Egy jesuita.
Egy jesuita.
A száz fejű hydra, mellyet az ó kor mythosaiban mesének tartottunk, nem mese többé. Határainkon, köztünk, a haza szívében, és Magyarország minden vidékein fel-felüti ármányos fejét, a bécsi camarillától tápláltatva. Mindenféle alakban ügyekszik e szörnyeteg az ifjú szabadság tiszta buzája közé ördögi konkolyának magvait elszórni, hogy a költő szavai szerint
– nyomdokán lángvész, gyilok,
Rablás pusztítsanak.
Rablás pusztítsanak.
Ismét sikerűlt az éji sötétségnek egy illy baglyát fölkergetnünk odvából, s kötelességünknek tartjuk a vészmadarat a közönségnek is bemutatni, hadd lássa a világ, mi beteg e nemzettest, s talán majd azok is fölébrednek, kik még édes álmokban ringatják elfásult lelköket, s a hon megmentésére sietendenek.
Nem régen volt alkalmunk egy tót hirlapot becsületes irányaért megdicsérnünk; most, fájdalom, az ellenkezőt kell tennünk. Nagyszombatban valami Pelikán Ferdinand nevű ember, egy „Wudce z Trnawi“ (Nagyszombati vezér) czimű hirlapot szerkeszt, mellynek minden betűje nemcsak saturálva van a legotrombább jesuitismus bódító mákonyával, hanem catholicus olvasóit is a legvakmerőbb módon protestans atyjokfiai ellen izgatja.
Ez volt tehát még csak hátra, hogy a vérengzésig fanatizált nyelvküzdelmek közé a vallási gyülölség pusztító üszke vettessék, hogy szép hazánk legyen a belli omnium contra omnes polgárvérrel áztatott színhelye.
Azonban nem elégszik meg e lap csupán a vallásgyűlölség szítogatásával; mert veszedelmes doctrinái közé még a reactio hitelveit is elég vakmerő keverni, ugy, hogy egyik tudósításában maga a király által is pártütőnek nevezett Jellasichot is simogatja és mentegeti. De szóljon ő maga. Csak egy két czikkéből idézünk néhány sort kivonatban, ez maga mondja el bűnös feje fölött a kárhozat itéletét.
„A polgári elégűletlenség fellegei – igy ír – mellyek már régóta lebegtek az országok fölött, összegyültek; s íme azonnal ez év reggelén villámlani és mennydörögni kezdett nyugoton; s a franczia király trónja bukott. E politicai vihar tovább is huzódván, egész Európában mennydörgött, s íme Bécsben is egy jeles minister bukott.
Még csak néhány hónapja, hogy Európa nyugotán egy csaknem mindenható király uralkodott. Forradalom emelte őt 1830ban a trónra, s ő e forradalmat esze és bölcsesége által 18 évig annyira féken tudta tartani, hogy nemzete sok forrongását elfojtani, s országában, sőt egész Európában a békét föntartani képes volt. Ez uralkodó Lajos Fülöp volt, ki „béke Napoleonjá“-nak is neveztetett, mert olly jól tudott minden békétlenségen diadalmaskodni, mint Napoleon ellenségein.
Továbbá Európa közepén és pedig közel a császári trónhoz állt egy jeles és belátó férfi, ki sok rábizott országot bölcsen igazgatott, s a franczia király példájára a békét őrizte.
E két jeles férfi igazgatta csaknem az egész földszint, annyira, hogy a nemzetek békéje kezökbe látszott letéve. Sokan közőlünk gondolták, hogy nagy változások és háborgások fognak történni, ha ez öregecskék ki találnak múlni: miért haláluktól mindenki félt. Azonban mi történt? E férfiak nem haltak meg, s még is mindkettő elmult; mert uralkodástól megfosztatva, a hazából számüzetve, idegen országba kényszeríttettek vonúlni, s gyászos békételenség lepte el Európát.
E rendkivűli események legközelebbi oka a következő: a franczia király nem akarta megengedni Párisban a reforme-banquetteket, mellyek nem voltak mások, mint nyugtalan emberek gyülekezései, kik teli tálak és üvegek mellett – véleményök szerint – a haza javáról tanácskoztak, vagyis inkább lázító beszédeikkel a népet nyugtalanságra csábították. A királynak tehát joga volt, ezt megszakasztani, s mégis február utósó napjaiban e tilalom fosztotta meg trónjától.
Metternich pedig Bécsben nem akart a tanulóktól tanácsokat elfogadni, s mindjárt mindent, mint nekik tetszett, cselekedni. Egy részről ő nem tett roszúl, mert azt gondolhatta, hogy a tanuló iskolába, és nem császári tanácsba való, és hogy a tojás nem lehet okosabb a tyúknál. De ennek is ütött órája. Igaz, hogy ő már más valamit is elkövetett, de mi közünk ahhoz? Ő már mintegy meghalt, mert kénytelen volt idegen honba költözni, s a holtakról nem szabad roszat szólani.
