Nagy-Becskerekről, sept. 7-ről.
292Nagy-Becskerekről, sept. 7-ről.
Egy szemtanútól, ki a perlaszi ütközetben maga is részt vett, a következő érdekes levelet vetük: Ha nemzetiségünk eseménydús multjának történetlapjain végig pillantva, letiprott szabdságuk, három századon át százezerek szívvérével beírott emlékei merülnek föl előttünk: ösztön szerűleg fordul el a szem e sötét képektől, s egy szebb jövő hátterében remény-szivárványt keres, melly a boszúja után kiengesztett istenség békejeléűl, viharos multunk bánatkönnyei közt emelje föl ívezetét. S az élve eltemetett szabadság, az önkény és haszonlesés, e kárvágyó roonok által készített koporsóból kilépve, visszaszerzé rég bitorlott vagyonát: a népek szívét.
Az ujjászületés lélekemelő ünnepének szinhelyeiről irom e sorokat. Mi annyi becsületes keel óhajtott, mi sokan reményök ereje által már megtörténtnek hittek és hirdttek: september 2-án valósággá lett.
Kiss Erneszt, lelkes fővezérünk, september 1-ső napján kellő óvatossággal kiosztván rendeleteit: éjjel a hadtest csapatait minden helyekről a legnagyobb csendben összevonni, s a perlaszi sánczok közelében felállíttatván, 2-ikára virradóra két ágyúlövéssel üdvözlé az ellenség tábor-sánczait. Mint a vihar, melly villámokkal terhelt méhét kitárja, dörgöttek ezentúl rmitően ágúink, hirdetvén a környéknek e nap eredménydús fontosságát. A golyók és kartácsok zápora, melly a mieiknek feleltűl az ellenség ágyútelepéből szóratott, vészt hordva repkedte körül seregeinket, mellyek a rég elfojtott boszú érzetével, félelmet nem ismerő lelkök erejében, a veszély nagysátá megvetve, folytonos tüzelés közt közeledtek a sánczokhoz.
Alig 2 óra multával a tüzelés megkezdése után, már a sánczok körében csatázott seregünk.
A millyen rettenthetetlen és hősi volt a megtámadás, szinte azon mértékben teljes és fényes volt a gőyzelem, s ha büszke önérzettel hivatkozánk eddig erős őseink csatahírére, az élő nemzedék okadatolt bizonyítványát muttá be e napon annak, hogy az elődök öröksége, a bátorság, sértetlenűl, sőt a nemzet becsületére kamatozva őriztetett meg fajunknál mai napig.
Ha alkalmilag megemlíthetem: hogy a sorkatonaság fényesen s tettekkl czáfolá meg azon alaptalan rágalmakat, mellyek nevére ollyanok által köttettek, kik részint avatatlanúl a körülmények nem ismerése által, részint egéyni hiányokat az egész testületnek róván fel hibául, javítás helyett ingerültséget, és lelkesedés helyett ernyedést terjesztenek, átalános és adatokkal nem specifikált gyanúsításaik által.
Az ellenség, melly jól megerősített, és a természet által is helyzeténél fogva védett sánczaiban számra nézve megüté az 5000-et, a nemzetőrséggel alig 3000-re menő hadtestünk által három oldalról támadtatott meg. Középen Vetter alezredes, lováról leszállva, s kivont karddal, és ezen szavakat kiáltva.: „önkénytesek! utánam, a ki magyar!” vezérlé az önkénytesek zászlóaljának és a Mihály ezredebeliek egy részét. S hol e derék férfiu lelkesitő szava harsogott végig a csatasorokon; ott a lelkesedés és elszántság, elhullott testhalmok között, és rohammal bevett sánczok felett nyitott útat a magyar név dicőséségnek.*
Kik csak az alvidékről jőnek, általánosan magasztalják e lelkes alezredest”. Isten tartsa meg őt e hon számára! – A szerk.
