NÉPÜNK POLGÁRI ÉLETE.
NÉPÜNK POLGÁRI ÉLETE.
E tárgy napjainkban sokkal fontosabb és figyelemre méltóbb mint valaha volt és leend.
Nagy fatum volt az eddigelé is polgári életünkön, hogy a nép élére az illetők által úgy, mint kellett volna, nem ismertetett. Innen van az, hogyha a múlt évtizedekben, a törvényhozás, vag a kormányszékek tettek is az elnyomott népre nézve jótékony intézekdéseket, ezek inkább a kor átalános humanus szellemének, s egyesek nemes érzelmeinek erdményei valának, s a nép életének valódi ismeretén igen ritkán alapúltak volt. Igen, mert az aristocraticus országban, érdektelennek vagy épen szégyennek tartalék, leereszkedni a néphez, s ismerni tanulni annak életét, sőt ha magának a népnek köréből keletkeztek is néha ollyanok, kik tehetségöknél fogva sikerrel s híven megismertethették volna annak életét, ezek is inkább az aristocraták soraiba igekeztek magokat felküzdeni, s elfelejtkezének a népről, mellynek körében születtek volt.
A jelen idők nagyszerű mozgalmai, e részben is megváltoztatták nemcsak ábrázatát, de lényegét is a dolgoknak. Eljött végre a mi polgári életünkben is az időnek teljessége, s elenyészvén Verbőczi populusa és plebse, lőn mindenki polgárává e hazának, ki ennek földén él.
És a nép, melly ddig parasztnak és jobbágynak nevezteték, s mellynek számára az idők a legszebb s legdúsabb ajándékokat hozák, valljon miképen fogadá ezeket? Mondjuk ki bátran, de fájdalommal: nagy részben hidegen, érzéketlenűl, hálátlanúl!! –
Fegyver lőn adva a nép kezébe, hogy védelmezné, ha kell e hazát, mellyet már ő is édes anyjának nevezhet; s hogy betelnék rajta, a mit a nagy történetíró Müller János mond: „szaad nép, nem ismer semmi természetesebbet, jobbat és méltóbbat, mint a fegyverhordozást”. És a nép vagy kiejté a fegyvert kezéből, vagy gyáván földre függesztve tartja azt, a helyett, hogy annak forgatásában derült lélekkel s szorgalmatosan gyakorolná magát. Meghallotta a nép éjszaktól délig és kelettől nyugotig mindenütt e haza határain, hogy a haza veszélyben van; és ha a körülmények úgy kivánták, hogy mennie kellett a harczmező felé: elindult és mozgott, mert vezette a kényszerűség, de nem a honszeretet nemes indulata.
Örömmel vallom be, hogy lehetnek és vannak dicséretes kivételek is; de igazságszeretetem s felfogásom a dolgot nagy részben ugy látja, miként előadám. Lejárhatott már a puszta lelkesedések örömmámorának órája, és itt az idő, mellyben szólnunk kell egymáshoz komolyan s az őszinteségnek és igazságnak pártatlan hangján. Innen e tiszta magyar vidékről is, mellyen én születtem és élek, számtalan példáját mutathatnám föl a nép polgári hidegség-, érzéktelenség- és hanyagságának; de erősen hiszem, hogy olvasóim is saját vidékeiken bőviben vannak ezeknek, ha a nép életét s a haza körülményeit nem épen felülegesen szokták figyelembe venni.
De azért, uraim%! midőn látjuk mindezeket, vagy még ezeknél többeket; midőn látjuk, hogy a nép nem érti, nem fogja fel, tehetségéhez képest sem, az idők folyamát, s a dolgok tiszta ösmerete helyett, balvélemények és álhíreknek ad örömest helyet; midőn látjuk, hogy a népesebb és műveltebb helyeken, a legjobb szándékú s legnemesebb érzelmű intelligentia iránt is teljes bizodalmatlansággal viseltetik, és a helyett, hogy ügyinek vezetését az értelmesbekre bizná, kizárja azokat a hivatalkoból s készebb a bármelly irányú s czélú izgatók s bujtogatók után menni, vagy talán még a reactiónak is magát zsákmányúl odavetni, mint az igazság józan szavát hallani; midőn – mondom – mindezeket látjuk is: még se legyünk túl szigorúk a nép megitélésben s kárhoztatásában, ne vessük meg s ne hagyjuk el őt de sőt inkább sokszorozott erővel és küzdelemmel igyekezzünk a józanság utjráa vezetni, s megmenteni őt e hazának. Ezt kivánja hazánk iránti szertetünk s átalános erkölcsi kötelességünk.
