A románok.
A románok.
Több kifogást mint elismerést, több szemrehányást, mint vigasztalást olvastunk egyik-másik hirlapban e nemzetről; az okokat nem vitatom, mert nincs czélom keserűségeket halmozni; hanem, miután a körülmények egybevetése azon meggyőződésre vezérel, hogy a mutatkozó feszűltség jobbára félreértések, és itt ott felmerűlt localis kérdéseknéli tévesztések következménye, szükségesnek tartottam részletek mellőzése mellett, azon sarkpontokról szólani, mellyeken a dolog lényege alapúl, erősen hivén, miként, ha nem is minden embernek, de az értelmiségnek, s illetőleg a román nemzetnek, közvéleményével találkozandom.
A magyar bajtársak azon akadnak fel, hogy miért lett az „oláh“-ból román? és miért az a román nemzetiség? – ebben aztán tán separatismust, daco-román királyságrai vágyat, és isten tudja mit mindent nem látnak.
A dolog, bárha épen nem is jelentéktelen, de mégis egyszerű, és nagyon természetes, ugyanis:
A szláv, kivált későbbi időkben szárnyra bocsátott propagandájával félvilágot elnyelni indulván, a hajdani szomszédoktól ugy nevezett vláhot, – mellyből aztán nálunk oláh lett – mint szláv fajt törekedett a világgal megismertetni, nem csak, sőt önmagával is el akarta hitetni, hogy ő szláv faj. És, mert, a szlávok által rá tolt cyril literatura mellett a mivelt világtól, polgári alárendeltségénél fogva pedig, – mellyhez a magyar is jóforma adagot conferált, – önmagávali jóttehetéstől megfosztva volt: nem volt mit tenni, mint erkölcsi és anyagi lenyűgözése ellen csak a hatalmasak kegyelméből itt ott sohajtani, mit sem gyengítvén ez állításomat azon több oldalról felhozott ok, hogy t. i. polgári jogokat egyformán élveztünk, mert ez csak a mostani század kegyelete, s ollyan, mellyből a királyhágóntúliaknak nagyobb része, azaz: a nem-egyesült vallásúak mart. 15-ke előtt kizárva voltak.
A jelen év minden népeket felébresztett; s a Scipiónak Carthago alatti szerencsétlen jóslatával összhangzó sorsra jutott nép, öntudatának egész erejével fölemelkedvén, isten és világ előtt elkiáltá magát, hogy ő nem vláh, ő nem szláv faj, ő román nemzet! – Román pedig, és nem oláh azért, mert rokon és nem rokon, szolga vagy nem szolga között annyanyelven keresztelve „román“ s nem „oláh“nak nevezvén magát, inkább az idegen tulajdonítást, mint anyja tejét tagadja meg. – Itt van uraim, mi embereink mozgékonyságának valódi titka, mellyet nem gyanúsítani vagy gúnyolni, annyival kevésbbé kell vala üldözni, hanem az önérzettől lelkesűlt nemzet-ivadék szabadságvágyát az állodalom s haza érdekében felkarolni, mielőtt azt a jelen állapot ellenségei kölcsönös türelmetlenséggé vagy épen panaszszá izmosúlni segítenék, mert, miután Európa két fő nemzeteinek, az angol és francziának lapjai bevallották, miszerint a félvilágot elnyelni indult szláv ellenében a magyar és román „zöld gyepként“ áll a Duna mentében: a magyar korona alatti románok kegyeletét az eszélyesség követeli, követeli pedig azért, hogy keletdélről a szláv szellemi invasiója elleni sympathiát magáévá tegye.
Separatismustól nem kell, de nincs is mit tartani, mert mindenki meg van róla győződve, hogy ez nem volna egyéb, mint valamellyik hatalom tátogó szájába okvetlenűl behulló falat.
Külön királyság? – Ez európaibb kérdés, sem mint higye valaki, hogy erkölcsi és szellemi túlnyomóságánál fogva az önállóságra immár megért Magyarországot elmorzsolni hagynák, már csak azért sem, mivel könnyebb a meglevőt gyámolítani, mint újat teremteni, és aztán fentartani.
