„Der Radicale“
„Der Radicale“
„Der Radicale“, a bécsi hirlapok egyik legszabadelvűbbike, 67-dik számában sept. 3-ról egy czikket közől Olaszország és a ministerium czím alatt, mellyet a benne lemondott egésséges nézetek miatt, mi jelenleg a bécsi lapkban vajmi ritka madár, kivonatilag bár, ezennel közlünk olvasóinkkal: Wesenber minsteriumának politicája, Olaszország irányában először képmutató, másodszor Austriára nézve egyenesen veszedelmes.
Hogy az európai democratáinak port hintsen szemeibe, azt nyilatkoztatja a minsterium, hogy Olaszországban alkotmányozó gyülést fog egybehívni, melly Olaszország jövendő alkotmánya fölött szabadon s teljesen tanácskozék és határozzon. Csak egy pont, a politicai csatlakozás, vagy inkább Olaszországnak az austria háztól való politicai függése tagadtatik meg ezen fenségesnek csúfolt gyüléstől. Ha mindjárt Magyarország nem volna is példaként előttünk, hol a ausutria is kormány ugyanazon játékot, mellyhez Olaszországban készül, leplezetlen űzte, de le is veszté, még sem hagynók magunkat illy sületlen maneuvre által megcsalatni. Szabad választás, s százezernyi ellenséges sereg áll az országban! Egy alkotmányozó olasz gyülésnek önálló cselekvése, azon pillanatban, midőn az egész ország a leglehetőbben lealáztatott! Szuronyok közt – szabad alkotmány! –
Azonban nem kell feledni, hogy Olaszország nem alkotmányért, nem sajtószabadságért, s a liberalismus egyéb nagy szavaiért küzdött, hanem nemzeti függetlenségeért, és semmi másért nem, állot ki a síkra. Tehát ezen kívűl semmi semmis elégítheti ki. Ha annak, ki saját lakában egy darab kenyeret két, ti aranyat, gyémántot és selyem köntöst nyujtotok a ti házatokban, meg fogja gúnyoltokat átkozni, gondolván: éhen veszek el idegen birtokban, s ami t adtok, az halotti ékszerem. Tehát képmutató e politica! De fölül rá még veszedelmes is Austriára, s azért a kormány, mell azon politicát követi, saját lelkiösmeretén, s a népen kívűl, mellyet leigázni akar, még a hazának is tartozik számolni.
Mi az, mi nem beteg Austriában? Csaknem minden tagja az; de legkevésbé az örökös tartományok, mellyek agyrémeikből s előítéleteikből lassanként kiábrándulva, érdekeiket tisztán álgondolák; azokon kivűl mindenrészei betegek; Mayra, Cseh, Olaszország és Galliczia. Galliczia már is halott, Olasz, Cseh és Magyarország pedig végvonaglásban küzdenek.
És van mindnyájuk számára egy feltámasztó és éltető eszköz: a szabadság, a valódi és isten erejű szabadság lehelete, és Lázár föltámad halottaiból. Ámde megpróbálják-e ezen beteg országokat a szabadság szellemével megérteni. O nem! csak hogy egy általános Austria emelkedjék ezen négy halott talpazatán; hogy a lemészárolt Olasz, Cseh, Lengyel és Magyarország testén, daczára az emberiségnek s minden ész- és népjognak, egy új Austria támadjon.
De várj elámított kába Bécs! Ha sikerülne ezen ál–német nemzetiségi bunkóddal az olasz, magyar, lengyel és cseh s még hozzá a valódi német szabadságot is földre terítened; maradna még néhány szikra azon négy nemzet parázsa alatt, melly kölcsönös bosszúra szítaná egymást, hogy bitorlott uralmadat a pusztító lángok martalékául vesse oda. S mellyik nemzetiséghez fogsz akkor menekülni ótalmat keresve azok ellen, kiket te igáztál le? A némethez, mellyet elhagytál és elárultál!
Te országgyülés! Fogod-e engedni és tűrni, hogy a dolog ennyire jőjjön, hogy ministerink ezen mélységbe sodorjanak. Azt hiszszük, nem. Avagy a nép szemét is csak egy nagy nemzeti vész nyithatja föl? Akkor isten irgalmazzon!
Azonban a reactionalis fajzat büntetése az, hogy végre is eltiprott szabadságunkkal együtt romjai alá temettessék a statusnak, mellyet elárult és aláásott. Austriának Olaszországban hamincz év óta, Anglia és Francziaország boszantására követett politicáját, republicanus revolutioja után, ez utóbbi nem fogja tovább türhetni. S győzelmi mámorában az új Metternich nem gyanítja, minő veszélyeket idézett fel Austriára.
Erejét pedig úgy elpazarolja, mikép nem marad egy emberre, nem egy forintja, mellyet nyílt avagy titkos ellensége ellen állíthasson, minő péld. a dunai tartományokban az orosz propaganda. Csehországban Windischgrätznek 50 ezer ember kell a szabadság sirkövének őrzésére; Magyarországban egy horvát főnök zászlója alatt az anarchiát, a gyilkosságot és rablást kel a civilisatio ellenuszítnia; Gallicziában 60 ezer ember kivántatik a rablánczok csörgését megakadályozni. Olaszországban pedig mindenlombard háta mögé egy tizedes kell, hogy a keblében hazája gyászán fölfakadható sohajt elnyomja.
És mindezt miért? Hogy a császári háznak egy köny-gyöngy koronájában megtartassék; ez az egyetlenelőny, mellyet Olaszország elnyomása nyújt.
S míg a ministerium ezen kétségbesett szolgálatával a kisajtolt, eldarabolt Austriát végetlen európai háboruba sodorja, kikétségeskednék, hogy Asutriára nézve egy más jövendő volna lehetséges, ha t. i. azt a kelet civilisatiójában, a Duna fölszabadításában s a nyugot szellemi gazdagságának az emberiség bölcsejébe kiterjesztésében keresné? Ha azonban a ministerium feladatául tűzte az ifju szabadságot sírba fektetni,, habár ő maga hullana is után, akkor csak egyetlen érzet marad bennünk iránta: a megvetés és utálat.