Ugyan miképen is várhatnánk józanúl a jelen idők nagyszerű mozgalmaihoz méltó hazafiúi lelkesedést és áldozatkészséget, avvagy csak magasabb polgári eszmnéletet is egy olly néptől, melly századokon keresztűl a szolgsaág nehéz járma alatt nyögött e hazánkban, melly csak annyiban kötteték e haza földéhez, a mennyiben arra arczának verejtéke hullott a nehéz munkának közepette, mit más javára tőn? Miként követelhetnénk magasabb polgári életet e néptől, melly e hazát nem, hanem ennek mindennemü terveit mondhatá magáénak, s melly a törvénynek hatását olly sok ideig nagy részben csak az urasági vagy megyei hajdú pálczaütésében érezé? Uraim! a nagy apák szenvedéseinek emlékezete mélyen van vésve az unokák szivébe, és a keserűségnek érzete elmaradhatlan örökség gyanánt száll nemzedékről nemzedékre. És midn ezt, nem csupán a jogoknak osztogatásával, hanem a nnép beléletének, szellemének és szivének – hol azok gyökerezvék – czélszerű reformjával lehet kitörleni.
Én remnylem, hogy mindezen keserűségeknek, s az ezeken alapuló hidegségnek s érzéketlenségnek kitörlését, sőt valódi hazafiui érzelmeknek szülemélését és fentartását, a jövő nemzedékra nézve eszközleni fogja az újonnan rendezett, fájdalom, hogy nem kizárólag közös népnevelés. Ámde a most, s még néhány évtizedig élő nemzedékkel is, szüskégképen kell e részben valamit gorsan, czélszerűen és sikeresen tennünk; mert hiszen épen a jeles s következő criticus évek azok, mellyekben ha teljes erejéből talpon nem áll e nemzet, meglehet, hogy az elközelgethető nagyszerű veszélyeknek csak szelére is megsemmisülend.
Az események fonala isten kezében van. Ki tudja, nem támad-e körülmény, belülről avvagy kivülről, melly felett az egyetemes nép akaratának s meggyőződésének nyilatkoznia kellene; vagy nem jő-e veszély már talán holnap, melly a nép átalános felfegyverzéseét szükségelné? És kérdem: miként nyilatkozhatna önállólag az olly nép, mellynek nemcsak elve, de jó formán még polgári eszmélete sincs? és miként lehetne győzedelmes az olly nép fegyvere, melly nem érzi a hazának és nemzeti életnek becsét, mellyet védelmeznie kellene?? A nép, mellynek még eszmélete sincs, vagy érzelmei és érdekei olly igen különbözők, megemésztetik önmagában; midőn a nemzet, mellyről el lehet mondani azt, mit a rómaiakról mondának egy időben, hogy ahol egy van, azt gondolnád, hogy mind jelen van, s a hol mind együtt van, csak egyet vélnél jelen lenni, megáll és győzni fog mind az időknek végeiglen.
És lássuk most, hogy eddigelé micsoda eszközeink vannak, s miféle intézkedések téettek a nép polgári életének reformálásra és czélszerű vezetésére.
Ismerek két néplapot. Az egyik a Táncsicsé, ugy látszik, hogy fonák elveket akar a népre erőszakolni, s valóban, sajnálni lehet, hogy a politicai eszméket s véleményeket elébb kitálalja, mintsem jól megfőzné. A másik a Đnépbarátja”, már józanabb elvű, s nagy kár, hogy hézagai olly nagyok, betűni és sorai olly igen ritkák, s a versek gyakran nagy tért foglalnak el. Most nem kell semmi időt, tért és fáradságot sajnállanunk, különösen a néptől. Egyébiránt még mindkét lap hatásának eredménye igen kevés lehet; a vidéken, hol élek, nem olvassa a népnek egy századrésze sem s gondolom ,hogy ez másutt sincs különben.