A jobb szárny hőse és vezére, Kiss Pál, Mihály-ezredbeli századosvolt, ki a Béga partjain elterülő réten előnyomulva, csapatának, melly a bihari nemzetőrség 7-ik vagy szalontai századából, önkényteek és Mihály ezredbeliekből állott, saját önfeláldozó bátorsága által adott pldát éserőt arra, hogy a halál gyászvirágaival beültetett réten keresztül küzdve, a sánczokat errről is diadalmasan bevegyék.
A balszárnyon, hol az ellenségnek hármas sánczczal körülkerített dombon álló ágyútelepei folyamatos tűzzáport ontottak, az önkényteseknek és Voronyeczky-lövészeknek jutott osztályrészűl a megtámadás és győzelem dicsősége. S ha e caspatok egyéneinek rettenthetetlen lelkesültsége bámulásomat költé fel: akkor kötelességemnek ismerem, hogy a haza színe előtt Szemerét és Papp Lajost, az önkénytesek hadnagyát és főhadnagyát, mint ollyanokat mutassam be, kikre a sereg és a nemzet büszke lehet, s kik öntudatuk nemes jutalmán kívül a közelismerés és hálára méltán igényt tarthatnak. Az első gyanús golyó által találtava bátorságának majd áldozata lőn; míg a másik, szétrepedt kartácsok pattogó töredékei, és fütyülő golyók zápora közt, alig 30 ember élén, első lépett a hármas sáncz tetejére.
A két oldalt felállított Würtenberg- és Hannover-huszárok zászóalja csataszomjasan várá a pillanatot, mellyben mindenütt, hol megjelentek, győztes fegyvereiknek itt is meg tegyék hatását.Azonban a nemesis ezen villámszárnyakon repülő csatárainak nem nyilt alkalom, hogy bebizonyíthassák, miszerint a magyar kard szintolly érvényesen vág, mint a milly mélyen a golyó hat. Ugyan is, a hátul szekereken futásnak eredett ellenséget az oldalt álló ágyúk kereszttüze miatt űzőbe nem veheték. Azonban ki e sorokon végig pillanta, s ki e marczona arcok ragyogó szemeinek sugárzását követte: meggyőződött arról, hogy egy parancs sóra ezerek élete vonaglott volna el kardjaik élén.
A tüzérség mind ügessége, mind elszántsága, de leginkább ügyünk iránti meleg részvéte által igen szép érdemet vívott ki magának. Különösen megmelítendő a főtüzérnek, Srownálik Ferencznek ezen szavai: „várjatok, mindjárt megmutatom én, hogy kell Magyarországért lőni”, s ezzel olly rémítő tüzelést kezdetett, hogy nem sokára az elenség visszavonúlni kénytelenítetett. Ez commentár nélkül is szívhez szól.
A seregnek hátúlról fedezésére szolgált Don Miguel nevét viselő ezredből 2 század, a bihari nemzetőrség 3-ik vagfy sárréti százada, és egy csapat lovasság, kik a közéjök hulló ágyú-golyókat mozdulatlanúl fogadták.
A látvány, mellyet a sánczok bevétel után mutattak, kebelrázó és rendíitően nagyszerű volt. A sátrak, és a középponton álló két ház, töbnyire nád-fedezetén pusztitó tűz nyargalt végig, s a még eg pár órával ezelőtt népes tábor elhagyottan, füstölgő üszkökben, félig elégett élelmiszerek- és ruházatokban mutatá föl maradványait. A romlás ezen terén és len a réten, mintha itt isten boszuló angyala járt volna, holt testek rémiítően csonkírtott törzsei hevertek. Itt egy termetes rácz ideges teste nyúlt el megsülve, a kinos halál vonaglásai közt összezsugorodott kezekkel és felhúzott lábbal; másut egy csoport feküdt, kétségbeesett küzdésök közt egymásra hullva, golyók és kard által ejtett tátongó sebeiket tárván fel a szemlélőnek. Ezek közt van jancsó vagy Pui-Basa a tüzérség vezére, és Stefanovics, azon megszökött torontáli irnok, ki Kikindán méltó halálát elkerülve, azt itt lelé föl. Drakulics pedgi egész seregével szekereken megfutott.