Tehát a franczia uralkodót egy eltiltott lakoma, s két hét mulva Metternichet a tanulók buktatták meg.“
Ezután átmegy a mostani mozgalmak távolabbi kútfőinek vizsgálatához, s ezeket így adja elő:
„Mi nevezetes történt 300 év előtt? Nagy elszakadás a cath. hittől és vallástól. Miért? Mivel sokan azt hitték, hogy Krisztus vallása az egyházban nem eléggé tiszta, de mindenféle emberi találmányokkal van elrútítva. S mit akartak az elszakadás által? Mellőzve az emberi találmányokat, a vallást megtisztítani. Különös szándék! Elfeledték azon idők emberei, hogy a mi egyházunk mellett marad Krisztus a világ végeiglen, elfeledték, hogy azt a sz. lélek igazgatja, következőleg tisztaságát el nem vesztheti. Továbbá sokat tulajdonítottak magoknak, midőn vakmerősködtek az egyházat, istennek e templomát előbb lerontani, aztán fölépíteni. De értek-e czélt? Nem. Elszakadt a római szent atyától, s így föllázadtak az üdvözítő által rendelt egyházi fő ellen. Ez nem volt jó, mert rosz következéseket vont maga után. Az emberek t. i. megvetve az egyházi felelőséget, hozzászoktak a világit is megvetni, ezt is csak addig tisztelték, mig nekik tetszett.“
Ők azt mondták, hogy mindenkinek van joga tetszése szerint a sz. írást magyarázni, és sokan aztán úgy magyarázták, hogy magoknak a protestánsoknak sem tetszett. Kár az egyházat és törvényt olly szent és illetetlen dolgokban elhagyni.
De végre is mi volt mind ennek következése? Mindaz a mi vallás tekintetében történik; a vallás fokonkint kiforgattatott, úgy hogy már most csaknem egészen ki van forgatva.
A mostani mozgalmak második kútfejét a statusok mindenhatóságában (?) keresvén, így szól: „Az európai állodalmak tudhatták volna, hová vezet az emberi mindenhatóság. Titkos társaságok alakúltak, mellyek Francziaországban megmutatták, mi szépen tudnak gazdálkodni. Évről évre inkább terjedtek, míg most a nyilvánosságra kiléptek. Borzasztó a veszély, mellyben most az európai állodalmak vannak. Sok nemzet néhány év előtt még alkotmányt kért a királyoktól. Ime, már a király nem irott szavának nem hittek (emlékezzetek vissza, 300 év előtt isten nem írott igéjével is úgy történt). Később már a király irott szava sem volt elég, épen úgy, mint isten igéje. Világos viszonya ez az eseményeknek, mint fejlődnek ki sok évek után egymásból.
Testvérek, ne engedjük, hogy e boldogtalan mindenhatóság ismét meggyökeresedjék; veszedelmes az, ha nem Metternich kezeli is. Mindenek fölött a vallásnak szabadnak, az állodalom alól egészen fölszabadultnak kell lenni. Különösen a cath. egyház, ez 1800 éves hölgy ne legyen többé békóban, mellyben annyi időn át eleget vérzett. stb.“
Nem állhatjuk meg, hogy még egy czikkből ne közöljünk néhány sort. „Kik azok, kik Krisztus hitét és vallásos müveltséget terjesztenek Japanban és Chinában? Papok, és pedig Jézus szerzetéből, szóval, jesuiták. Millyen férfiak azok, kik a testvériség és szabadság zászlója alatt a vérző Európában fölléptek? Fölléptek a hadakozó ellenek közé, s a hitbeli reformatio ellen kikeltek. De mi több, e férfiak a királyi trónok elé is lépnek, s az emberiség jogait védik. S kik voltak e derék, bátor férfiak? Nem mások, mint a jesuiták. S értek-e czélt? A nép tisztelte és szerette őket ugyan, de a mindenhatóság eszméje által elvakított hatalmasok nem akarták intéseik terheit viselni, miért egy pápát annyira vittek, hogy őket szétkergette. Most szeretnék az uralkodók a jesuitákat visszahíni, mivel már a néppel semmire sem mehetnek. De a nép nem akarja őket, nehogy a nyugtalan nép közé jutván, a tébolyodott főket fölvilágosíthassák... Ha lapjaink telvék jesuitismussal, boldogok olvasóink.“
Legyen ennyi e bűnfertőből elég. Néha ugyan szelid, csillapítni látszó szavakba öltözteti a nyujtott mérget, de annál veszedelmesebb az. És csalatkoznék, ki azt hinné, hogy nevezett lapban illy czikkek csak kivételképen jőnek elő; nem, minden lapján, minden sorában a vallással, és a régi jó, békés viszonyokkal tündérkedik, s mi polgári kötelességünknek tartandjuk, ármányos cselszövénykedéseit jövőben is figyelemmel kisérni.
Sz–i L.