Megjő a „Közlöny” is a helység házához. Notáros uram s más nadrágos ember elolvassa, ha ráér, a nép lgnagyobb része, létezéséről sem tud semmit.
Jött ministeri rendelet, melly meghagyá a vallás szolgáinak, hogy a kormány illető rendeleteit s a politicai életünkben felmerűlő nevezetesebb s érdeklőbb körülményeket, szószékeikből adják tudtára, s magyarázzák a népnek. Néhány protestans lelkész talán megtette eleinte, egyéb vallásu pedig alig ha csak egy is; sőt mint emlékszem, a catholicusok valahol ez ellen tiltakoztak is.
Jő a szolgabíró s rendeletet hoz a megyétől. Leteszi a helység házához, vagy elolvassa nagy hidegen néhány ember előtt, s azzal eltávozik hiszen ingyen előfogatja van.
Ime, ezek eddigelé azon csatornák mintegy, mellyek népünk polgári életébe felvilágosodást s tisztább nemesebb érzelmmeket vezethetének vala. Lássuk most röviden, hogy csekély felfogásom szerint, mit lehetne és mit kellene e végre goyrsan és czélszerűen tennünk.
Készíttessenek minél előbb pályázás utján vagy másként, többféle népkönyvek, mellyek népünk nyelvén és modorában ismertessék meg polgári életünknek minden oldalát s adják elő a honfiui kötelességeket. Fordíttassanak le ezek minden hazánkban divatozó nyelvre, terjesztessenek nagy szorgalommal és árultassanak csekély díjért. Czélszerű volna e részben az is, ha a naptárak mind meg annyi népkönyvekké alakíttatván, ezeknek szerkesztési és kiadási joga, kizárólag academiánknak adatnék, mint ezt, ha jól emlékszem Toldi Ferencz már sürgeté is.
Minthogy pedig hazánknak számtalan lakója van még, ki olvasni nem tud, s megannyi ollyan, ki az olvasottakat balul fogja fel: annál fogva hagyassék meg az illető ministerium által, minden vallás lelkészeinek, szigorúan és felelés terhe altt, hogy vasárnap délutánokon, midőn a nép a munkától különben is pihen, közhelyeken, pédául a templomban, az érintett népkönyveket és néplapokat is olvassák és ugyan megmagarázzák, a minél nagyobb számban felgüjtött nép előtt. Uraim, lelkészek! kik e nép szellemi életének vezetőióűl vagytok rendeltetve, a ti hivatástok nagyszerű és fönséges, és nem csupán abban áll, hogy a predikátziókat, agendákat és litániákat elmondjátok a nép előtt, haem sokkal inkább abban, hogy ébreszszétek, vezessétek és tökélyesbísétek a népnek különösen erkölcsi életét, mellynek mint mindenha, ugy főként napjainkban a polgári élet egy leglényegesebb oldalát teszi.
Hagyassék meg megyékben a szolgabíráknak, másutt a velök egy hivatáskörű tisztviselőknek, felelősség terhe alatt, hogy midőn az illető helységekbe rendeleteket visznek, ne szünjenek meg azokat pontonként mindaddig magyarázni, mig a nép teljesen nem érti; sőt szólítsák fel a népet, hogy bárki a maga kétségeit adja elő bátran, hogy azok tüstént eloszlattassanak.
Hogy pedig mind ezen teendők, a lelkészek és szolgabirák vagy az illető tisztviselők által bármi okból el ne hanyagoltassanak, – sőt minél dúsabb eredményűek legyenek, e végre bizonyos számú népességre vagy helységekre rendeltessék egy-egy értelmes s mind a lekészektől, mind a megyei hivatalnokoktól független állású egyén, ki a felügyelés alá rendelt nép polgári életét folytonos figyelemmel tartván, tapasztalásairól időnként valahol részletes jelentést tegyen.
Ime én, csekély felfogásom szerint, hamarjában illynemű intézményeket látnék jóknak, a nép polgári életének erősitésére s tökélyesbitésére. – Van e hazában sok bölcs barátja népnek, gondolkozzanak ezek czélszerűbb eszközökről, s lépjenek életbe azok minél elébb, nehogy a késedelem és hanyagság, az eljőhető veszélyekben, nagy és nem vétl büntetésekkel sujtsa a hazát. Irtam Szabolcs megyében, 1848. septemberben. – Révész I.
