Buda, september 13.
Buda, september 13.
Forgassátok át a világtörténet lapjait, nem fogtok találni nemzetet, melly uralkodójához mindenha olly szertelen hűséggel ragaszkodott volna, mint – a magyar.
Ollyanok voltunk igazán, mint az eb, melly gazdájának egy simogatásaért elfeledi a szenvedett vereségeket, s egy adott jó szóra, nyöszörögve borúl ismét ura lábához.
Hanem panaszunk nem is lehet, hűségünkért ugyan szépen jutalmaztatunk!
Azonban mindegy. Most legalább tisztán tudjuk hányadán vagyunk; s ha csakugyan igy kellett történnie: dőljön sorsunk jobbra vagy balra, de minélelőbb. A hosszas bizonytalanság kettős kín.
Nem támaszkodhatunk tehát senkire! Nem, még arra sem, kinek segedelmét kivánni jogunk van, ’s kinek bennünket támogatni – kötelessége, – saját fejedelmünkre sem!
Én ezt jó jelnek veszem.
Nem akarja a magyarok istene, hogy fenmaradásunkat idegen kegyelemnek köszönjük, saját erőnkkel akarja kivívatni dicsőségünket.
És mi ki fogjuk víni.
Vagy elhinnétek, mikép egy ezredév óta csak azért tengünk e szép hazában, hogy olly kimondhatlanúl hosszú éj után bevárjuk feljöttét a szabadság napjának csak azért, hogy világánál megláthassuk az igéret földét, mellynek határszélén kell összerogynunk, csak azért, hogy világánál megláthassák a nemzetek, milly nyomorúltúl sűlyed sírjába a magyar?
Nem, hazámfiai. Nekünk nem győzni lehetetlen. A mi ügyünk nem csak igazságos, a mi ügyünk maga az igazság.
Pedig meg van irva:
„El kell veszni a világnak,
Vagy győzni az igazságnak!“
Vagy győzni az igazságnak!“
A camarilla ugyan elég balga azt hinni, hogy bennünket a régi rendszerbe visszaerőszakolni képes leend. Azt hiszi, hogy ha ő éji őreivel hajnalban is éjfélt kiáltat; a világ ráhagyja, hogy csakugyan sötét van.
Szörnyen csalódik.
Hogy a nép semmit ne lásson, megtehetitek, ha szemeit örökös fátyol alatt tartjátok, de ha egyszer megengedtétek a kendőt leoldania, s maga körül szétnézett: a látottakat többé nem látottakká tenni nem lehet.
Azt mondja Börne: „Man kann verhindern, dass Völker lernen, aber verlernen machen kann man sie nichts.“
Ne higyétek azt se, hogy itt csak nekünk volna bajunk, és pedig nem mással, mint a bécsi camera obscura által ellenünk bujtott néptöredékkel. Koránsem. Itt nem a magyarok, hanem a szabadság elnyomása czéloztatik az absolutismus által. Itt a babaries szövetkezet: a civilisatio ellen. Mert hogy Austriának az éjszaki hatalommal egyetértésben kell lenni, ez több mint puszta gyanú, ha megnézzük, mikint viseli magát az olasz ügybe avatkozott külhatalmak, mikint Magyarország irányában.
De egyfelől épen ebben fekszik szerencsénk, mert ez emeli a kérdést europai érdeküvé.
Szó sincs róla, hogy ügyünket a mívelt Europa magáévá nem teszi; s minket, kik a civilisatiónak egy oldalon védbástyáját képezzük a barbaries ellen, minket, kik most a szabadsági eszmék előharczosai vagyunk a zsarnoksággal szemben, – csak ugy könnyedén engedjen elsöpörtetni a föld színéről.
Mert ha minket sikerűlne megdöntenie az ármánynak: meg volna döntve az érczkapu a polgárosodás falán, s szabad rés nyilna a barbar csordának, hódoltatásait bellebb vinni a mívelt Europa szivébe.
De ez megtörténni nem fog soha.
Mi győzni fogunk, nekünk győznünk kell, és a magyar nagy lesz, mint még nem volt soha, mert a szabadság-harczokban a zászlót maga az igazság istene szokta elővinni.
Azért tehát semmi csüggedés. Bátorságot és erőt gyüjtsünk lelkünk- és karjainkba; jelszavunk legyen az: „összetartás,“ s győzelmes fegyverünk babért hozand haza e csatából a szabadság istenasszonyának fejére.
Szathmáry Károly.
