, belép a felserdült ifju a seregbe, egy eddig teljesen elszigetelt testületbe, külön törvény és kormány alatt, úgy szólván, állodalmat az állodalomban képezve, még ruhája által is a polgároktól elkülönözve s ezen elkülönzésben őrszemekkel fenntartva, nehogy valamiképp a polgárokkal fraternizáljanak. Ah barátim, ha tudni akarjátok, milly kisdedségekig űzetett ez, legyen elég mondanom, miképp Európa állapotának meg kellett fordulni, hogy most csak bajuszomat is pödörhessem. A nevelés képezi az embert, mondjátok, az ember pedig a megszokás állata. Helyesen! De ha az áll, úgy egy kisség több töredelmet és méltányosságot vártunk volna tőletek, ha mi, a fék és rend emberei, az egyenlőség evangéliomát mindjárt olly rögtön és hangosan ki nem kiáltottuk, mint a forradalmi csarnok hősei. Nem vagyunk a szó, hanem a tett emberei. Ellenben a hol tett kellett, s ez talán a fő, Sz. Tamásnál a sáncz tetején álltunk s lábunk hátrálásra nem emelkedett, míg arra jel nem adatott volna, bár hátunk mögött másoktól nagyszerű gyakorlatokat űzni láttunk, a – futásban.
Semmi macskazene tehát ezentúl, hanem méltányosság a viszonyok megítélésében és tesztelt és becsület annak, a kit illet. Mi érezzük s tudjuk, hogy a haza legsúlyosabb kötelességeit teljesítjük, s ha megfelelünk hivatásunknak, ha megmentjük a hazát, mint a végelemzésben csak a rendes katonaságtól várható: úgy ne mondjátok, hogy a kiontott vér s az elhullt emberáldozat napi nyolcz krajczárral meg volt fizetve; ezt tőletek hallani, kik itthon maradtok, legkevésbé lehet ínyünkre.
Azonban a rendes katonaság tekintete nemcsak honunkban, de Európa szerte az utolsó forradalom keletkezte óta kezdett leszállani; reactionalis szellemmel vádoltatánk, melly azonban, mint mondanak, a nép lelkesedése ellen mindenütt sikertelennek mutatkozott. Én azt hiszem, ez állításban sok lehamarkodott ítélet és félreértés van. A katona a világ mozgalom kellő közepében forog, senki sem, ha csak nem futár, jár kél többet, lakik itt ott, hazában s külföldön; azért senkinek sincs több alkalma ember– s világismeretet szerezni s politicai tekintetben is jobban tájékozva lenni. He tehát azt hiszitek: a katonák Parisban, Bécsben és Berlinben meggyőzettek a szabadság torlaszait által: – egy kis módosítást kívánok a szóban; mi meggyőzettünk igenis, de nem a torlaszok, hanem könyvek, eszmék által; hogy ez megtörténendik, már az öreg Rotteck megjóslá világtörténetében; és így nem annyira meggyőzettünk, mint megyőződtünk. A felkelés első pillanatában, nehéz meghatározni, valami töredék, párt, vagy maga a nemzet kel-e fel. A megtámadás azonban parancsoltatik s a katona engedelmeskedik. De a 19. században, mihelyst a katona észreveszi, hogy a torlaszok mögött a nemzet felségi szózata nyilvánul: elharapja töltése golyóját, vakon lő, vagy magasan a levegőbe s végre megfordított tusával válra veti fegyverét. És az illyen látványokban tapasztalt parisi népekkor „vive la ligne!“ kiált, s ezt, kérlek benneteket polgártársak, tanuljátok el, s utánozzátok.
De elég keserűt mondtam már; még kellet könnyíteni keblemet. Jövő alkalomkor az austriai s magyar katonaságról szólandok, s meglehet, szerencsém leend több helyben hagyást nyerni.