Elfoglaltatott ezen ostrom alkalmával a ráczoktól 14 obogó, 11 ágyú, sok lőfegyver, kész töltés, tömérdek lőpor, tábori készületek, fehér neműk és mindenféle öltönyök.
Az ellenség halottjainak számát bátran elehet 500-ra tenni, míg a mieink közől edddig csak 18 halt meg.
Miután a táborsáncz kiraboltatott, seregünk Perlasz városa ellen nyomult. Itt azonban alakosság fehér lobogóval jövén előre, megkiméltetést kért és nyert.
A város népsége, a magyar nemzet iránti hűségre feleskettetvén, egész hadtestünk öröm-lövöldözések, önérzet és bátorságtól ragyogó arczczal tért vissza.
Ez volt kimenetele Perlazs ostromának, mellyben hónapok óta tanyázott rabló csoport. Daczolva a törvényekkel, nem engedelmeskedve a kormánynak, rettegtet a gyülevész, de elszánt nép a környék lakosságát. A megvehetetlennek hirdetett sánczok földdel egyenlővé tétettek.
A fentebb dicsérve megnevezetteken kivül következő tiszteket láttam, kik magokat hősileg kitünteték: Kauzler, ki a jobb szárny ostrománál első kapott sebet, Csigaházy, Haan, Pavelics, Olsevszky, mindnyájan a Mihály ezeredből, és thurzó Miklós az önkénytesektől, kit előhaladtában még az sem hátráltatott vissza, hogy a kartács körülötte 4-et lesöpoört.
Ki a csatá s az ostromnak menetét minden oldalról figyelemmel kisérte, annak magasztaltság ragadta meg valóját, midőn a lelkesedés azon minden feledő resignatióját látá, melylyel a magyar katonaság éltét s azzal minden viszony vonazlom és hivatá szülte rményeit mérlegve vete a haza sértetlen önállása, és a nemzet függetlensége, talán létele fentartatásaért. Csak az, ki a veszély illy nemében, hol tudva kell a halálnak elébe menni, edzé meg lélekrejét, állhat olly emléken, s hog fel bírja fogni egész becsét azon szolgálatnak, mellyel a sorkatonaság a nmzetet, és a jövendőt magának adóssává tevé. Isten adjon e hazának sok illy sorkatonát akkor nem lesz Szent-Tamás rácz, szerb, illyr és horvát; hanem magyar, és Magyarország dicső, nagy és hatalmas lesz!
Azonban az igazság méltányossága, és azon kedves viszony, melly engem a bihari nemzetőrséghez, s őket hozzám csatolja, kötelességemmé teszi, hogy a 3-ik és 7-ik bihari nemzetőrségi század, s általok az egész zászlóalj számára, megyénk és hazánk elismerését kérjem ki; azon elismerést, melly irányukban mind a fővezér, ki a személyes bátorság előképe gyanánt szolgálhat, mind az alvezérek olly szívesen nyilvánítottak. S melly különben is a családi tűzhelyét hónapokra, s talán örökre odahagyó nemzetőr önfeláldozásának lelke, büszkeségén feül egedüli jutalma.
Végre el nem mulaszthatom megemlíteni Kohlmann József urat, tábori tisztet és kapitányt, a Ferencz Károly 52 gyalog magyar ezrednél, ki a perlaszi tábor bevételének tervét készíté, melly szerint szerencsésen be is vétetett az ellenség tábora; a tisztelt úr éjjelét nappalát illy nagy s czélszerű tervek dolgozára fordítja, s eőttem több ízben nyilatkozott, hogy, bár életébe kerűljön is, minden igyekezetét oda fordítandja, hogy minden ellenséges tábort, legrövidebb idő alatt, s legkevesebb ember veszteséggel be lehessen venni, mert előtte legszentebb czél a haza s nemzet megszabdítása. – Riczkó Károly, őrnagy a bihari nemzetőrseregnél.