Nincs tehát itt egyikről is szó; a román nemzet Magyarország firmáját, a magyar nyelv diplomatiáját érintetlen hagyja, hagyni köteles, – nem szolgai hunyászkodásból, hanem hazafiui becsület kötelességéből, mert, meg van irva, hogy „devicto per Tuhutum duce valachorum Gelon, hos, cum morte domini sui propria voluntate dextram dantes, dominum sibi eligisse, dictum Hungariae ducem“ – ez magyar bajtársainkkali természetes frigyünk typusa, melly erősbűlt Vojk fiának, a nagy Hunyadi János és utódának munkája által; e hazának földe tehát ezer év óta vegyes vérünkkel hizlaltatván, valamint büszkélkedünk abban, hogy e hon dicsősége saját vérünkön is tartatott fen, következőleg miénk is ugy, mint a magyar bajtársaké, ugy eldarabolást, szakadást terveznünk vagy elősegítenünk nem lehet, nem szabad, hacsak becsületünknek legtöbb szolgálatot tevő I-ső Ferdinánd király 1545-ben tett azon diplomaticus elismerésétől nem akarjuk magunkat megfosztani, mellyben bennünket valódi romai eredetűeknek, Hunyady Jánost s fiát, mint e hon dicsőségének öregbitőit pedig saját vérünknek lenni teljes hitelességgel hirdeti.
Van azonban a dolognak egy másik, de ártatlan. – A magyarnak azon érdemét, hogy az idő hatalmával nemcsak nem daczolt, sőt inkább a népigazak nemtőjének intését nyomban követte, a román elismeri, de ebből legkevésbbé következteti azon igény jogszerűségét, miszerint a román köteles legyen saját nemzetiségi buzgalmáról lemondani, önlételét megtagadni, pedig az engedményeknek olly gyakran említése aligha oda nem volt irányozva. A buzgó magyar polgártársak ezen beolvasztási operatioja tehát valamint egy részről féltékenységet, ugy más részről nemzetisége lenézésének szégyen-kínját költvén fel a románokban: önként következett azon vágy, miszerint eredetiségéhez alkalmazott létele törvényesen elismertessék, hogy ezeréves szenvedésének, és gúnyoltatásának szégyene egyszer valahára letörölve legyen; ne kelljen minduntalan szemrehányások, néha meg egyesek dagályának keserű labdacsait nyelnie, mellyeket sem a multból békes türelméért, sem a jelenből szelid becsületességéért meg nem érdemelt.
És ez, uraim, nem új Mózesek munkájának eredménye, hanem egy az idők mostohasága által elfedett nemzet becsületérzetének kétségtelen próbája, világos jele annak, hogy a lovagiasság szikrája kebléből ki nem aludt. S miután a magyar nemzet erkölcsi túlsúlya olly erős, hogy azt a fásultságából csak most kibontakozó román századok leforgása alatt sem érheti utól, következőleg a megtorlástól félnie nem volna kevesebb gyávaságnál: a magyar bajtársnak feladata nem az, hogy a románok kifejledező rugékonyságát kancsal szemmel nézze, hanem, hogy azt azon húron, mellyen pendűl, épen ugy karolja magához, mint hajdan Romulus népe a sabinusokat. Majdan ha a dicsőség és becsület osztályosa lesz, nem kell félni, mert annak megőrzésén egy kebellé önként átalakúl, mint az a volt kiváltságos osztály ivadékain jobbára meg is látszik.
Ezek levén, mellyeket én e tárgygyal, s illetőleg nemzetem sorsávali folytonos foglalkozásom alatt a románok existentiájának, s kifolyó mozgékonyságuk alapjainak lenni ismertem meg, midőn közzétételökkel kölcsönös megértést, méltánylást és a kegyelendők illő kegyeletét remélem és hiszem, hiszem azt is, miként az egyik ugy, mint a másik óvakodni fog attól, hogy apró részletességek hiú vágyának az átalános állapot biztossága áldozatúl essék.
Drágos János.
